Sziasztok! Most egy másfajta OS-sel állok elő, amit látjátok. Ha az ihletem is úgy szeretné, nem ez lesz az utolsó alkalommal, amikor vele írok.🙄 AHS karakterek várjatok, mert jövök~ És mostantól nem csak anime karakterekkel fogok írni, és ezeket az irományokat valszeg ide fogom kirakni. Remélem ezeket is szeretni fogjátok🤗 És nem is fecsegek tovább. Jó olvasást~♥

👆Ramones - I Wanna Be Sedated számát hallgattam írás közben

▲▼▲▼▲

Karácsony, az ünnep, amikor mindenki hirtelen olyan rohadt kedves lesz a másikkal, és az évben egyszer magára erőlteti a hű-de-szeretek-mindenkit álarcot. Őszintén szólva szerintem ez a legszomorúbb, és leggusztustalanabb dolog, amit életemben láttam. Ez az az időszak, amit teljesen elszigetelten töltök a szobámba messze a külvilágtól, legjobb esetben a szüleimmel beszélek, hiszen minden alkalommal, most is meghívják az egész rokonságot. Így hogy elkerüljem a jópofizást, bezárkózok a szobámba.

Ezzel talán nem is lenne baj, hiszen szüleim hozzá szoktak ehhez, viszont lehet, hogy a Gyilkos Házként elhíresült házba nem jó ötlet egyes egyedül lennem. Főleg, hogy olyan szellemek is kísértenek itt, akiknek nem jó szándékaik vannak.

- Hé, figyelsz rám? - löki meg finoman Tate a vállamat, mire feleszmélek a bambulásból. Ránézek, szőke fürtjei arcába lógnak, barnai szemeivel fürkésznek, arcán pedig édes mosoly ragyog. Senki sem mondaná meg, hogy amúgy több tucatnyi gyereket ölt meg a gimijébe anno.

- Persze, csak egy kicsit elbambultam - rázom meg a fejemet, majd inkább a CD-ékért nyúlok, és új zenét indítok. Tatet volt az első szellem, aki megjelent a házban, miután beköltöztünk. Nem értettem hogyan jutott be a házba, vagy egyáltalán mégis ki ő, de mielőtt rájöttem volna már rég bele szerettem. Kiakasztott a dolog, amikor rájöttem, hogy egy szellem, hogy a ház mi is valójában, és ő mit tett valójában. De hiába is zavarnám el őt, újra, és újra visszajön, és én minden alkalommal engedem, hogy velem magyadjon.

És hogy miért?

Válasz egyszerű: nem akarok egyedül lenni. Talán ez a másik dolog, amit úgy utálok, mint a karácsonyt. Tate az egyedüli olyan személy, aki be tudja tölteni azt az ürességet a mellkasomba, amit egy bulizó társaság sem képes. És ezt tudja nagyon jól, és ezt kihasználva éri el azt, hogy ne üldözzem el, hanem a karjaiba bújva feküdjek az ágyon.

Pont mint most is.

Egymással szembe ülünk a szobám padlóján, Ramones szól a lejátszóból, miközben valami kártya játékot játszunk. Különösképpen nem érdekel a játék, valahogy mindig azon kapom magam, hogy Tatet figyelem, miközben ő a lapjait nézi. És minden alkalommal, amikor észre veszi, hogy bámul, rám mosolyog. Édesen. Őrjítően. Már-már megöl vele.

- Mit nézel rajtam ennyire? - kérdezi meg egyik alkalommal, mintha ezzel szeretne zavarba hozni. De valamiért nem tudok kis lányos zavarba jönni, kipirosodva félre pillantani. Valamiért, talán az ünnepnek köszönhetően fáradtabbnak érzem magam, mint általában. Lehet, hogy azért, mert megint túl sokat gondolkodtam - sok felesleges dolgokon - a napokban, és nem tudtam jól aludni. Azonban mint mindig, most is sokkal őszintébb vagyok, mint eddig bármikor, és rövid gondolkozás után kimondom azt, amin agyalok.

- Hogy tudlak még mindig szeretni - ejtem ki lassan a szavakat. Tate mosolya eltűnik, megkomolyodik, kezeiben a kártyák összegyűrődnek, miközben félre pillanat. Tudom, hogy megbántottam ezzel az érzéseit, lehet, hogy ezért is simítom meg arcát, ahogy magam felé fordítom fejét. Szemébe nézek, látom benne a bánatot, és a szomorúságot. - Bele szerettem ezek a szemekbe; ajkakba; a hangodba, amivel eléred azt, hogy szívem felmelegedjen. Eléred csupán a közelségeddel, hogy ne érezzem magam egyedül, az érintéseddel pedig azt, hogy még többre vágyak - mondom, miközben cirógatom hideg bőrét, végig simítok ajkain, és fürtjeivel is játszadozok. Tate szóra nyitja száját, megfogja kezemet, de nem adok neki időt, hogy bármit is mondjon. - Csupán azért nem kérlek meg arra, hogy menj el, mert utálok egyedül lenni, és ezt te is tudod. De itt vagy, mellettem, nem hagysz magamra, úgy teszel, mintha ez természetes lenne. Túlságosan is jó vagy hozzám - cirógatom tovább arcát, miközben Tate szemei egyre vörösebbek lesznek a visszatartott könnyektől. - Annyira, hogy gyűlölni tudnálak érte.

- É-Én szeretlek téged... - szorítja meg kezemet attól tartva, hogy elfutok tőle. Fáradtan elmosolyodok, ahogy közelebb csúszok hozzá.

- Én is szeretlek téged - hajolok közelebb hozzá, és megcsókolom.