Halsey - Angel on fire számát hallgatam, miközben írtam. Innét ered a név.
Jó olvasást

▲▼▲▼▲

Gondolataim cikáznak a fejembe össze-vissza. Érzelmeim tombolnak bennem, nem tudok rajtuk uralkodni. Eldobom a könyvemet, amit eddig szorongattam, majd hagyom, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Bárhogy is ellenezném, csak még jobban bőgnék. Torkom elszorul, nem jön kk rajta egy hang sem, csupán nyöszörgés. Lábaim megremegnek, hiába nem csinálok semmit sem, mégis összeesek a következő pillanatban.

Elkap az elhagyatottság érzése, felerősödik a nyomás, amit más emberek elvárnak tőlem. Képtelen vagyok teljesíteni őket. Beszélni akarok erről valakinek, ki akarom adni magamból ezt a kínt, de mégis kinek mondhatnám el? Hiszen annyiszor kapott el a sírás mindig ez miatt, hogy minden barátom kívülről tudja mi nyomja a lelkemet. Unalmas, ezerszer elmesélt érzések, amiken sose tudok változtatni. Gyengeségnek csupán hívni, nincs annyi erőm, hogy kibírjam az apró dolgokat.

Aztán rájövök, hogy minden amit tettem, rossz. Fájdalmat okoztam másokat, elhyanagoltam azokat, akik kedvesek számomra. Ez csak azt az érzetet kelti bennem, hogy megérdemlem az összes kínt, amit most érzek.

De a következő pillanatban újra másokat hibáztatok, mielőtt ismét magamat szidnám. Másodpercenként változik mit is gondolok, miközben csak egyre erősebb, és erősebb lesz a bőgésem.

És mégis mit tegyek most? Nem tudom. Nem bírok tisztán gondolkodni, helyes döntéseket hozni. Képtelen vagyok akár segítséget kérni. Azt akarom, hogy valaki mellettem legyen, és hogy egyedül legyek. Figyeljen valaki rám, és hogy ne vegyenek észre. Ellenmondások ezrei keringenek bennem, amik csak még jobban összezavarnak.

Veszek egy mély levegőt, mintha ezzel elérném azt, hogy abba maradjon a sírásom. Megtörlöm az arcomat, felkelek a padlóról, elbotorkálok a fürdőig. Látásomat könnyek ködösítik, egy hamar az arcomon folynak le, egészen addig amíg meg nem mosom arcomat. Megtörlöm arcomat, majd a tükörbe nézek.

A látvány, ami fogad borzalmas. Undort váltok ki saját magamból, ennek ellenére megkordul a gyomrom. De hiába is vagyok éhes, egy falat sem menne le a torkomon.

Veszek egy mély levegőt, visszagondolok miért is borultam ki, viszont abban a pillanatban újra utat törnek a könnyeim. Ismét elfog a magány, hogy nem érek semmit, a fájdalom, és hogy mindezt megérdemlem.

Ordítok. Összeroskadok, és ölelem sajátmagamat. Gondolataim olyanok akár a démonok, amik rajtam élősködnek, tönkre tesznek. Érzelmeim pedig csatát vívnak bennem.

Nem tudom mit kéne tennem, hogy elmúljon ez az érzés. Nem tudom mit kéne tennem, hogy ne keljen gondolkodnom, és éreznem.