Cuz in the dark all cats are grey
And everybody's just the same
When all the colors fade away
Come grab my hand I'll take you there

Az ebédlős eset után jól esett a munkámmal elvonni a figyelmemet. Igyekeztem sürögni forogni, hogy ne álljak meg egy percre se, mert akkor elkezdenék gondolkodni. Tae előtt persze titokban akartam tartani, mert tudom milyen. Ha megtudná lehet, hogy szólna a dokinak, engem pedig megint kiírnának pár hónapnyi kezelésre. Az pedig maga volt a pokol, ezért biztos, hogy vissza nem megyek oda!

Kihagytam a szünetemet, ezért pár percre egyedül maradtam. Nem jelentett gondot, az a pár vendéget, akik bent voltak ki tudtam kényelmesen szolgálni. Nem is volt addig semmi baj, amíg be nem tért ismét egy vendég. Köszöntöttem, de amint elé kerültem felismertem őt. Jobban mondva tudtam, hogy ismerős valahonnan, de nem tudtam volna megmondani miért. A lány leszegte a fejét, és az ujjait kezdte morzsolgatni.

- Van egy perced? - A hangja nyílként döfött belém. Ő az, aki tegnap mögöttem ült az ebédlőben. De mégis, hogy talált meg?

- Persze, ülj nyugodtan le - mutattam az egyik üres asztal felé. Közben láttam, hogy a többiek kijöttek az öltözőből, ezért nyugodt szívvel adtam magamnak öt perc szünetet, amíg elmondja, mit is akar.

- Igazából nem akarlak zavarni. Csak meg szerettem volna köszönni a tegnapit. Úgy elrohantatok azzal a fiúval, hogy időm sem volt bármit is mondani - magyarázta.

- Semmiség. Ha bármikor zaklatnak, szólj nyugodtan.

- Igen, láttam, hogy te tudnál nekem segíteni - húzta mosolyra ajkát keserédesen, majd sóhajtott. - Valójában nagyon sokan vannak, akik terrorizálnak, és főképp fiúk. Az anyám miatt.. - hangja elcsuklott, mikor feleszmélt, hogy talán nem kellene ennyit beszélnie. Mielőtt mentegetőzni próbált volna, folytattam.

- Miért? Mit tett az édesanyád, ami rád is kihatással van? - Arca pirulni kezdett, szemeivel mindenfelé nézelődött, csak épp rám nem.

- A munkája miatt. Tudják, hogy mit dolgozik, és ezért azt hiszik, én is olyan vagyok - szorongani kezdett. Lágyan ringatta magát, vállait felváltva mozgatva, miközben ujjával az asztalon dobolt.

- Értem - zártam le a témát. Valójában per pillanat több dolog is az eszembe jutott, de ennyi bőven elég volt, hogy be tudjam határolni a dolgot. - Azért még áll az ajánlatom. Bármikor lecsapok valakit, csak szólj - vidultam fel, hátha életet tudok vinni a beszélgetésbe.

- Tényleg köszönöm.

A beszélgetésünket Jungkook jelenléte zavarta meg. Mikor betért az étterembe, zavarodott fejjel nézett szét. De nem engem keresett, hanem inkább Taehyungot. Amint meglátta, leszólította, és bár nem tudom, mi mondott neki, elindultak hátra a raktár felé.

- Bocsáss meg, mennem kell - álltam fel az asztaltól. A lány - akinek bunkó módon még a nevét sem kérdeztem meg - mondott még valamit, de már nem figyeltem rá. Pánikba estem, mert tudtam, mit akar. Amitől a legjobban féltem.

Épphogy csak utolértem őket. Szerencsére nem zárták magukra az ajtót, így a falhoz szorulva hallottam, mit beszélnek bent.

- Nem tudom miért, de teljesen kikelt magából. Majdnem agyonverte azt a srácot. Alig tudtam leszedni róla. Utána meg teljesen összetört.

- Miről beszéltetek előtte? - kérdezte Taehyung.

- Általános dolgokról. Hyung, mi ez az egész? Mi baja van? Sose láttam még így verekedni.

- Nézd, Kook, elmondom mi van. Szerintem meghallott valami olyat, amit nem kellett volna, és úgy gondolta, az a faszkalap megérdemelne egy kiadós verést. Orange nem büntet jogtalanul. - Úgy beszél rólam, mintha egy akcióhős lennék. - Azt ajánlom, hogy máskor figyelj rá jobban. Az apró jelekre is. Általában ha kétfelé figyel, akkor a füle ide-oda mozog, és a szeme is vibrálni kezd. Persze nem olyan látványosan, de azért észrevehetően. Néha még a lábával is dobolni kezd, ha nagyon koncentrál. Ráadásul kimondta azt, amit én már hónapok, sőt talán évek óta Jungkook fejéhez akartam vágni tudat alatt. ,,Figyelj rám jobban!"

Megbabonázva hallgattam mindezt. Nem kellene, hogy meglepjen a dolog, elvégre Tae óvodás korom óta ismer, most mégis letaglózott mennyi mindent tud rólam. Olyat is, amit én nem. Nem volt maradásom, el kellett tűnnöm onnan, mielőtt megtudják, hogy hallgatóztam. Visszamentem dolgozni, és mint aki nem is csinált semmit, adtam az ártatlant a két férfinek. Végig magamon éreztem mind a kettő tekintetét, ami kicsit frusztráló lett a nap végére.

Erről a mániákus figyelésről eszembe jutott Jimin. Megint előtört belőlem a magányos énem, aki törődésre vágyik, de nem arra, amit Tae nyújt nekem. Régebben sok álmatlan éjszakám volt ez miatt. ,,Én nem ilyen lány vagyok, nincs erre szükségem." De valójában pontosan arra volt a legnagyobb szükségem, amit eltaszítottam magamtól. Még jó, hogy Ő ezt nem hagyta. Jött, amikor gondolta, kiszámíthatatlanul, de mégis akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Letört voltam, vagy egyszerűen csak kikészített az élet, ő másnap este megjelent nálam.

Azonban ott a másik véglet, Jungkook. Mikor megismertem, nem volt több egy egyszerű havernál. A kisfiús énje, akit meg kell védeni, a soha meg nem szűnő gyerekessége, ami már-már kísértetiesen hasonlítani kezdett Taehyunghoz. Aztán ez kezdett megváltozni. A fejébe vette, hogy tetszik neki JongWa, ezért elkezdett edzeni. Sokkal izmosabb lett, és a jelleme is átalakult. Ő ezt még nem látja, pedig több van benne, mint az a csendes kisgyerek, akit most játszik.

Ám Jiminnel történt valami, amiről én nem tudok, és ezért több mint egy hónapja nem láttam. Üzenni sem tud, mert biztos vagyok benne, hogy minden nap más telefonja van. Nagyon vigyáz magára, hogy a kiléte ne legyen publikus. Egyszer megtaláltam a hamis iratait. Annyi féle személy lakozott abban a kis tartóban, hogy hirtelen megszámolni se tudtam. Erre csak annyit felelt, hogy ha a saját nevét használná, rögtön megölnék. Én pedig hittem neki. Elvégre mikor először találkoztam vele akkor is a halál karmaiból mentettem meg. Nem tudom ki ő, mit tett, amiért vadász rá az alvilág, de amíg lehet, én kitartok mellette. Ahogy ő is mellettem.

- Szeretnék hazamenni - jelentettem be Taehyungnak, mikor az utcám elé értünk. Én balra lakok, míg ő jobbra, és ahogy láttam, még csak fel sem merült benne a másik irány. Nagyot sóhajtva fordult felém, és tette csípőre a kezét. Istenem, ismerem ezt a nézését. Tudtam, hogy nem vette be amit Jungkook mondott neki.

- Megint azt csinálod - fújtatta. - Meddig hagyod ezt magadnak? Amíg tényleg félholtra nem versz valakit?

- Tae, én..

- Tudom, hogy hallottad. Nayeon, kérlek menj el a dokihoz. Beszélj vele. Nem tudlak a suliban szemmel tartani, Jungkookot pedig nem akarod belevonni ebbe.

- Persze, hogy nem! - keltem ki magamból. - Jungkook jó lélek, Tae. Azt hiszi, hogy én csak egy átlagos lány vagyok. Ha elmondanám neki, hogy néha szét akarok verni pár embert, a végén még megutálna. Nem akarom elengedni őt.

- Még egy ember, akihez betegesen ragaszkodsz. Ennyi - tárta szét a karját. - Holnap felhívom a dokit, és ha kell elvonszollak hozzá. Most pedig irány haza!

- Nem! - dobbantottam egyet a lábammal. - Haza akarok menni, hozzám - böktem a mellkasomra. - Kell egy kis tér, Tae, megfulladok.

- De hisz pár nappal ezelőtt még az volt a bajod, hogy megint magányosnak érzed magad. Látod Nayeon te se tudod mit akarsz.

- Akkor adj időt. Eddig is megoldottam, ezután is meg fogom. Csak. Adj. Időt - szótagoltam neki. Igazából nem akartam megint azt vágni a fejéhez, hogy hagyja ki a dokit ebből, mert lehet, ha még egyszer kimondom hangosan a szót, elborul az agyam.

Tae beletúrt a hajába, és járkálni kezdett. Lehunyt szemmel ráncolta a homlokát, hosszas percekig, míg végül rá nem jött, hogy hajthatatlan vagyok, és úgy is nekem lesz igazam. Beadva a derekát megragadta a kezem, és húzni kezdett. Nem engedte, hogy az arcára nézzek, direkt elfordult, és úgy oldotta meg, hogy bármennyire is igyekezzek, ő mindig egy lépéssel előttem legyen.

Amíg be nem léptem a házba, végig fogta a kezem, védelmezőn. Attól függetlenül, hogy most irtózatosan mérges rám, jól esett, hogy egyben ennyire aggódik értem. Legalább ő. Sajnos ez a dolog kölcsönös, ugyanis nem én vagyok kettőnk közül a veszélyesebb. Nekem kellene erősködnöm, hogy hadd maradjak vele, hadd figyeljek rá egész nap, nehogy megint megpróbáljon öngyilkos lenni. De nem tehetem, neki is kell egy kis magán tér, amit úgy használ ki, ahogy ő szeretne. Nem leszek mindig ott neki, meg kell tanulnia nem a múltban élni. Sokszor féltem attól hogy ezzel már elkéstem. Függ tőlem, akar engem, a közelségemet, a társaságomat. Éppen ezért igyekeztem távolodni tőle. Életem legnagyobb hibája volt. Soha többé nem teszem ki magunkat akkora veszélynek. Ő kis híján meghalt, én pedig magamba fordultam.

Az ismerős illat, ami a házamban fogadott oldani kezdte a gyomromban keletkezett görcsöt. Nem akarok arra az emberre gondolni, sem arra, hogy ismét megtalál. Már nem bánthat. Elővigyázatosságból bezártam az ajtómat, de tudtam, hogy ha valaki be akar jönni, akkor be fog. Vettem egy gyors zuhanyt, és leültem a kanapéra, egy nagy bögre fagyival a kezemben. Nem kapcsoltam tévét, inkább élveztem a csendet.

A gondolataim ide-oda cikáztak, épp elég volt azt hallgatni, nem kellett még egy felesleges zajkeltő. De azzal, hogy teljes csöndben ültem kiélesedett a hallásom. Kezem megállt a levegőben, félúton a szám felé, a szívem pedig megszaporázta az ütemét. A bejárati ajtóm, amit becsuktam kinyílt, felismertem azt az érdekes nyikorgást, amit akkor hallat, mikor bezárom. Halkan puffant a zár az ajtófélfához, én pedig mozdulatlanná meredve oldalra pillantottam, amennyire csak tudtam. Még a fejemet se mertem megmozdítani, egészen addig, amíg fel nem ismertem a felém közeledő alakot.

Arra viszont nem számítottam, hogy előttem fog összeroskadni a vérveszteségtől, ami az oldalán levő sebből szivárog.