Szerintem tény, hogy ennél már írtam sokkal jobb sztorit is

▬

  Van valami izgalmas abban, ha az ember tilosban jár. Főleg, ha a barátoddal az este belopództok az iskolába, miközben kicselezitek a gondnokot. Sabito erősen szorítja kezemet, ahogy az egyik osztályteremben meghúzzuk magunkat. Szívem őrült tempóba ver, fülemben zúg a vér, azonban barátom nem ennyire ideges. Sőt kifejezetten jól szórakozik.

  - Nem értem ez miért volt jó ötlet - suttogom, bár nem hiszem, hogy meghallja mit is mondtam.

  - Meg szeretnék valamit mutatni neked - mondja kissé hangosabban, mire kezemet a szájára tapasztom.

  - Shhh! - csittelem le ijedtembe, viszont csak még inkább megnevetettem vele. Szemei játékosan csillognak, közelebb von magához, így már az ölébe ülök, és lehámozza mancsomat a szájáról. Széles mosoly virít arcán, le sem tagadhatná és nem is akarja véka alá rejteni jókedvét.

  - Túl sokat stresszelsz, nem fog megtalálni a gondnok.

  - Ha csendben maradunk, akkor tényleg nem - vágom rá, mire felnevet, majd miután megszidhatnám ajkait enyéimre tapasztja. Csókja édes, mint a vattacukor és még többre vágyok tőle, de elhajol tőlem.

  - Gyere, elment - segít fel a földről, és csendben kisurranunk a teremből, föl a lépcsőn. A tetőre vezető ajtó előtt megállunk, mivel az mindig zárva van, este meg főleg, viszont hallom, hogy Sabito ügyköd valamivel aztán kinyílik az ajtó.

  - Mégis hol tanultál zárat feltörni? - kérdezem elfojtva a mosolyomat.

  - Kulcsot másoltattam - feleli, ahogy megfogja megint a kezemet és a tető egyik eldugodtam részére vezet, ahol egy pléd van leterítve a betonra. - Persze úgy könnyű, ha a gondnok alszik.

  - Mi? - nevetek fel, miközben leülök mellé a takaróra. - Mikor váltál rossz fiúvá, Sabito-chan? - csipkelődök, ahogy átkarolom nyakát. Barátom nem mond semmit sem, a gyér fény ellenére látom, hogy elpirult, és ezt egy aranyos puszival akarja leplezni. Nos, sikerült neki.

  - Boldog névnapot - néz a szemembe, arcomon pedig egyre szélesebb lesz a mosolyom. A tudat, hogy emlékezett erre a napra, holott senkinek nem beszéltem róla és ezért lopakodtunk vissza a suliba.

  - Ezért jöttünk ide? - kérdezem elfojtva a mosolyomat. - Elég let volna, ha elviszel valahova vagy adsz valami ajándékot.

  - De az nem lenne olyan, mint ez.

  - Mint ez?

  - Ez - bólint, ahogy ledönt a lepedőre, ügyelve arra nehogy megüssem a fejemet. A fejemet az ég felé fordítja, amin egy ezüst villanást látok. A hullócsillag pár másodpercig látszódik, aztán eltűnik. - Ma este lehet a legtöbbet látni belőlük, és ez a legjobb hely az egész városba, mivel kevés fény van itt. Mindig sírsz amiatt, hogy nem látsz egyet sem, szóval elhoztalak ide - magyarázza, nekem pedig egyre gyorsabban ver a szívem.

  - Ennyire odafigyelsz arra, amit mondok?

  - Persze, miért ne tenném? - kérdezi, amivel még nagyobbat dobban a szívem. Melegség önti el a mellkasomat, minden nap jobban és jobban belé tudok szeretni, és észre sem veszi. Arcom fáj a mosolyogásától, de nem bírok leállni vele, és ahogy közel egy tucatnyi hullócsillagot láttam ez idő alatt, egyre boldogabb leszek.

  - Ugye tudod, hogy te vagy a legjobb barát a világon? - puszilom arcon, ahogy átkarolom és közelebb bújok hozzá. Sabito csak önelégülten elmosolyodik, miközben neki áll játszadozni a hajammal.

  - Egyértelmű.

  - És a legszerényebb is - fűzöm hozzá, mire mindketten felnevetünk rajta. Felkönyökölök a feje mellé, lehajolok hozzá, édes és rövid csókot nyomok ajkaira. - De így szeretlek - suttogom, viszont abban a pillanatban kinyílik a tetőre vezető ajtó, és egy igen mérges gondnokkal találjuk szembe magunkat.

  - Mit szólsz egy kis fogócskához? - kérdezi barátom, ahogy felpattanunk a lepedőről, és megint szórakozottságtól csillog a szeme. - A gondnok a fogó, nekünk pedig futnunk kell.

  - Te hülye vagy - mondom, és akármennyire is pánikolok, nevetnem kell hülyeségén. A következő pillanatban azonban már azt veszem észre, hogy a lépcsőn rohanok lefelé, miközben a mérges öregember üldöz minket. Sabito benyit az egyik osztályterembe, belök, majd rögtön be is csukná az ajtót, ha nem állítom meg. - Mégis mit csinálsz?! 

  - Elterelem a figyelmét. Amíg velem van elfoglalva, te ki tudsz surranni.

  - De hát akkor elkap. Ennek így nincs semmi értelme.

  - Dehogynem van! Azért teszem, mert szeretlek - hadarja, ahogy egy csókot lop tőlem, majd becsukja a terem ajtót és tovább fut. Teljesen lesokkolva hallgatom, amint hangos léptekkel elcsörtet, őt pedig a gondnok követi. Pár másodperc után eszmélek fel mit is mondott, és ettől a maradék félelmem is elpárolog. Nem fogom csak úgy hagyni, hogy egyedül játsszon fogócskát a gondnokkal, ha már ez az én névnapom és azt szeretné, hogy felejthetetlen legyen.