Shinsouval a kapcsolatom mindig furcsa volt, a kezdetektől fogva, de sosem zavart engem. Tudtam, hogy kedvel, törődik velem, és akármennyire furcsa is másoknak a kpacsolatunk, számunkra pont ez tökéletes. Mégis egyetlen egy dolog zavart, egy hónapnyi járás után sem csattant első csókunk. Hiába ölelt magához, vagy fogta meg a kezemet, többet akarok. Vágyok arra, hogy megcsókoljon, de hiába is várok arra, hogy megtegye efelé a lépést, nem fogja. Így, ahelyett, hogy tovább epekednék csókjáért, megszerzem magamnak azt.

Ma, iskola után, megcsókolom.

Ez a tervem, vagy legalábbis ezt terveztem volna, ha nem szakadt volna le az ég, és nem kellett volna haza rohanunk, mivel egyikünk sem hozott magával esernyőt. Ez az én szerencsém, egyszer szánom el magam, akkor is közbe jön valami.

Az ágyamon fekszek, bámulom a plafont, szidom magamat, szidom az időjárást, szidok mindent. Egészen addig, amíg meg nem szólal a telefonom. Idegesen kapok a készülék felé, meg se nézve, hogy kihív, felveszem, és a fülemhez emelem.

  - Igen? - szólalok meg talán sokkal dühösebben, mint kellene.

  - Zavarok, édes? - hallom meg Shinsou szórakozott hangját, mire egy-kettőre elpárolog haragom. - Történt valami? - kérdezi, és hangja egy fokkal már komolyabb.

  - Semmi... - dünnyögöm.

  - Na, édes - nógat tovább, mire meginr csak elmosolyodok.

  - Nem történt semmi. - És tényleg nem volt semmi, szószerint.

  - Akkor miért vagy ennyire letört?

  - Hm... - hümmögöm a telefonba. Újra gondolom a mai napomat, a kudarcba fulladt tervemet. - Shinsou, gyere át hozzám!

  - Esik az eső - mondja értetlenül, mintha arra kérném, hogy utazzon el Párizsba, és hozzon valami franciai édességet.

  - Old meg, de siess! - parancsolok rá, és még mielőtt megint megszólalhatna, lerakom.

Felpattanok az ágyról széles vigyorral az arcomon. Beállok a tükör elé, végig szemlélve mi is van rajtam, de végül vállat vonok. Furcsa lenne, ha kis estélyibe várnám, háromszor nagyobb pulcsi helyett. Meg persze a szüleim sem néznék jól szemmel. Lesietek a lépcsőn, nappaliban a családom többi tagja valami idétlen műsort néz, szóval meg sem lepődök, amiért nem vették észre, hogy kisurranok. Pont akkor nyitom ki az ajtót, amikor Shinsou megnyomná az kapu csengőt.

  - Ennyire vártál, édes? - kérdezi pimasz mosollyal az arcán, bár az eső zaja elnyomja hangját, így csupán szájáról tudom leolvasni. Teljesen felpörögve bújok bele cipőmbe, és magasról téve a szakadó esőre, kirohanok barátomhoz. Kapkodva nyitom ki a kaput, és futok az esernyő alá, ahol Shinsou vár kitárt karokkal. - Őrült vagy - neveti, ahogy nem törődve azzal, hogy kissé megáztam, magához ölel. - Miért nem vártad meg, amíg bemegyek?

  - Mert meg akarok valamit tenni - karolom át a nyakát, miközben Shinsou fülem mögé teszi vizes hajamat.

  - Bent is megtehetnéd.

  - Megzavarnának.

  - Mégis miben? - néz rám értetlen mosollyal. Nem válaszolok semmi, tarkojára simítok, és ajkaimat sajátjára tapasztom. Szívem őrült tempóban ver, gyomrom is összezsugorodik az izgalomtól, és félénken válok el tőle. Ellépek tőle, már ha tehetném, és fél karral tartana. Zúg a fülem, érzem, hogy ég a fejem, és megszólalni sem merek. - Hé. - töri meg a csendet Shinsou, mire kissé összerezzenek, de ránézek. - Csináld még egyszer - mondja, ahogy homlokát sajátomnak dönti, és bár nem mosolyog, arcáról lerí a boldogság. Nem tudom, hogy ez miatt, vagy kérése miatt nyugodok meg egy pillanat alatt, és kuncogok.

  - Mi? - kérdezem egyre csak vörösödő arccal.

  - Csináld még egyszer, amit előbb tettél.

  - És mi lenne, ha most te csinálnád? - kérdezek vissza incselkedve, amivel igen csak meglepem Shinsout, és ez ki is ül arcára. De ez csak egy röpke momentumig tart, mielőtt pimasz mosoly venné át a helyét. Hajamba túr, ajkait sajátomnak nyomja, amitől egész testem felhevül, mintha nem is a szakadó esőben állnánk.

  - Ezt folytathatnánk bent - suttogja ajkaimra, miután elváltunk. Hevesen bólogatok, hiszen nagyon is tetszik az ötlet.

  - Pótoljuk be azt, ami kimaradt.