Magyaráz a tanár valamit, talán fizikán ülök bent, talán matek, talán kémia. Nem tudom, nem figyelek a tanárra, helyette máson jár az eszem.

Rajta, Bokuton, és hogy még minimum 24 órát kell várnom, hogy újra láthassam. Kínszenvedés nélküle minden perc, hiába beszélünk minden nap, nem ugyan az, mintha személyesen is láthatnám.

Hiányzik, le se tagadhatnám. Vágyom ölelésére, és csókjára. Hallani akarom hangját, nevestését, a történeteit. Látni akarom édes mosolyát, és ahogy meccsen játszik.

Megszólal a csengő, ami az óra végét jelzi. Mindenki fellélegez, hogy már csak pár óra választ el minket, hogy véget érjen ez a nap is. Nekem csak annyit jelent, hogy egyre közelebb kerültem a szombathoz.

Megrezzen a telefonom, elő veszem, üzenetem jött Bokutotól.

„Mikor végzel, édes?" - olvasom Bokuto üzenetét, és egy pillanat alatt felpörög a szívem.

„Egy órám lesz még" - válaszolom neki, mire következő pillanatban egy képet kapok tőle. Bokuto telibe vigyorog a képen, feje fölött egy tábla, amin városom neve látszik, és az indulási pont a vonatnak.

Elmosolyodok, ezzel képes volt egy pillanat alatt boldoggá tenni, és arra késztetni, hogy még jobban várjam az iskola végét.

Életemben először vagyok boldog attól, hogy becsöngettek, bejött a tanár, és neki kezdett az órának. Persze hiába is beszél nekem minden félét az irodalom legnagyobb költőinek az életéről, verseiről, meg történeteiről, képtelenség lekötni.

Csengő megszólal, elsőként pattanok fel a helyemről, pakolok be sietősen a táskámba, majd egy viszlát kíséretében elköszönök mindenkitől az osztályból.

Őrült tempóban rohanok végig a folyosón, le a lépcsőn, váltom át cipőmet, és futok ki az iskola kapujához. Annak ellenére, hogy villám gyors sebességgel hagytam el az osztály termet, más diákok is hasonlóan tettek.

Viszont hiába masírozik ki több tucatnyi diák az iskola kapun ki, több száz ember közül is ki tudnám szúrni Bokutot, amint félig zsebre vágott kézzel nyomkodja a telefonját, neki támaszkodva az suli kapunak.

Biztos vagyok benne, hogy még tesi órán sem futottam olyan gyorsan, mint ahogy Bokutohoz most. Anélkül hogy bármit is mondanék neki, Bokuto nyakába ugrok, amivel nem kicsit lepem meg.

A váratlan akcióm ellenére, átöleli derekamat, és megcsókolt. Rövid, de annál több szenvedély, és érzelem van benne.

  - Hiányoztál - mosolygom, ahogy még szorosabban ölelem. Nem akarom elengedni, nem tudom hogyan voltam képes kibírni nélküle ezt a hetet. Egy örökké valóságnak tűnt, most pedig nem bírom elhinni, hogy itt van.

  - Nekem annál jobban - neveti el magát, miközben nyakamba csókol. - Azt hittem, hogy bele halok, ha nem láthatlak.