A kocsi zötyögve érkezett meg a birtokra. Az eső rohamosan kopogott a fa szerkezeten és az ablak táblákon. A kocsit hajtó vénember morogva csapott kettőt a lovak közé, hogy meggyorsítsa azokat, hiszen a kaputól még legalább egy húsz percébe telik, mire az ifjú hölgyet eljuttatja céljához. Ő pedig igazán szeretne már száraz ruhában lenni, vagy legalább egy jó erős konyakot meginni abból a pénzből, amit a kisasszony adott neki.

Begördült utasával a macskaköveken a lépcsők elé. Addigra már az eső olyan sűrűn szakadt rájuk, hogy nem látta a fényeket sem. Márpedig az ajtóban, egy olaj lámpás fénye derengett. Narancsos, vöröses homályt biztosított a kocsisnak, aki kusza bajusza alatt káromkodott az időre, a hidegre, a nehéz látási viszonyokra és magára az Istenre is, hiszen ilyen időben még a kutyát sem zárják ki a csűrből, a jobb helyeken pedig egyenesen párnákra fektetik és kényeztetés gyanánt simogatják.

- Nagyon köszönöm, hogy elhozott a nővéremhez - szólalt meg halkan a fiatal nő, mikor a férfi segített neki kiszállni és a nagyobb méretű táskát is kivette onnan. Még a sötétség és a sűrű eső ellenére is megcsillant a lámpástól szőke haja. A fényben olyan hatása volt, mint az olvadt aranynak. Egészen a melléig leért, amit férfi lévén még az idős ember is megnézett, mennyire telt. A kék selyem ruha pedig úgy feszült rá, amivel ezt még inkább kihangsúlyozta. Közben a kis szütyőből előkerült még egy teljes font.

- Kisasszony?

- Fogadja el, kérem! Annyira megázik még a lovaival, mire hazaérnek, vagy legalább egy fedett helyre.

- Igazán nagyvonalú magától, kisasszony - még egy halvány piros folt is megjelent a szeme alatt, olyan zavarba jött ettől a kedves gesztustól. Ritkán bánnak vele ilyen módon. A legtöbb nemes lenézi a munkás embereket. Főleg, ha bérkocsit hajtanak. Meg kellett állapítania, hogy ez a nemes kisasszony, nem csak elbűvölően csinos lehet az utazó köpenye csuklyája alatt, de roppant meleg szívű is.

Elfogadta azt a plusz pénzt, amit a hölgy nyújtott felé, majd megemelve kopott kalapját visszaugrott a bakra és lassan megfordulva hagyta el a birtokot.
A kisasszony pedig egy halvány mosollyal fordult táskáját fogva a lépcső felé. A tetején biztosra vette, hogy egy komorna áll, vagy egy szolgáló, akit a nővére küldött ki elé.

Hamar döbbenet lett rajta úrrá, mikor a márványlépcső tetején nem egy szolgáló állt, hanem maga a nővére, utazó ruhában.
Tétova mosoly volt a köszöntése testvérének, aki egyébként a megszólalásig hasonlított rá. Hiszen ikrek voltak!

- Joelle? - szólalt meg suttogva, hiszen testvére komoly arca egészen megdöbbentette, sőt még rémületet is okozott neki. Főleg, mikor olyan szorosan szorította meg csuklóját a csipkék ellenére is, amelyek fedték bőrét, hogy nem volt kérdéses, milyen csúnya nyoma marad másnapra.

Testvére nem szólt egy szót sem, csak lepisszegte, majd maga után húzta az éjleple alatt egy másik ajtó felé, valószínűnek tartotta a kisasszony, hogy a cselédek bejáratát használták, hiszen olyan szűk volt a folyosó, és olyan kacskaringósak voltak a lépcsők.

Nem tudta szegény lány, hogy a döbbenet még csak ezután lesz igazán nagy...

Két hónappal később

Korán ébredt.
A szobalánya még nem jött be hozzá, hogy elhúzza a függönyt. Sőt, talán a nap sem kelt még fel, tekintve, hogy nem hallott még madár csicsergést kintről. Igazából semmilyen mozgolódást sem hallott a házban. Bár ki tudna jól aludni egy idegen ágyban? Kezdte ugyan megszokni a hatalmas ágyat és a puha párnákat, azonban még mindig nem volt teljesen kényelmes a számára.

Lassan felült a matracon és oldalra csúszva tette le mezítelen talpát a szőnyegre.
Szemével a sötét szobát pásztázta, aminek már kívülről tudta az elrendezését.
Az ablak mellett állt egy kis fésűlködő asztal, az ággyal szemben.
Az öltözködő sarok a szoba jobb felén volt, az ajtóval átellen egy hatalmas szekrénnyel és egy paravánnal. Ezen kívül helyet kapott egy íróasztal is rajta, aminek zárható fiókjában azt a rengeteg információt tartotta, amit a nővére írt számára össze.
Minden szolgáló nevét, külsejét, jellegzetességét összegyűjtötte, bár ez még így is alig egy oldal volt a kis bőr kötéses füzetben, míg vagy négy-öt oldalon taglalta a férje és a kisfia szokásait, az emlékezetes dolgokat.
Születésnapokat, betegségeket, amiket ismert, egy szóval tényleg mindent igyekezett húga számára papírra vetni.

A fiatal hölgy sóhajtott egyet, majd felkelve a szekrény felé lépkedett.
Minél hamarabb fel akart öltözni, hogy szokássá vált reggeli sétáját a kertben megejtse, mielőtt bárki felébredne.
Utána be fog menni az unokaöccse szobájába és a kiságy mellett ülve olvasni kezd.

A szekrényből kivette a szatén türkizzöld ruhát, ami egészen elnyerte a tetszését. Úgy érezte ettől, hogy a nővére vele van. A kisasszony mindig is jobban kedvelte a kék színt, és annak ezernyi árnyalatát a ruhákon, míg a testvére inkább a zölddel érzett rokonszenvet. Pedig egyformák voltak. A szemük színe, a hajuk árnyalata, sőt az alkatuk is. Igazából bármelyik színt büszkén viselhették volna, mégis idegenkedtek a rózsaszíntől, vagy épp a vöröstől. 

Alig sikerült befésülnie a haját és magára rángatnia a ruhát, mikor lépteket hallott. Kissé megrémült, hiszen a függönyön még nem szűrődött be annyira sok fény. Bőven aludhattak volna még a házban dolgozó személyzet. Vagy a nővére férje...

Izgalmában az ajtóhoz ugrott és résnyire nyitotta. Meg kellett hagyni, hogy érdekes látvány tárult elé. Joelle férje közeledett a szobájának ajtaja felé, de megzavarta, hogy a nő kinézett rajta. Egy tétova mosollyal pillantott felé, majd meg is torpant. Biccentett felé, hogy jelezze vele óhajt beszélni. 

A lány ugyanolyan tétován reagált a korai órában történt látogatójával szemben, mint Wade. 
Wade Frewen, Joelle férje kifejezetten magasnak számított a férfiak körében. Nem minden angol férfi nőtt majdnem százkilencven centi magasra. Arról nem is beszélve, hogy valójában mennyire mókás látványt nyújtott, mikor Joelle-lel mutatkozott, akihez hasonlóan a húga is csupán alig százhatvan centi volt. Ennek ellenére roppant jól kiegészítették egymást a nejével. Neki sötét, már-már fekete haja volt, ehhez pedig jégkék tekintet társult. A kisasszony szempáránál is világosabb volt, ami inkább volt mély, és meleg, mint világoskék. 

– Joelle– annyira idegen volt, hogy a nővére nevére kell reagálnia, arról nem is beszélve, hogy most milyen furcsán ejtette ki a férfi a száján –, kedvesem, hát ébren vagy? 

– Drágám, nem szoktál ilyen korán kelni. Történt valami? Ugye, Jamie jól van? – vált aggódóvá egyik pillanatról a másikra. Jamie, vagyis James Frewen a nővére és a férje kisfia volt. Alig töltötte be a nyolc hónapot. Gyönyörű gyermek volt, ezért egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan képzelte, hogy itt hagyja neki ezt az életet. Azóta rengeteg bálon vett részt, mint Joelle. Még több vacsora, vagy épp krikett partira volt meghívva. Megismerte nővére barátait, azt az életet, amit itt hagyott. Valóban, kicsit nehéz lehetett neki, ugyanis Wade nem volt a szavak embere, azonban az a csendes kedvesség és figyelem, amivel Őt is kezelte, lévén nem tudja, hogy nem az igazi nejével él együtt, teljesen rabul ejtette a fiatalabb O'brien nővér szívét. Ha lehet ilyet állítani, szerelmes lett a sógorába. Micsoda bűn! 

– Isten szerelmére, dehogy! – káromkodta el magát férfi bosszúsan. – Mostanában úgy érzem, azt gondolod csak akkor akarlak látni, ha baj van. 

Nos, tekintve, hogy a lány kerülte őt, ez lehetett az oka, hogy így felhúzta magát és még így is tűnhetett a dolog. Azonban nem érezte helyesnek, hogy a férfival töltsön meghitt és intim perceket, lévén, hogy nem az Ő férjéről volt szó. Ő még teljesen tapasztalatlan volt, sőt, ártatlan, mikor idejött. Azóta sem érintette meg néhány lopott pillanatnál többször ez a férfi. Nem tudta megengedni neki, még azután sem, hogy szép lassan beleszeretett. 

– Sajnálom, igazad van – érintette meg óvatosan, békítően Wade karját, de szinte azonnal el is kapta róla, mivel illetlennek, sőt, kifejezetten helytelennek érezte. Nem lenne szabad érintenie bárkit, aki nem a törvényes hitvese. Ő még nagyon is szigorú neveltetést kapott. 

– Ha már ezt megbeszéltük, gyere, reggelizni szeretnék veled, mielőtt elmegyek. 

– Elmész? 

– Találkozom a bérlőkkel, akik művelik a földeket a birtokon. Úgy néz ki, hogy idén napszámosokat kell fogadnunk, és ezt meg kell beszélnem velük. Ezt a vacsoránál említettem. 

– Kiment a fejemből – sütötte le a szemét, miközben óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót és belekarolt Wade-be. 

Lassan haladtak végig a folyosón, míg elérték a lépcsőket. Nem is váltottak több szót, ugyanis Wade nem kedvelte az üres fecsegéseket, amiben hasonlított a sógornőjére, csak nem tudta.

Aznap ebédnél már nem látta Joelle férjét. Magában mindig csak Joelle férjének nevezte, hogy emlékeztesse magát, hogy NEM az Ő férje. Nem lenne szabad érzéseket táplálnia iránta. Talán kedvelhetné, ha normális körülmények között találkoznak. Még talán irigykedve megjegyezhette volna a nővérének, hogy milyen szerencsés, hogy Wade a férje, hogy piszkálja. De így? Szeretni? 

Valójában nem igazán foglalkozott azzal, hogy mindenben utánozza nővérét. Hiszen hallotta a sok szolgálótól, hogy mennyit változott a terhességet követően úrnőjük. Azonban jobban kellett volna játszania magát, hogy ép bőrrel megússza ezt az egészet...

 Valószínűleg ezek az apró szembe ötlő másságok vezettek el egészen az esti beszélgetéshez. Akkor a férfi egészen ravasznak tűnt. A szeme kissé hidegen, elutasítóan csillogott a vele szemben ülő nővel szemben. Már a másodikat hozták a szolgálók, mikor megtörölte a száját Wade és intett a körülöttük sorjázó-sündörgő személyzetnek, hogy távozzanak. Ők értetlenül hajoltak meg és engedelmesen távoztak. 
A kisasszony pedig rémülten nézett a becsukódó ajtóra. Egészen más dologra számított, hogy egyedül maradtak. Azt hitte, a férfi megunta, hogy elhajtja Őt a hitvesi ágyból és talán más módszerekhez folyamodik, hogy feleségétől megkapja, amit egy feleségnek meg kéne adnia...

– A barátom, Anthony és a felesége, Miriam újra szeretnének meghívni magukhoz. 

– Ó, ez igazán nagyszerűen hangzik – találta meg egy pillanattal később a hangját. Ezt a házaspárt még csak nővére jegyzeteiből ismerte. Nem találkozott velük személyesen, de nagyon nagy szeretettel beszélt róluk Joelle az írások során. Volt a házaspárnak egy kislánya, aki Wade keresztlánya is egyben és nemrég töltötte be a négyet. – Rosie is ott lesz? 

– Elfogják vinni a nagyszülők, hogy mi zavartalanul élvezzük a ház adta lehetőségeket. 

– De Jamie...

– Érte holnapután eljönnek az Én szüleim és vigyáznak rá, amíg haza nem érünk. 

Ez kellemetlen. 
Az egyetlen menekülő pontja az unokaöccse volt mindig. Egy anyának pedig joga van előrébb helyezni egy gyermeket, pláne, ha az egy grófság örököse lesz. 

– Igazán... pompás – erőltetett magára egy bájosnak szánt mosolyt. Valójában nagyon ideges volt. Ugyanis pontosan tudta, hogy Jamie akkor fogant meg, mikor Wade és Joelle ezeknél az embereknél nyaraltak. 

– Viszont szeretném tudni, hogy pontosan kit is viszek magammal Anthony és Miriam Hopkins-hoz. 

Lesápadt, majd egy zavart nevetést hallatott. 

– Nem engem akarsz elvinni? 

– Az igazi feleségemnek jobban örülnék – közölte nyersen. 

O'brien kisasszony teljesen elsápadt. Nem akarta kiadni nővérét. Azonban hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Sejthette volna, hogy egy férfi felismeri a feleségét. 

– Nem értem, miről beszélsz, Drágám...

– Maga nem Joelle. A feleségemen még a szülés után sem feszültek ennyire a ruhái, hogy ennyire erős dekoltázst engedjen meg láttatni. Arról már említést sem tennék, hogy soha nem tudta befogni a száját két másodpercnél hosszabb ideig, ha sétált mellettem. Néha kifejezetten idegesítő volt az üres fecsegése, de hozzá szoktam és megkedveltem. Azonban, maga nem beszél feleslegesen. Szóval halljam, ki maga? – nézett komolyan a nő szemébe, miközben vágott egy szeletet a húsból és a szájába tömte. Bár hirtelen váltott a bensőséges hangról, magázódásra, ezzel is érzékeltetve, hogy tudja, nem a felesége ül vele szemben. 
Míg Ő folytatta az evést, látszólag zavartalanul a lány kezéből kiestek az evőeszközök. 
Sose gondolta volna, hogy ilyen könnyedén lelepleződik. Ugyanis ezek szerint már az első pillanatban leszűrte a férfi, hogy nem Joelle-lel reggelizett már két hónapja...

– Arra nem gondoltál, Drágám, hogy most is állapotos lehetek? Akkor ésszerű, hogy már nem férek annyira a ruháimba. Érezhetem magam tőle kedvetlennek...

– James-szel való terhessége idején sem érezte magát kedvetlennek, sőt, az elején még fogyott tőle az állandó hányinger miatt. 

– Nem minden terhesség egyforma – próbálta ezt bizonygatni, de szemlátomást nem győzte meg Wade-et. Csak ne lett volna végig ilyen higgadt! Zavartalanul falatozott tovább, mintha mindennapos lenne egy csalót leleplezni. 

– Valóban, ebben van valami. Azonban nagyon jól informált vagyok arról, hogy vérzik minden hónapban... Vagy legalábbis az elmúlt két hónapban rendszeres volt ez Önnél...

Nyert. A ház ura valószínűleg nagyon is szemmel tartotta a feleségét. Akiről pedig tudta, hogy nem lehet a felesége még jobban szemmel tartotta. 
A lány vett egy mély levegőt, majd nyugodt tekintettel, szomorú mosollyal válaszolt. 

– A nevem Isla O'brien. Joelle húga vagyok, uram. Sajnálom, hogy be kellett csapnom.