Sziasztok! 🤗 Egy újabb résszel tértem vissza, amit JoriKusuki kért - remélem megérte várni rá🤗 Mindenkinek jó olvasást~ ❤

▲▼▲▼▲

🌼 Csupán akkor pihen munka közben, hogyha te megkéred rá

Halkan kopogok be a parancsnok ajtaján, majd pár perc múlva benyitok a szobába. Erwin felpillant a papír kupacokból, arcán halvány mosoly jelenik meg, amint rájön, hogy én zavarom. Egyik kezemmel a teával és szendvicsekkel egyensúlyozok, míg a másikkal becsukom magam mögött az ajtót. Erwin félre rakja a papírokat, ahogy hátra dől és nyújtózik egyet.

- Tartottál szünetet mióta utoljára itt jártam? - kérdezem lerakva elé a tányért és csészét. Három órája lehetett, amikor előzőleg meglátogattam, akkor ebédet hoztam neki, és háromszor ennyi papír volt az asztalán, amit meg kellett írnia.

- Persze, hogy tartottam - feleli, ahogy közelebb húza magához a tányért, és neki áll enni.

- Olyan szünetet, ahol felálltál a székedből, nem tanulmányoztad a lapokat, és nem az akkori szünetre gondolok, amikor én voltam bent ismét - nézek Erwin szemében, mire elkapja a tekintetét és elneveti magát le sem tagadva, hogy bizony, három órája fel sem kelt a székből. - Egy kis pihenés nem tesz rosszat, hányszor mondjam el? Kimész sétálni egyet, beszélsz a kadétokkal is sokat javít, mint a te egészségeden, mint a többiek hangulatán.

- Akkor tartok szünetet, amikor a közelemben vagy - húz közel magához. Szemet forgatva ölelem át vállát, mindig tökéletes választ tud adni.

- Egész időmet itt fogom tölteni - motyogom, mire felemeli a fejét, tengerkék szemét sajátomba fúrja, amitől egész testemet végig járja a jól eső bizsergés.

- Azt akarod, hogy a feletteseim folyton kiabáljanak velem? - vonja fel szemöldökét, mire elnevetem magam.

- Ha ez kell ahhoz, hogy ne dolgozd halálra magad.

🌼 Szereti, ha megmasszírozod a vállát

Nyílt titok, hogy Erwin nyakába mérhetetlen nagy teher nehezedik, mint minden parancsnokon. Viszont látni, hogy képtelen ellazulni, elszomorított, de még most is. A kapcsolatunk elején ötletem sem volt, mivel érhetném el azt, hogy feloldódjon, jobban kipihenje magát. Mert hiába is hallgattam meg minden este, mi nyomja szívét, láttam rajta, hogy ezzel nem nagyon segítek rajta. Végül egyik nap megkért, hogy masszírozzam meg a vállát. Szinte sose láttam Erwint annyira kipihentnek.

Így vált nálunk esti rutinná az, hogy miután Erwin lefürdött, mindig megmasszírozom a vállát. Nem számít, hogy még van papírmunkája, mindig megmasszírozom.

Mint például most is. Erwin leveszi szemüvegét, amint megérzi kezeimet vállán. Mély sóhaj szalad ki ajkain, amint masszírozni kezdem izmait. Lehunyja szemét, teljesen átadva magát a lazításnak, megfeledkezik mindenféle munkáról, fenyegetésről, teherről. Percekig masszírozom, távol tartom a stressztől és más borzalomtól, mielőtt befejezném. Karjaimat nyaka köré fonom, gyengéd csókot lehelek arcára és kiélvezem vele ezt a pillanatnyi nyugalmat.

- Szeretem, amikor ezt csinálod - szólal meg mély, finom hangján Erwin.

- Mit? - kérdezem, miközben hajába túrók, játszadozok tincseivel, ezzel is nyugtatva őt.

- Ezt - feleli, ahogy ölébe ültet és csókot nyom számra. - Eléred, hogy csak rád koncentráljak, hagyjam figyelmen kívül a nagyvilágot, és élvezzem az életet.

- Erwin... - Arcomat elönti a pír, a váratlan vallomásától felpörög a szívem, hirtelen én válok a világon a legboldogabb emberévé.

🌼 Mindig kikéri a véleményedet bármin is dolgozzon

- Tartsunk öt perc szünetet - szólal meg Erwin ingerült, fáradt hangon. Közel két órája tart a megbeszélés a következő felderítő út részleteit vitatják meg, viszont néhány tag igencsak megnehezíti Erwin dolgát. Csodálkozok azon, hogy eddig bírta.

A teremben mindenki egyszer áll fel a székéről és hagyja el a helységet. Én a helyemen maradok, csendben várom, hogy kettesben maradjunk. Amint becsukódik az ajtó az utolsó ember mögött, Erwin előre görnyed az asztalra, arcát tenyerébe temeti és fáradt sóhajt ereszt ki. Anélkül, hogy bármit is mondanék, mögé sétálok, masszírozni kezdem vállát.

- Mit gondolsz?

- Jó, hogy tartasz egy kis pihenőt - válaszolom. Hallom, hogy Erwin elfojt egy nevetést, megrázza a fejét, és ujjávak a térkép felé bök. - Oh... - esik le mégis mire gondolt, majd én is kuncogok egyet figyelmetlenségemen. De aztán abba hagyom, a térképre nézek, amin különfél tárgyakkal ábrázolják az egységeket. Visszaemlékezek az elmúlt órákba lezajlott beszélgetésre, kinek mi problémája volt, milyen hátul ütője van ennek az útnak, és hogy mik az előnyei. - Szerintem változtatni kéne egy kicsit rajta, legalábbis az út vonalon - válaszolom végül. - Ez így felér egy öngyilkossággal. Az óriások játszadozva felfalnak minket.

- Erősítsük meg a védelmet?

- Annak eleve erősnek kell lennie - rázom meg a fejemet. Mellé lépek, néhány bábut igazgatom jobbra-balra, szinte alig észre vehető a változás, viszont aki elég jól ismeri a térképet, tudja jól, hogy a papíron való néhány milliméter, a valóságban több száz méter. Erwin csendben figyel, szemléli az általam elképzelt útvonalat, majd ezt felhasználva újra gondolja a saját elképzelését.

- A szétválásnak nem fognak örülni - morogja orra alatt leginkább önmagának. - Azt fogják mondani, hogy a vesztükbe küldöm őket.

- Egy erdőről beszélünk, a manőver felszerelést ott tudjuk a leginkább használni, nem lesz belőle baj - biztatom, aztán átgondolom, amit mondtam. - Jó, akkora baj nem lesz belőle, de ha megfelelő ember vezeti őket, akkor minden rendben lesz.

- Úgy gondolod? - pillant rám Erwin, mire elmosolyodok és arcon puszilom.

- Biztos vagyok benne.

🌼 Tisztában van az erőddel és képességeddel, ennek ellenére mégis jobban félt, mint az életét

A Felderítő Egységben szolgálni veszélyes lehet, amikor a falon túlra mentek, még akkor is hogyha több évnyi tapasztalatod van. Sose lehet tudni miképp fognak alakulni a dolgok, egyedül felkészülhetsz arra, hogy bármelyik momentumod lehet az utolsó. Persze, én mindig törekszem arra, hogy mindig kihúzzam magamat a csávából anélkül, hogy megsérülnék, de miután Erwinnel együtt vagyok, egyre kevesebb életveszélyes pillanatokba keveredek. Ezt pedig Erwinnek köszönhetem, aki mindig kitalálja miképp oldja meg azt, hogy a közelébe legyek.

- Tudod, nem kell bébi csőszködni - szólalok meg, miután estére letáboroztunk egy félig omladozó templomban. - Ezelőtt is meg bírtam védeni magamat, most is meg bírom.

Erwin kabátjából bújik ki, fáradtabb, mint általában, és nyúzottabb is. Ez mégsem tart vissza attól, hogy egy kicsit húzzam az agyát.

- Tisztában vagyok vele - feleli, és ezzel le is szeretné zárni a beszélgetést, de nem hagyom annyiban.

- Akkor nem lehetne az, hogy tényleg úgy cselekedjek néha napján, mint egy Felderítő tag? - feszítem tovább a húrt, amit elszakítok. Erwin felborítja a széket, ami az útjában volt, derekamnál fogva ragad meg és húz közelebb magához.

- Ide figyelj - szólal meg mély hangján, amitől átjárja egész testemet a jól eső bizsegés. Orra pár centire van az enyémtől, meleg leheletét érzem arcomon, miközben tenger kék szemeiben elveszek. - Tudom jól, hogy milyen átlaggal kerültél az Egységben, hogyan álltál helyt, amikor áttörték a falat, miképp harcoltál, mentettél meg másokat. Tudom, hogy még Levivel is együtt edzesz esténként, tudom, hogy mit mondanak Hanjival, de nem érdekel. Lehetnek jobb képességeidnek, mint Levinek, lehetsz a legerősebb katona, akkor sem hagynám, hogy tíz méternél távolabb legyél tőlem. Nem kockáztatom meg azt, hogy elveszítselek, érted?

Erwin szavait visszaveri a kis szoba tégla falai, arcomon a mosoly egyre szélesebb, és szélesebb lesz. Köré fonom karjaimat, megcsókolom, mielőtt még jobban kiborulna. Hanji sokszor mesélte nekem ezeket, Erwin nem mer maga mellől elengedni, viszont tőle akartam személyesen hallani.

- Szeretnéd, hogy megmutassam milyen képességem van? - mosolygok rá huncutol.

- Miről beszélsz? - ráncolja szemöldökét Erwin, viszont ahogy az ágyra lököm, hamar megérti, mire gondoltam. - Megőrjítesz - nevet fel halkan, miközben hasára ülök, és megcsókolom.

🌼 Esténként a jövőtökről beszélgetnétek

A hold ezüstös fénye megvilágítja a szobát. Erwin mellkasán pihentetem a fejemet, szívdobogása kellemes dallam számomra, miközben hátamat cirógatja. A csend különös nyugalommal áraszt el, azt kívánom, hogy örökké tartson ez a pillanat. 

- Szerinted valaha is el fognak tűnni az óriások? - adok hangot egyik kósza gondolatomnak, amitől egy pillanatra megáll Erwin kezet. Viszont pár pillanat múlva tovább simogat, mintha mi sem történt volna. Az ő fejében is megfordult már ez, csak sose kérdezte senkitől.

- Nem tudom - válaszolja. - Remélem egy napon nem kell az emberiségnek attól tartani, hogy mikor fognak áttörni a falon az óriások.

- És ha eljön ez a nap, mit fogsz csinálni? - emelem fel a fejemet, hogy szemébe tudja nézni. - Felhagysz a parancsnoki rangoddal és nyitsz egy saját boltot, mint Levi? - viccelem a végét, amin mindketten elmosolyodunk. Az Egységben mindenki sejti, hogyha valaha vége lesz ennek a földi pokolnak, Levi egy tea boltot fog nyitni. Én el se gondolkoztam rajta, ötletem sincs, mivel egyedüli jövő képem minden egyes nap az, hogy túléljem a napot. Hogy utána mi lesz, aligha gondolkoztam el rajta.

- Nem tudom, lehet azután is parancsnok leszek - fantáziál hangosan, ahogy fülem mögé tűr egy hajtincset. - Lehet, hogy beállok Levi boltjába, ki tudja - mosolyog, mire felkuncogok viccén. - Csupán annyiba vagyok biztos, hogy azt akarom, hogy mellettem légy, ameddig lélegzek.

- Elveszel feleségül? - heccelem, viszont Erwin tekintete egyáltalán nem árulkodik arról, hogy szórakozna, amikor magához húz és megcsókol. Miközben bele remegek a csókba, elveszek ismét az élvezetben, Erwin maga alá taszít, és a következő pillanatban már ő magasodik fölém.

- Lennél Smith? - suttogja ajkaimra. Szívem őrült tempóba kezd el verni, hirtelen köpni-nyelni nem tudok, ezért csak egy bólintással adom a tudtára a beleegyezésemet. - Igazán jól hangozna, nem? És mindenki tudná, hogy az enyém vagy.

- Te pedig az enyém - csókolom meg széles vigyorral az arcomon.

🌼 Valahányszor ellenzed az egyik őrült tervét, leint egy "Az emberiségért teszem" féle mondattal

Erwinnel való kapcsolatom során ritkán vesztem össze, ha mégis megtörténik, akkor tőlünk zeng az egész épület. Legtöbbször higgadtan vitatjuk meg minden problémánkat, viszont alkalom adtán nagyon durván elfajulnak a dolgok. És akkor nem számít, hogy az egyikünk parancsnok, hogy felnőtt emberek vagyunk, egyedül az érdekel minket, hogy a gyerekes véleményünket ráerőltessük a másikra. 

- Nem érdekel, hogy mit várnak el, ez akkor is őrültség! Mintha saját magadnak vágnád le a fejedet! - csapok rá az asztalra leborítva egy angy köteg papírt. A lapok a földre hullanak, ezeke zavarnak minket a legkevésbé. - Figyelsz te rám?! 

- Figyelek! De nem fogok másképp cselekedni! Ezt meg kell tennem az emberiségért! - válaszolja már-már kiabálva, és akárki megijedne tőle kivéve én. Hiszen egyedül nekem van annyi merszem, hogy megmondjam neki, ha valamit rosszul tesz vagy valami őrültséget tesz - meg Levi, de ez most lényegtelen.

- Biztos van más megoldás is! Nem mehetsz egyenest neki az ellenségnek! Meghalsz, nem érted?! - Érzem, hogy szememet ég, könnyeim lassan utat törnek maguknak, amiket kétségbeesésem és dühöm táplál. A mostani veszekedésünk nem teljesen olyan hétköznapi, mint a többi, mivel ez alkalommal a kiváltó ok az, hogy gondolkozás nélkül vezetne egy egész egységet neki a Majom Óriásnak, hogy elterelják a figyelmét, amíg Levi hátulról rátámad. - Ebbe Levi sem fog bele menni! Én pedig végképp! Nem érted?! Belehalsz! 

- Te pedig azt nem érted meg, hogy ezt az emberiségért teszem! - kiabál rám elhallgatatva ezzel engem. Megszeppenve lépek egyet hátra, amikor öklével ráver egyet az asztalra. - Miért siránkozol itt nekem?! Ezt meg kell tennem, hogy másoknak jó legyen! Ha egy fikarcnyi esély is van arra, hogy teszünk egy lépést a győzelem felé, akkor saját magamat is feláldozom! Nem hezitálhatok az miatt, mert szeretsz!

- És akkor az nem számít, hogy velem mi lesz? - kérdezem halkan. Hangom remeg a sírástól és fáradtságtól, Erwin szavai úgy döntenek le, mintha egy kártyavár lennék. Talán ekkor jön esik le neki mit is mondott pontosan, értetlen arcát látva pedig biztos vagyok benne. - Hogy egyedül maradok ezen a borzalmas világon? Nem érdekel, mert mindenki másnak jó lesz? - nézek rá könnyes szemekkkel, miközben mellkasomon egy ólom súly nehezedik. - Miért vesztegeted rám az időt, ha úgyis csak hátráltatlak? - nevetem el magamat erőltetten, hisztérikusan, ahogy bele túrok a hajamba.

- Én ezt egy szóval sem mondta - szólal meg Erwin, viszont szavába vágok.

- Eléggé úgy jött le - mondom, majd minden további nélkül hátat fordtok neki, és kiviharzok a szobából utat engedve könnyeimnek.

🌼 Ha összevesztek, hagy mindig időt, hogy mindketten lenyugodjatok, utána keres meg

Az ablakot veri az eső, a kint tomboló vihartól megremegnek az üvegek, már-már attól tartok, hogy kiesnek a helyükről. Asztalamon két-három napos edények koszosodnak, a levegő is állott, az ágyamon fekszek összegömbölyedve. A veszekedés óta nem raktam ki a lábamat a szobából, egyedül Hanji zavart meg minden reggel és este, hogy egyek valamit. Mióta beléptem Erwinen és szavain agyalok, folyamatosan újra játszom fejembe, minden alkalommal más szemszögből nézem. De szinte minden alkalommal ugyan arra a következtetésre jutok: iszonyatosan elszomorít, hogy képtelen vagyok elérni, hogy akár egy pillanatra is elbizonytalanodna. Szívem minden alkalommal egy vas marok fogja közre, összeszorítja, összeveri, összetöri, nem tudom elképzelni hogyan képes dogoni még.

Halk kopogás zavarja meg szenvedésemet, amitől egy pillanatra összerezzenek, azonban hamar úgy döntök, hogy nem foglalkozok vele. Még korán van a reggelihez, így Hanji nem lehet, más ember pedig nem keres. Azonban az illető ismét kopog, mire a fal felé fordulok, hátha úgy könnyebben figyelmen kívül tudom hagyni az idegesítő zajt.

- Én vagyok az, tudom, hogy nem alszol, engedj be - hallom meg Erwin hangját a túl oldalon, amitől rögtön felülök. Összeráncolom a szemöldökömet, ahogy magamra rángatom az első ruha darabot, ami a kezem ügyébe kerül. Odabotorkálok az ajtóhoz, megdörzsölöm arcomat, megigazítom hajamat, hogy valamelyest normálisan nézzek ki, de nem nyitom ki Erwinnek az ajtót.

- Miért jöttél? - suttogom halkan, és biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül senki más nem hallhatta. Vagyis azt hittem.

- Beszélnünk kell - válaszolja Erwin ugyan olyan határozott hangon, mint legelőször. Gyomrom összeugrik, kezem megremeg, nem tudom eldönteni hirtelen mégis mit tegyek. Végül erőt veszek magamon, és lenyomom a kilincset.

Erwin arcát a gyér gyertya fény világítja meg, öregebbnek tűnik, mióta utoljára láttam őt. Így már én sem aggódok az miatt, hogyan is nézek ki. Mindketten borzalmas állapotban vagyunk.

- Bemehetek? - kérdezi halkan, mire aprót bólintok és félre állok az ajtóból. Ahogy Erwin besétál, becsukom mögötte az ajtót, a szobát pedig teljes sötétség ellepi, egyedük a kint lecsapó villámok nyújtanak pár másodpercig világosságot. - Sajnálom, hogy megbántottalak, nem gondoltam komolyan.

- Erre három nap alatt jutottál? - kérdezem szarkasztikusan, ahogy hajamba túrok.

- Nem, elég volt három perc, csupán hagytam időt, hogy lenyugodj - válaszolja Erwin figyelmen kívül hagyva a kóstolgatásomat.

- Ez idő alatt kisírtam magamat, köszi, hogy adtál pár napot - folytatom tovább kissé gyerekes viselkedésemet, viszont hamar abba hagyom. Nyelvemre harapok, hálát adok az égnek, amiért nem láthatjuk tisztán egymást, így azt sem láthatja Erwin, hogy megint elkap a sírás. Bár akármennyire is szeretném elrejteni gyengeségemet, Erwin előtt képtelen vagyok. Veszek egy mély levegőt, és félre tolom megbántottságomat. - Ha kimész a falon túlra, hogy megküzdj a Majom Óriással, meg kell ígérned, hogy visszajössz. Épségben.

- Nem megyek - vág a szavamba, mire elkerekedett szemekkel nézek rá.

- Micsoda?

- Nem megyek, őrültség az egész terv - ismétli meg, miközben megfogja a kezemet. Másik karjával átöleli derekamat, olyan közel von magához, hogy érzem meleg leheletét bőrömön. - Rájöttem, hogy már nekem is van okom, amiért nem akarok a vesztembe rohanni - suttogja, és szívemmel már nem játszadozik egy vasmarok. Könnyeim utat törnek maguknak, viszont nem bánatomba, hanem örömömben. Szóra nyitom a számat, azonban torkomon forr minden szó, így egyedül annyit teszek, hogy nyakába ugrok, és úgy ölelem, mintha soha többet nem lenne rá alkalmam.

  - Néha olyan kegyetlen tudsz lenni - motyogom, miközben Erwin combomat megfogva tart meg. - Szeretlek.

  - Én is - puszil nyakon, mielőtt az ágyra huppanna velem, és bepótolnánk az elmúlt pár napot.

🌼 Mindig maximálisan támogat téged akármit is teszel

Fáradtan dőlök az ágyra, arcomat a párnába fúrom, izmaim hálát adnak az égnek, amiért nem kell tovább dolgozniuk. A mai nap egy rendes harccal ért fel, pedig aligha tettem jó formán valamit. Jó, talán, egy kisebb vitába keveredtem a társaimmal és feletteseimmel, amikor elő álltam egy új fajta stratégiával, amivel hatékonyabban és kevesebb áldozatokkal járna, amikor a titánok ellen harcolnánk. Persze tipikusan olyan reakciót kaptam, amikor az emberek valami új dologgal néznek szembe, elutasítják. Számítottam rá, de teljes mértékben leharcoltak, olyanok voltak akár az öt évesek.

Ajtó nyitódása és csukódása zavarja meg kis pihenőmet, mire fáradtan fordítom a fejemet a zaj felé. Erwin ért haza, és ritka alkalmak egyike, amikor nem néz ki úgy akár egy hulla és élettel telibb, mint én. Ezt pedig rögtön észre is veszi.

- Mi történt? - kérdezi habozás és köntör falazás nélkül, ahogy felakasztja kabátját. Nyöszörögve fúrom a fejemet a párnába, minden erőm elhagy csupán a gondolattól, hogy megszólaljak. Erwin az ágyhoz sétál, közel húz egy széket, amire leül, majd simogatni kezdi hátamat. - Elő álltál a terveddel az embereknek?

- Igen - motyogom, amit aligha lehet hallani a párnától, viszont Erwin a morgás alapján kitalálta a válaszomat.

- Nem tetszett nekik? - faggatózik tovább, mire feleletül bólintok egyet. - Nem adhatod fel, ugye tudod? Ez csak az első akadály volt, és még több tucatnyi vár rád, de át tudsz rajtuk lendülni. Ha pedig nem vagy ebben biztos, tudatosítom benned.

- Ezt szeretem benned - motyogom, ahogy felé fordítom az arcomat. Kisöpri szememből a hajamat, tengerkék szemeit láthatom, amik már magukban hatalmas erőt adnak. - Mindig támogatsz, hogy foghattalak ki? - teszem fel költői kérdésemet, amire egyáltalán nem várok választ, mégis kapok.

- Úgy, hogy elérted, hogy megőrüljek érted.

- Hülye vagy - nevetek fel halkan, mielőtt közel hajolna hozzám, és csókot nyomna ajkaimra.

🌼 Levinek és Hanjinak folyton mesélne rólad

Az Egységben mindneki tisztában van azzal, hogy Erwin, Levi és Hanji milyen közel állnak egymáshoz, és hogy mindent megvitatnak egymással. Minden feldeerítő útra együtt mennek és térnek vissza, beszélik meg a tervüket, aggódnak egymásért. Hanji minden őrült kísérletről be szokott számolni nekik - bár kinek nem? -, első kézből tudják meg, hogyha valami áttörtésről van szó. Levi aligha beszél bármiről is, viszont annál több időt tölt el velük. Erwin pedig elég sokat beszél, és meglepő módon rólam is. Amikor legelőször találkoztam Hanjival, nem döbbentem meg, hogy majdnem mindent tud rólam, bár kissé kirázott a hideg, hogy alig öt perce ismertük egymást, de úgy kezelt, mint egy régi ismerősét. Hamar kikövetkeztettem, hogy valószínűleg Erwintől tudhatod meg mindent, és ez a teóriám csak bizonyosságot nyert, mikor meghallottam őket rólam beszélni.

Ezért sem lepődök meg soha sem, amikor meghallom Erwint, amint rólam fecseg, mint például most. Elküldtek, hogy keressem meg Hanjit valamilyen kutatással kapcsolatban, és természetesen Erwin irodája felé vettem az irányomat. Most pedig itt állok az ajtója előtt, hallgatózok mégis miről folyik a csevej odabent. 

- Erwin, ezt a szar sztorit már hallottuk ezerszer, nem szeretném még egyszer - hallatszódik ki Levi közönyös hangja. A tőle megszokott módon fejti ki a véleményét, amitől akaratlanul is felkuncogok.

- Mikor meséltem nektek azt, hogy rávette a felettesét és az embereit, hogy újfajta stratégiával dolgozanak? És amibe bele is egyeztek? - háborodik fel Erwin, mire Hanji lenyugtatja.

- Tisztába vagyunk vele, mivel velünk is beszélt erről, a veszekedésetekről is tudunk, meg hogyan békítetted ki. És azt is tudjuk, hogy neki köszönhetjük azt, hogy nem öletted meg magad a Majom Óriással.

- Inkább neked kéne megköszönnöd azt, hogy nem törtem el a lábaidat és kezeidet - mondja Levi, mire mindannyian felnevetnek odabent, én pedig csak elmosolyodok.

- De nem lehet, nem áradozni róla. Találkoztatok is valaha olyan nővel, aki megközelíti a te szinteted? És közben van olyan okos, mint Hanji? És még annál is szebb? - kérdezi Erwin sorra, amitől a szívem folyamatosan gyorsabban, és gyorsabban ver. - Nem - válaszolja meg a saját kérdéseit. - És én találtam magamnak egyet, aki egyszer talán még a feleségem is lesz.

- Már megint ez a szar nyálas duma - morogja Levi.

- Ez újdonság! - villanyozódik fel Hanji, mire megint felkuncogok halkan. Az irodában kisebb hangzavar keletkezik, miközben próbálom lenyugtatni heves szívdobogásomat, és levakarni arcomról a vigyort. Elég nehezen megy, viszont amikro sikerül, bekopogok az ajtón, majd bemegyek. Mindhárman elcsendesednek, érdeklődve figyelik mégis mit szeretnék.

- Hanji-sant megkérték, hogy minél előbb jöjjön a laborban, mivel találtak valamit - mondom a lehető legnyugottabb hangon, és fapofával. A mondat hallatán Hanji annyira megörül a hírnak, hogy még a széket is fellöki, mielőtt kiviharozna a szobából.

- Ez őrült - motyogja Levi, ahogy bele kortyol teájába. Erwin figyelmen kívül hagyja mindkettőjüket, csupán engem figyel szemével, és ahogy találkozik tekintetünk, önkénytelenül is elmosolyodok visszagondolva mit is mondott rólam. És az a legjobb az egészben, hogy fogalma sincs arról, hogy meghallottam őket.

- Elnézést a zavarásért - mondom végül egy széles vigyorral az arcomon, mielőtt elhagynám én is a szobát és Hanji után sietnék. Erwin ilyen apró dolgokkal képes feldobni a napomat, hangulatomat, miközben minden nappal eléri azt, hogy egyre jobban, és jobban belé szeressek.