Sziasztok! 🤗 Egy OS-sel tértem vissza, amit oOAkameOo kért 🤗 A ficiben Ayano69 segített - ki gondolta volna? 🙄 lol Imádja a szomorú történeteket, és ha szívtörőseket írok, szóval számítsatok arra, hogy Setagawa nem egyszer sír... 🙄üüm hopsz, spolier?🙄😂 Jó olvasást:3 ♥

▲▼▲▼▲

Kousuke-san megérkezik, mire elkészítem a vacsorát. Ohshiba-kunék később fognak ma haza jönni, így van egy kis időm, amit Kousuke-sannal kettesben tölthetek.

  - Mashiro, gyere ide - hallom meg a hangját a nappaliból.

  - Egy pillanat - kiáltom, mielőtt lezárnám a gázt, és levenném a kötényemet. A nappaliba sétálok, Kousuke-san a kanapén ül, szemeit becsukta, úgy pihen egy kicsit. - A kedvencedet csináltam - szólalok meg, mire kinyitja a szemét. Rám villantja édes mosolyát, amitől még mindig őrült tempóban ver a szívem, és arcomat elönti a pír. Kousuke-san kinyújtja felém kezét, majd miután megfogtam mancsát, ölébe ránt. Ha eddig nem volt elég vörös a fejem, akkor most lesz igazán az.

  - Úgy hiányoztál, Mashiro - morogja fülembe, amitől gyomrom golflabda méretűre zsugorodoki. Szorosan fonja karjait körém, miközben szívem egyre őrültem tempóban ver. Csókot nyom arcomra, majd ajkaimat veszi birtokban, ahogy ujjaival felsimít nyakamra. Halk sóhaj szökik ki számon, amit ki is használ, és nyelvével utat tör magának. Testem felforrósodik a váratlan érintesektől, szívemre egyre őrültebb tempóban ver, miközben Kousuke-san egyre jobban elgyengít. 

- K-Kousuke-s-san... - motyogom a csókba. Tenyeremet megtámasztom mellkasán, hogy eltoljam magamtól, és szerencsére sikerül is. Valószínűleg azért, mert ő akarta, és nem azért, mert én vagyok olyan rohadt erős. Kpirosodva nézek Kousuke-sanra, aki érdeklődve várja mit is szeretnék mondani, viszont legnagyobb meglepetésére a lehető leggyorsabban kimászok öléből egy elsőnek-vacsorázzunk-meg mondattal, és a könyhába rohanok.

Érzem, hogy arcom ég, hiába nem ez az első alkalmunk együtt, de még mindig zavarban jövök. Egy egyszerű csókkal, érintéssel eléri, hogy egész testem remegjen, egy pillantása, suttogása elég ahhoz, hogy elolvadjak, és minden bajom tova szálljon. Azonban minden ilyen alkalomnál a szívem ezerrel ver, összetöri a bordáimat, csodálkozok néha, hogy még mindig élek. És ez is egy  ilyen alkalom.

- Én ma egész mást szeretnék vacsorázni - jelenik meg mögöttem Kousuke-san, ahogy kezemből kiveszi a tányérokat, és visszateszi őket a helyükre. Utána pedig szembe fordít magával, magához von, minden porcikánk egymásnak préseli, amitől újra ég a testem. Tekintete sötét, vággyal telik, és még az idióta is rájön, hogy mit is akar. Végig nyal ajkain, mielőtt ismét ajkaimra hajoljon, és úgy falja, mint valami édességet, ami nélkül képtelen élni. Ám megakadályozom, ahogy tenyeremet szájára tapasztam. Kousuke-san arca egy tizedmásodperc alatt megváltozik, az éhes farkasból dühös férfi lesz, miközben felvonja a szemöldökét, és elveszi a kezemet szájától. - Mégis mi bajod van, Mashiro? - kérdezi mély, rekedt hangon, amitől hátamon végig fut a hideg, és ezzel együtt meg is ijedek.

- S-Semmi - sütöm le szememet, amivel egyáltalán nem segíteki a helyzeten, sőt rosszabbá teszem. Kousuke-san elenged, tesz pár lépést tőlem, aztán hátat fordít nekem, és a bejárati ajtó felé veszi az irányát. - H-Hova mész? - sietek utána. Lábaim remegnek, ahogy a hangom is. 

- Nem mindegy neked? - kérdez vissza haragtól túl fűtve. Szavai mellkason rúgnak, érzem, hogy szemeimet csípik a könnyek, ugyan akkor a düht is érzem, ami elönti a fejemet.

- Képzeld, számít! Egész este vártam rád, hogy haza gyere, és mindent úgy csináltam, hogy neked a legjobb legyen! És most lelépsz!

- Oh, ezért utasítottál vissza kétszer is az elmúlt öt percben? - fordul felém felvon szemöldökkel, és hitetlenkedő mosollyal, mire egy szempillantás alatt magamhoz térek. - Több, mint fél éve együtt vagyunk, mégis minden további nélkül faképnél hagysz anélkül, hogy gondol rám. Most végre tölthetnénk egy kis időt kettesben, és mit csinálsz? Persze, hogy elmenekülsz - rázza meg a fejét, ahogy kinyitja az ajtót. - Belefáradtam már ebbe - mondja, mielőtt kilépne az ajtón, és megvárná, hogy mit is mondjak.

Arcomon könny cseppek gördülnek le, hallom, hogy szívem darabokra törik. Utolsó mondata visszhangzik fejembe, miközben a földre rogyok, és tenyerembe temetem arcomat. Testem elgyengül szavaitól, ugyan úgy, mint amikor a fülembe suttogja, hogy szeret, viszont ahelyett, hogy fellegekbe repítene, úgy érzem magam akár egy összevert kutya. Szívem, ami legtöbbször őrült tempóban ver, most egy vasmarok fogja közre, szorongatja, és töri össze. Torkom kiszárad, gyomrom összeugrik, végtagjaim olyanok, mint a nyárfák, remegnek.

Percekig, órákig sírhattam, mire megrezzen a telefonom. Ez az egyetlen dolog, ami kiránt a szomorúságomból néhány másodpercre. Könnyeimmel küszködve próbál elolvasni kitől is érkezett üzenetemet, és hogy mi áll benne. Oshiba írt, nem jönnek ma haza, így az egész lakás miénk lehet Kousuke-sannal. Könnyeim ismét utat törnek maguknak, ahogy lejátszódik ismét bennem az egész esténk.

Mindent kigondoltam az estére, mindennek a legjobban kellett volna sikerülnie, mégis sikerült elrontanom. Képes voltam feldühíteni Kousuke-sant, megbántani, holott ő mindig türelmes velem, és mindent megad, amit szeretnék. Én pedig képtelen voltam egy kis szeretet, törődést mutatni felé. Mégis mit hittem? Hogy boldogan eléldegelünk egymás mellett, és soha sem fog ezzel kiakasztani? Hülye vagyok, szánalmas, a legrosszabb barát, akit valaha is szerezhetett magának Kousuke-san. Talán Kousuke-sannak találnia kellene valaki mást, egy olyan személyt, aki jobban illik hozzá, jobban oda figyel rá, több törődést és érdeklődést mutat felé. Egy olyan valakit, aki boldoggá tudja tenni, nem dühíti fel, mindent megad neki, amire vágyik.

És ez a személy nem én vagyok.

Letörlöm a könnyeimet, felkelek a padlóról, lábaim remegnek, de nem Kousuke-san szavaitól, hanem a hirtelen mozgástól. Veszek egy mély levegőt, rendet rakok fejemben, minden gondolatot kizárok agyamból, hogy ne bírjanak újra ledönteni, és megtegyem azt, amit kell.

A konyhába megyek, az ételek, amiket készítettem már rég kihűltek, így hamar bepakolhatom őket a hűtűben, és el is mosogathatok. Utána a közös hálószobánk felé veszem az irányt, hogy táskámat felvegyem és elhagyhassam ezt a lakást. Érzem, hogy mellkason rúgnak, mikor lenyomom a bejárati ajtó kilincsét. Agyamba az összes itt töltött emléke lepereg, mint valami film, a felismerés, hogy talán soha többet nem jöhetek vissza pedig még inkább összetöri a szívemet - már, ami megmaradt belőle. Ajkamra harapok, erőt veszek magamon, ha már eldöntöttem, hogy elhagyom Kousuke-sant, hogy találjon magának valaki jobbat, akkro meg is teszem. Így - igaz remegő kézzel, de - lenyomom a kilincset, és kilépek a házból, amit otthonomnak tekintek, és elindulok haza, amit igazi otthonom.

Az esti szellő magával hozza a frissen nyílt csersznyefa illatát, mégsem tudom kiélvezni. Könnycseppek buggyannak ki szememből, meg sem próbálom elfojtani őket, hiszen ez lesz az utolsó alkalom, amikor Kousuke-san miatt sírni fogok. Vagy legalábbis úgy tervezem, bár ki tudja mennyi fog ebből sikerülni. 

Telefonom megcsörren, mire előhalászom zsebemből a készüléket. Letörlöm könnyeimet, és előző elhatározásom egy pillanat alatt kereket oldott. Kousuke-san neve villog a kijelzőn, amitől gyomrom újra golfladba méretűre zsugorodik, és ismét elgyengülök. Leblokkolok, nem tudom mit kéne tennem hirtelen. Vegyem fel és beszéljek vele? De ahhoz egyáltalán nincs semmi erőm, képtelen vagyok rá. Viszont ahhoz pedig nincs szívem, hogy ne mondjak neki semmit.

- I-Igen? - szólok bele a készülékbe remegő hangon. Idegesen birizgálom a gyűrűmet, amit Kousuke-santól kaptam, és összeszorított szemekkel várom mégis mit szeretne nekem modnnai. Azonban nem a jól ismert hang szól bele a mobilban, hanem egy vadidegen férfié.

- Setagawa Mashiro-sannal beszélek?

- Igen, ki az? - kérdezem, és hangom máris nem remeg. 

- A városi kórház egyik orvosa vagyok - válaszolja, nekem pedig meghűl ereimbe a vér, talpam alól kicsúszik a föld, és minden eddigi előre megfontolt tervem a kukába végzi. A szívem kihagy egy ütemet, levegőt sem veszek, ahogy hosszú másodpercek után halkan, idegesen megszólalok:

- Hogy micsoda? Történt valami Kousuke-sannal?

- Meg kellett műtenünk, de nincsen életveszélyben. Egyedül magával hajlandó beszélni, ha megkérhetem bejönne? - kérdezi a doktor, viszont nem válaszolok neki. Könnyeim ismét utat törnek magunknak, ahogy futásnak eredek. Oldalam szúr, tüdöm fáj, szívem bordáimat képes lenne összetörni, mégsem állok meg egy pillanatra sem, vagy akár lassítok a tempómon. Embereket kerülgetek jobbra-balra, mégis van, akit fellökök, és az rosszallóan néz, káromkodik, vagy utánam kiabál. Autósok dudálnak rám, amikor az éppen pirosra átváltó lámpánál átrohanok előttük. Tömegeken vágok keresztül, nem tudom mennyi idő telik el, mire a kórházhoz érek, viszont még így is biztos vagyok benne, hogy sietnem kell. Berohanok be az épületbe, majd lelassítok, ahogy az ügyeletes nőhöz sétálok. - Jó estét! Oshiba Kousukehez jöttem - mondom lihegve, és az ápoló egy pillanatra elszörnyölködik a látványomtól. Szerencsémre nem kérdez semmit sem, helyette rögtön keresni kezdi a szoba számát, miközben kifújom magam.

- A 205-ös szoba az övé - válaszolja a recepciós, és abban a pillanatban futok a lifthez, miután egy köszönöm-szépen-t hadarok el neki. A felvonó ajtaja kinyílik, rajtam kívül senki más nincs a fém dobozban, így anélkül indul el a felvonó az emeltre, hogy máshol megállna. Idegesen toporzékolok, másodperc telnek el csupán, mégis örökké valóságnak tűnik mindegyik. És félek. Félek, ha egyetlen egy momentumet is elhalasztok akkor soha többet nem láthatom Kousuke-sant. És ezen ront az, hogy veszekedtünk. Kegyetlenebb dolog ez, mint amiket egymás fejéhez vágtunk, mint amiket én magam gondoltam. Ha valami történne Kousuke-sannal nem tudom mit tennék magammal. Sírnék, összetörnék, depressziós lennék, felhagynék az életemmel? Nem tudom, annyi a biztos, hogy nélküle már semmit sem lenen ugyan az.

A lift megáll a második emeleten, ami kiránt kínzó gondolataimból. Rögtön kiszállok a felvonóból, a szobák felé veszem az irányomat, gyors lépekkel keresem Kousuke-san szobáját, és amikor megtalálom megtorpanok. Szívem torkomba ugrik, tenyerem izzadni kezd, ahogy a kilincsért nyúlok, mégis képtelen vagyok lenyomni. A félelem megbénít, viszont azt tudva, hogy ezeket a pillanatokat is Kousuke-san mellett tölthetek, erőt adnak.

Halkan és lassan nyitok be a szobába, amibe egyedül egy ágy áll. Lámpa világítja meg a fehér falakat, padlót, ágyat és Kousuke-sant, aki arca horzsolásokkal van tele, karja pedig be van kötözve. Lesokkolódva állok az ajtóban, szívemről hatalmas kő darab esik le, megkönnyebbültségemben pedig kicsurdolnak könnyeim.

- Hát ide értél - pillant meg Kousuke-san. Régen hallott hangjától összerezzenek, viszont meglátva kedves mosolyát, minden félelmem tova száll. - Gyere ide, Mashiro - nyújtja felém sérült kezét, nekem pedig több se kell, hogy ágyához rohanjak, és megöleljem. Fejemből ki is megy az, hogy ezzel talán fájdalmat okozok neki, viszont rögtön eszembe jutatja, ahogy felszisszen érintésemtől.

- Sajnálom - motyogom orrom alatt, de aligha lazítok szorításomon. Arcomat nyakába fúrom, miközben hajamba túr, és simogatni kezd. - Sajnálok mindent... Hogy nem mutatom ki jól a szeretetem, hogy nem adom meg, amit szeretnél... Sajnálom, Kousuke-san...

- Shh... Ne mondj ilyeneket, az én hibám volt - csitít, ahogy puszit nyom arcomra. - Szeretem, amikor zavarba jössz, de túl fáradt voltam hozzá - puszil meg újra. - És borzalmas dolgokat mondtam. Pedig nálad jobbat nem is kaphatnék - mosolyog rám. Szívem őrült tempóban ver, fellegekbe repít, minden problémám, kételyem eltűnik. Elnevetem magam, ahogy megtörlöm szemeimet, és ajkaira hajolok, hogy apró csókot lehellek rá.

- Szeretlek, Kousuke-san.