Come on up, bring the pain, on yeah
Rain be pourin'
Sky keep fallin'
Everyday

A vasárnapi ébredés nem teljesen úgy zajlott, mint ahogy azt megszoktam. Általában én keltem Taehyungot, ám most egyedül ébredtem az ágyában. Tudtam, hogy itt van, éreztem a jelenlétét, ezért felültem, és megpróbáltam kidörzsölni szememből az álmosságot.

Tae az ablakban ült, egy csészével a kezében. Üveges tekintettel, és karikás szemmel nézett kifelé, észre se vette, hogy felébredtem. Arckifejezése fájdalomban úszott, úgy tűnt megszűnt körülötte a világ. Tudtam, mi baja van, ezért felálltam és lassan odaballagtam mellé. Nem szóltam semmit, csak átkaroltam és magamhoz öleltem, fejét a mellkasomhoz húzva.

- Még mindig hallod? - suttogtam magam elé. Tae bólintott, és megfogta a karomat, miközben letette a párkányra a csészét. - Kérlek, ne ostorozd magad tovább. Nem a te hibád volt.

- De igen - vágta rá egyből. Elhúzódott tőlem, és nekidőlt az ablaküvegnek, hogy minél messzebb legyen tőlem. - Ha nem viszem a rövidebb úton, most velünk lehetne.

- Nem tudhattad! - csattantam fel, ami egy kicsit sem lepte meg. Minden évben, ugyan ezen a napon eljátsszuk ezt. Egy helyben toporog, nem képes tovább lépni, én pedig bármit is teszek, nem tudok rajta segíteni. - A rendőrök is azt mondták, hogy a kamion hibája volt.

- Nekem kellett volna ott meghalnom. Előtte volt még az egész élet.

- Ahogy előtted is. Ő se akarná, hogy folyton miatta legyél depressziós - mutattam fel, a húgára célozva. Sose hittem ezekben a szarságokban, de mivel Taenak fontos, így muszáj ezen a nyelven beszélnem vele. Amit én sosem érthetek meg. Meg tudom érteni a helyzetét. Elvesztett valamit, amit sosem kaphat vissza. Mint én a szüleimet. De én nem szorulok erre az egészre. A vigasztalásra. Ami volt, elmúlt. Az, hogy szeretném megismerni őket, vagy legalább emlékezni arra, hogy néztek ki nem hozza vissza őket. Tae ezt nem érti meg. Ezért bántja magát évek óta. - Ő már elengedett téged. Most neked kell őt.

- Nem megy.. - hangja elcsuklott, lábait felhúzta, és a térdére hajtotta a fejét. Remegni kezdett, minden, amit tehettem az az volt, hogy ott maradok vele, és némán támogatom. Fáj így látnom őt. Nekem is hiányzik a húga, de a régi Taehyung is. Akire nem kellett azért figyelni, mikor vágja fel az ereit. Aki önfeledten mosolygott rám, és vitt bárhova, amit csak kiejtettem a számon. Aki bátyám volt a nehéz helyzetekben, de barát, mikor arra volt szükségem. Most is itt van velem, de teljesen mást érzek.

Pár órával később sikerült csak rávennem , hogy menjünk. Mind a ketten feketébe öltöztünk, és először a virágoshoz mentünk be. Fehér liliomot választottam, mert tudom, hogy mind a ketten szerették ezt a virágot. Tae azóta nem bír ránézni se, csakis ezen a napon. Lassan ballagtunk az utcán. A temető messze volt, mi mégis gyalog indulunk. A baleset óta nem ült volán mögé. Azt mondta, mikor ott ül, és oldalra néz a húga képe jelenik meg, ahogy azt mondja neki ,,ne menj". A szülei sem voltak képesek rábeszélni erre, úgyhogy a kocsit azóta is az apja használja.

Beérve a temetőbe már rutinosan kerülgettük a sírokat, hogy eljussunk TaeMihez. A hatalmas fa tövében húzódó márvány kő, amibe belevésték a nevét azóta is itt várja, hogy látogassák. Tae ötlete volt, hogy közvetlenül ide temessék a hamvait, mivel TaeMi imádott mindent, ami természet. Nagyon sok fát rajzolt már kiskorában is, mikor pedig Taehyung meglátta, ragaszkodott ehhez a megoldáshoz.

Leült a tövébe, és végigsimította a márvány sima felületét. A feldőlt vázát visszaraktam a helyére, de mielőtt beleemeltem volna a virágot, Taera néztem. Feszülten figyelte a sírt, fogait csikorgatva. Sóhajtottam egyet, és felálltam, majd magamra erőltettem egy keserédes mosolyt, és leguggoltam elé.

- Hozok vizet - lengettem meg előtte a vázát. Csendben bólintott, meg sem moccant, egészen addig, amíg el nem távolodtam a közeléből. Ilyenkor mindig hagyok neki pár percet, amit ,,kettesben" tölthetnek. Lassan csorgattam a vizet a vázába, hogy ne teljen meg olyan gyorsan. Még a lépteimet is visszafogtam, és a hosszabbik úton mentem. Mikor azonban odaértem, nem láttam sehol a férfit.

- Tae? Taehyung! - kiáltoztam a nevét, miközben ide-oda lépkedtem, hogy a fa mögé is benézhessek. Egyszer csak valami neszt hallottam meg föntről, ezért odapillantottam. Tae épp akkor helyezkedett el az egyik ágon, majd lenézett rám, és intett.

- Ne haragudj, kicsit maradni szeretnék.

- Rendben - bólintottam. - Akkor otthon találkozunk. - Beleraktam a virágot a vázába, és kicsit elrendeztem a szálakat, mielőtt elindultam volna vissza. Kiérve a temetőből rögtön megcsapott a hideg levegő amit eddig észre se vettem, ezért felhúztam a derekamra kötött kardigánom, és fejemre emeltem a kapucnit. Bedugtam a fülem, és elindítottam egy számot.

Ahogy beértem a városba, egyre gyorsabban szedtem a lábamat. Szemem jobbra-balra ingázott az utcán, az embereket figyelve. A szívem a torkomban dobogott, ziháltam, pedig nem voltam fáradt. Féltem. Úgy éreztem, mindenki engem néz, azt, mikor tudna megtámadni. Eszembe jutott az az ember, hogy milyen váratlanul csapott le rám az éjszaka közepén és vonszolt be egy szűkebb utcába.

Már-már futva menekültem Tae háza felé, ám az még messze volt. Kevesen voltak az utcákon, de még ez se tudott megnyugtatni. Hirtelen éreztem valami különös bizsergést a gerincem mentén, ami miatt óvatosságból még egyszer hátranéztem. Ekkor pillantottam meg egy fekete szájmaszkos alakot, aki egyre csak közeledett felém.

Felkiáltottam és futásnak eredtem. Mindenféle utcába lefordultam, csak hogy le tudjam rázni a férfit, aki kitartóan követett, és egyre közelebb ért hozzám. A könnyeim utat törtek, nem kaptam rendesen levegőt. A zenét már nem is hallottam, csak a szívem vad dübörgését, és a szapora légzésem.

A férfi megragadta a karom, és visszahúzott magához, a falnak döntve. Kezem a fejem felé emeltem, és ütöttem egyet, ami pontosan az orrát találta el. Megtántorodva hátrált pár lépést, miközben levette a szájmaszkot, és az orra elé húzta a tenyerét. Szemeim a kétszeresükre tágultak, a félelmemet átváltotta az aggódás, mikor megláttam magam előtt Jungkookot. Kisujján cseppekben hullott a vére, ami az orrából szivárgott, ő pedig értetlen arccal nézett felém.

Kivettem a fülesem, és elé lépve elvettem onnan a kezét.

- Te jó isten Jungkook, a frászt hoztad rám!

- Érzem - sóhajtotta fájdalmasan.

- Nagyon sajnálom. Ugye nem törött el?

- Nem hiszem - óvatosan megfogdosta, és megállapította, hogy nem lett semmi baja azon kívül, hogy ömlik belőle a vér. Elővettem egy zsebit, elütöttem a kezét, amivel folyamatosan ott tapogatózott, és megpróbáltam letörölni a vért róla. - Kiabáltam, de nem hallottál. Azt hittem játszol, ne haragudj Noona - magyarázta. Megingattam a fejem, és elvettem a zsebit, hogy egy másikat vegyek elő. - Mit keresel errefelé?

- Taehyungal jöttem. Meglátogattunk valakit. Na és te? - vágtam vissza felvont szemöldökkel.

- Én is. - Zárta le a témát.

- Akkor talán mehetnénk együtt - vontam vállat, mire hevesen bólogatni kezdett. Szerencsére hamar elállt az orra vére, de még mindig bűntudatom van, amiért megütöttem. - A bérlettel kapcsolatban - sóhajtottam fel, témát váltva. Jungkook rögtön lenézett rám, és kíváncsian várta a többit. - Mivel dolgozok, maximum egy órát tudok menni. Mondjuk este héttől nyolcig. Kivéve persze hétvégén.

- Nekem jó. Nincs dolgom, ezért rád vagyok utalva.

- Akkor eldöntve - jelentettem ki határozottan. Arcomra idétlen mosoly húzódott a gondolattól, hogy minden nap külön egy órát még vele tölthetek, mikor nincs még csak a közelben sem JongWa, és csak rám figyel. Önző lettem Kook miatt, és piszkosul élvezem. De tudom, hogy nem én állok nyerésre. Amíg JongWa képben van, Jungkook nem fog engem észrevenni mint nőt. Valahányszor rájövök erre, újra és újra elkeseredik a szívem.

- Noona - szólított meg. Épp beértünk az utcába, eddig csendesen sétáltunk. - Ugye érettségi után is tartani fogjuk a kapcsolatot?

- Még jó hogy! - nevettem fel. - Nem szabadulsz tőlem.

- Nem is akarok - mosolyodott el, és ölelt magához. - Értékes vagy nekem. Sosem volt még ilyen fontos barátom. - Szavai egyszerre estek jól, és tépték szét a hevesen dübörgő szívem. Úgy zakatolt, mintha át akarna szakadni Jungkook mellkasába, és pofon akarná vágni az ő szívét, miközben azt üvöltözi ,,Hé! Én is itt vagyok!".

- Nos, hétfőtől lehet meg akarsz majd szabadulni tőlem - váltottam más hangnembe. El akartam terelni a gondolataimat, nem akartam úgy elbúcsúzni tőle, hogy szarul legyek utána.

- Miért?

- Mert ha velem akarsz járni bokszolni, az azt jelenti, hogy edzeni fogunk. Keményen. Kitanítalak, és az nem lesz egyszerű menet. Nincs lazsálás, szünet is csak akkor, mikor én mondom.

- Ugye tudod, hogy egy óráról van szó?

- Ezt fogom neked mondogatni, mikor könyörögsz majd pár perc henyélésért - kacagtam fel ördögien, amitől Jungkook megingott, és hátrált pár lépést.

- Kegyetlen vagy. De legyen. Rajtam nem fogsz ki!

- Azt majd meglátjuk! - Mindent el fogok követni. Te pedig, Jeon Jungkook vagy végre észreveszel engem, vagy örökre megutálsz. Mert akit ott fogsz látni, még én sem tudom, milyen hatással lesz rád. Nem ismerem azt a lányt. Csak rémálmaim vannak róla, és rémképek, amiket Tae mesélt. Ideje rászabadítanom az én igazságomat.