ShiroNeko1204 kérésére, jó olvasást:3

▬

  Egy fiú röpi csapat menedzserének lenni nem könnyű munka, oda kell figyelni a srácokra, hogy minden meglegyen nekik, amire szükségük van és amit kértek, és lelkesíteni őket, hogyha rossz a kedvük egy meccs előtt. Viszont igen gyorsan össze is lehet velük barátkozni, főleg, hogyha az a Fukurodani röpi csapat tagjai. És szerencsémre náluk nem kell tyúkanyót játszanom, kivéve egy embernél, Bokuto-sannál. Persze rá mindenki maximálisan odafigyel, mert ki tudja mikor sebesíti meg magát vagy mást, vagy csinál valami oltári nagy hülyeséget. Másfelől nem érzem tehernem azt, hogy rá kell odafigyelnem, sosem érzem annak. Most sem, amikor egy házibuliban Bokuto-san kidőlve a kanapén hortyog, miközben lent szól a zene és mindenki jól érzi magát. Teljesen elterül rajta, az alkoholtól teljesen kiütötte magát, mégsem ront helyességén. Édesen szuszog, grimaszol néha-néha, amin csak halkan felnevetek.

  Egy éve találkoztunk először, az első napom volt a gimiben és szó szerint belefutottam. Késésben voltam, rohantam nehogy lekésem az ünnepséget, de neki ütköztem valakinek. 

  - Sajnálom - motyogtam, ahogy próbáltam  felállni.

  - Jól vagy? - hallottam meg egy fiú hangot. Felpillantottam, aranysárga szemekkel találtam szembe magamat, amikben aggodalom csillogott. Szürkés-fekete haja felzselézte, eszméletlenül dögösen nézett ki, ezért sem bírtam megszólalni.

  - Megsérült a lába, Bokuto-san - szólalt meg mellette egy fekete hajú srác, mire Bokuto-san megijedt és barátja felé fordult, hogy mégis mit tegyen. - A gyengélkedőre el kéne vinni.

  - És az hol van, Akaashi?

  - A második emeleten, Bokuto-san, de nem biztos, hogy van ott nővér az ünnepség miatt.

  - Jól vagyok, nem kell sehova sem elvinni - vágtam a szavukba, miután megtaláltam a hangomat és felálltam. - Nincs semmi bajom, csak egy esés volt. Minden napos dolog.

  - De lehorzsoltad a térdedet - bökött rá a lábamra Bokuto-san, mire lenéztem. Tényleg lehorzsoltam a bőrt, de semmi komoly bajom nem volt. Megvontam a vállamat, aztán ránéztem:

  - Túlélem - mosolyogtam rá.

  Így történt meg, hogy megismertem Bokuto-sant és Akaashi-kunt. És akkor még el sem tudtam képzelni, hogy mennyire beleszerettek majd a csapatkapitányban. A gyermeteg őszinteségében, az egy perc alatt változó hangulatában, a ragyogó mosolyában, édes nevetésében, ahogy kiáll a barátaiért és a saját magáért és a szenvedélyében, amivel röpizik. Talán miatta is lettem menedzser, hogy közelebb kerülhessek hozzá, de közben rengeteg barátra leltem a többiekben is, akiknek az első perctől leesett, hogy kedvelem ezt az őrült baglyot. És ők mind támogattak, unszoltak, hogy valljam be az érzéseimet. 

  Azonban azzal senki sem számolt, hogy azon a napon, amikor összeszedtem minden bátorságomat és bevallottam volna neki az érzéseimet, egy másodéves lány megelőz és szerelmet vall. Ezzel talán nem lett volna túl nagy probléma, mondjuk akkor, ha visszautasította volna. De nem így tett, járni kezdtek, bennem pedig akkor elszakadt valami.

  Szerintem még életemben nem futottam olyan gyorsan, mint akkor csak azért, hogy elkerülhessem Bokuto-sannal vagy bárki mással való találkozást. Akkor annyira összetörtem, hogy képtelen voltam visszatartani a könnyeimet és a szertárban bőgtem. Akaashi-kun talált meg, nem kellett semmit sem mondanom, tisztában volt vele, hiszen az az idióta bagoly neki újságolta el először, hogy lett barátnője.

  Oh, de még milyen barátnője! A lánynak ugyan olyan haja van, szeme, alkata, mint nekem, ugyan úgy öltözködünk, zene stílusunk is megegyezik, nem tudok egy dolgot mondani, amiben ne hasonlítanánk. De persze még így is van köztünk különbség: az, hogy ő jobb nálam. Csinosabb, jobb a haja, szebben csillog a szeme, nem szükséges smink neki, és a ruhák is jobban állnak rajta. Egyszerűen tökéletes.

  Részben ezért sem tudom hibáztatni Bokuto-sant, hogy összejött vele. Másfelől pedig Bokuto-san megérdemli, hogy egy olyan lánnyal legyen együtt, aki boldoggá teszi, teljes szívéből szereti. És úgy látszik ez nem én leszek. Ezért minden nap, minden percben, amikor együtt látom őket, csak mosolygok, mosolygok kedvesen, aranyosan, akárcsak egy igazi jó barát, miközben a szívemet minden alkalommal kiszakítják, megsütik, majd megetetik velem. Tökéletesre csiszoltam a műmosolyomat, bár a többiek azt mondják, hogy olyan, mint egy őrült eb vicsorgása, ami nem számít, mivel Bokuto-san túl hülye ahhoz, hogy észrevegye.

  És most, miközben itt fekszik a kanapén kidőlve, még kevésbé tudok rá haragudni. Alvó arcától melegség tölti el a szívemet, viszont hamar azon kapom magam, hogy ajkait bámulom. Véremben keringő alkohol miatt pedig bármi fajta tiltakozás nélkül hajolok le Bokuto-sanhoz és tapasztom össze szánkat. Olyan forróság önti el a testemet, mintha bomba robbant volna fel bennem. Olyan régóta epekedek a csókja iránt, hogy teljesen magával ragad a hév.

  Azonban arra azonnal kipattannak a szemeim, amikor megérzek egy tenyeret a tarkómon, egy másikat pedig a derekamon. Bokuto-san ködös tekintettel néz rám, amitől elkap a félelem, már le is ugranék róla, de nem hagyja annyiban. Közelebb von magához, nyelvéve utat tör számba, és nyelvtáncra hív. Belenyögök a csókba, egy pillanatig sem ellenkezek tovább, átkarolom a nyakát. Bokuto-san csókjait mindig úgy képzeltem el, hogy viccesek, nevetünk közben és aranyosak, de hatalmasat tévedtem. Olyan szenvedéllyel csókol, amit egyedül csak a pályán láthattam.

  Lihegve szakadunk el egymástól, vágytól csillogó szemekkel nézek le rá, míg ő kábán megsimogatja az arcomat. Bárgyú mosolyra húzza a száját, ekkor realizálom, hogy részeg és ez az egyetlen ok, amiért megcsókolt. És ez az egyetlen oka annak, hogy hagyom könnyeimnek utat törjenek maguknak. Semmire nem fog emlékezni, mindig elfelejti azokat a dolgokat, amiket részegen tesz.

  - Mi a baj? Talán nem szeretted volna, hogy megcsókoljalak? Vagy ennyire rossz volt? Túl durva voltam? - ijed meg és rögtön kérdések hadával rohamoz le. Összepréselem ajkaimat, megrázom a fejemet, majd mellkasának döntöm homlokomat, és sírni kezdek.

  - Semmire nem fogsz emlékezni... És sosem fogsz szeretni, hiszen neked ott van Sakura-san... - vallom be a hónapok óta nyomó érzéseimet, viszont egyáltalán nem érzem jobban magam. Sőt inkább még rosszabb lett.

  - Most hogyan jön ide Sakura? - szólal meg Bokuto-san, mire hitetlenkedve ránézek.

  - Ő a barátnőd és most csókolóztál velem.

  - Sakurával szakítottam tegnap - válaszolja, nekem pedig kifut az arcomból a vér. Teljesen ledöbbenve nézek rá, annyi kérdés - és érzés - kavarog bennem, nem tudom mivel kezdjem először. Megrázom a fejemet, mintha ezzel helyre tudnám rakni kusza gondolataimat, majd megszólalok:

  - Miért?

  - Mert rájöttem, hogy nem őt szeretem, hanem téged - feleli, amivel még jobban meglep, mint előtte bármivel. Meglepődöttségemben felülök, hitetlenkedve nézek Bokuto-sanra, akinek az arcán széles mosoly húzódik. Iszonyat boldog, és ezt nem is leplezi, azzal sem zavartatja magát, hogy valaki benyitott hozzánk.

  - Minden rendben van Bokuto-sannal? - kérdezi Akaashi-kun, viszont nem bírom felfogni a szavait. Még mindig le vagyok döbbenve, de amint meglátom a másodévest hamar elkap az idegesség, amiért nem mondott el nekem egy igazán fontos dolgot.

  - Te tudtad, hogy szakított Sakurával, és nem mondtad el?!