- De ne sírj miatta, nem érdemli meg! - simogatja hátamat Kageyama, ahogy próbálja elérni azt, hogy abba hagyam a sírást. De ez nem ilyen egyszerű. Főleg akkor, ha az emberrel egy órája szakított a barátja facebookon keresztül. Igen, a rohadt facebookon dobott ki a srác, akivel több mint egy éve együtt voltam. Odaadtam neki mindenemet, ő pedig egyik napról a másikra szakít velem, mert nem szeret többé.

Mintha a szívemet összetörte volna, összeragasztotta volna, majd azt agyon szúrkálta volna. De még most sem írtam le rendesen, hogy milyen pocsékul érzem magam. Annyira, hogy egyedüli dolog, amire képes vagyok az a bőgés. Persze annyi erőm volt, hogy Kageyamanak megírjam a történteket, és mint legjobb baráthoz illően öt percre rá megjelent a szobám ajtajába egy zacskó csokoládéval, a kedvenc rágcsáimmal. Ennek ellenére csupán a sírásra vagyok képes, sem a csokoládé, sem Kageyama nem tud felvidítani akármennyire is próbálja.

- Mit csináljak, hogy elfelejtsd azt az idiótát? - kérdezi Kageyama idegesen. - Hívjam el röpizni, és adjak fel neki az Istani gyorsat, amit sehogy sem lenne képes elütni?

- Aligha menne el veled bárhova is - nevetem, ahogy megtörlöm a szememet. Szipogok párat, erőt veszek magamon, és abba hagyom a sírást. Vagyis próbáljam, de még így is tovább folynak a könnyek a szemeimből. - Valószínűleg azzal a lánnyal tölti az összes idejét, akit szeret... - Az utolsó szót szinte ki sem ejtem, csak eltátogom, ahogy a bőgés ismét el fog.

- Shhh - csitít Kageyama, ahogy magához ölel. - Ne sírj miatta. Soha nem érdemelt meg téged, és neked egy sokkal jobb fiú kéne, aki szeret téged.

- Tudom, de nem bírok mit tenni ez ellen! - kiabálom kis hisztérikusan, ahogy eltávolódok tőle. Megtörlöm a szememet, neki döntöm a hátamat az ágytámlának, könnyes szemekkel nézek Kageyamára, aki kissé megviselten figyel, de hamar elpillantok róla. Veszek pár mély levegőt, ahogy összeszedem a gondolataimat, megtalálom a szavakat, amik kifejezik milyen érzelmi hullámvasúton megyek át. Hajamba túrok, megigazítom, mintha ezzel eltüntetném a két órás bőgésemet. Újra barátomra nézek, mielőtt lassan, és megfontoltal ejtem ki a szavakat, amik olyan érzés keltenek bennem, mintha egy életek múlnának rajta, pedig csak az érzéseimről beszélek.

- Hiába mondod ezt... Hogy nem kéne sírnom... Nem megy. Egyszerűen képtelenség. Mert... Hiába tudom, hogy ennél jobbat érdemlek... Szeretem őt... Ugyan úgy, mint amikor együtt voltunk... Amikor még minden jó volt... És ő is szeretett engem... Most pedig azt az érzést kelti bennem, hogy nem voltam elég jó neki... Hogy akiért elhagyott jobb nálam, és ez tény, hiszen, ha én elég jó lettem volna neki, aki most is együtt lennénk... De nem így van... És ez egyszerre tölt el szomorúsággal, és haraggal... És per pillanat... Egyáltalán nem látom úgy, hogy bárkit is tudnék úgy szeretni, mint őt...

- És ha mégis van egy olyan személy? - vág hirtelen a szavamba Kageyama. Felvonom az egyik szemöldökömet, nyelek egyet, mielőtt válaszolnék:

- Mégis kiről beszélsz? 

Kageyama erre nem válaszol már, helyette elpillant. Összeteszi két kezét, miközben idegesen ropogtatni kezdi ujjait. Egyedüli hang laptopomból jön, amin valami sorozat megy, de ebben a pillanatban ez is olyan, akár a távoli zaj. Már-már bele veszik a csendben.

- Lehet, hogy olyat fogok tenni, amit később megbánok - szólal meg hirtelen Kageyama. Szóra nyitom a számat, de mielőtt bármit is mondhatnék, Kageyama előbb cselekszik.

Egy másodperc, még addig sem tartott, hogy Kageyama megcsókolt, és kirohant a szobámból. 

Az ajtó csapódásba bele remeg az egész ház, de az semmiségnek tűnik ahhoz képest, hogy Kageyama miképp állította feje tetejére még inkább a kusza életemet. 

Így esett meg az, amikor a legjobb barátom magamra hagyot, miután megdobott a barátom, és miután megcsókolt.

Esélyt sem adva bármi fajta reakcióra.