A little, jealousy
Not me but another person
Your eyes stare deeply at him
Jealousy
Not me but another person
Just stop talking about him Stop it

Jungkook pov's

Remegek még most is. Ha visszagondolok erre az egészre, ideges leszek.

Megközelítve Taehyung házát a kórházi látogatás után már tudtam, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. A két barát előttem sétált, egymásba kapaszkodva. Nayeon néha-néha keserű tekintettel hátra pillantott rám. A kapuban a férfi el akart köszönni, de Nayeon ragaszkodott hozzá, hogy ott maradjon vele.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - pillantott rám Tae. Nayeon azonban nem. A földet bámulta, elszánt arccal.

- Nem merlek egyedül hagyni. Beszélnünk kell apáddal is. Jungkook - fordult végre hozzám. Felemeltem a kezem, hogy csendre intsem, majd hátrálni kezdtem lassú léptekkel.

- Értettem. Sziasztok! - köszöntem el, és már ott se voltam.

Otthon ledobtam magam a kanapéra, és magamhoz húztam azt a takarót, amiben Nayeon aludt. Még mindig érzem rajta az illatát, habár elég halványan. A tusfürdője egyszerűen túl jó illatú ahhoz, hogy ne akarjam egész nap szagolgatni. Rózsa és barack. Vagy talán valami más, ami teljesen passzol a lányhoz.

Egyáltalán nem tetszik a mostani helyzet. Tudom, hogy Taehyungnak szüksége van most rá, mert nehéz időket él meg, és még milyen nehéz lesz neki, miután elment az anyja de... Akkor is itt van ez a fojtogató érzés a mellkasomban.

Nayeon nincs velem. Egy másik férfi ágyában fog aludni, más karjai között. Igazán nem értem magam, elvégre ők gyerek koruk óta barátok. Olyanok, mint a testvérek. Legalább is Tae Hyung egyszer azt mondta nekem, hogy Nayeonra kishúgként tekint. Ha pedig meg akarta volna szerezni magának, már rég megtehette volna. Akkor meg hova gondolom túl ezt az egészet? Csupán csak vigasztalja, az ölelése, a mondatai nem a szívéhez, hanem a lelkéhez fognak szólni, ami most csupa seb.

Nem bírtam magammal, és a gondolataimmal Kezembe vettem a telefonom, és tárcsázni kezdtem Nayeont, ám az első pittyenésnél le is raktam, és messze dobtam a készüléket. Felkaptam az ingemet, és bevonultam a fürdőbe, egy gyors hideg zuhany erejéig. Kezemmel a csempét támasztottam, idegesen vertem a falat, ahol csak értem, miközben a testem már remegett.

Utálom ezt az érzést. Utálom magam. Nem szabadna ilyet éreznem, mégis felemészt. Hogy lehettem olyan idióta, hogy nem vettem észre előbb? Most miért teperek ennyit utána, ha eddig nem kellett? Nem érdemelném meg a lányt. Lehet, hogy igaza volt, csak pótlék nekem. De ha erre gondolok, eszembe jut JongWa, a nő, akin nem tudom mit ettem éveken át. Most rosszul leszek ha csak rá gondolok, előttem csakis Nayeon képe lebeg.

Elvégre sokkal szebb, mint azok a nők, akik megfordultak az ágyamban, de még JongWanál is. Kerek fenekébe a nap bármelyik percében belemarkolnék, hogy közelebb húzzam magamhoz. Felsimítanék a vékony derekán, egészen a formás melléhez. Tenyérbe illő méretet visel, se nem nagy, se nem kicsi. Pont jó nekem.

Mielőtt még annyit fantáziálhattam volna a lányról, hogy a lompos felálljon, kezembe vettem ismét a telefonom, és írtam neki. Nem akartam annyiban hagyni a dolgot, muszájnak éreztem mondanom még valamit így a nap végén. Pláne, hogy most nagy valószínűséggel Nayeon úgy érzi, meg vagyok sértődve.

Meg lennék? Ez az a furcsa érzés, ami nem hagy nyugodni? Ami miatt idegessé válok, és őrjöngeni tudnék?

,,Remélem jól vagytok, és az a családi beszélgetés jól sült el. Vigyázz rá, ameddig kell."

Szinte azonnal jött a válasz. A szívem hevesen vert, mintha itt lenne mellettem. Hallom édes hangját a fejemben, ahogy simogatja a dobhártyámat.

,,Ne haragudj ez miatt. Én csak nem merem itt hagyni. Meséltem milyen, hogy mikre képes. Semmiképp se szeretném elveszíteni őt. Amint meggyőződök róla, hogy jól van, hazamegyek."

,,Szerintem maradj. Készíts fel arra, hogy az anyja hamarosan elmegy. Az mindegy, most milyen állapotban van, az lesz kérdéses, hogy akkor milyenben lesz"

Ezt el se tudom hinni. Elveszíteni az anyádat.. A szemed láttára fog meghalni. Nayeon nem ismerte a szüleit, de Tae anyja felér neki egy igazi pótanyával. Nem tudom mit élnek most át ez miatt, és remélem még egy jó ideig nem is kell. Ezek után fel is hívom az anyámat, hogy megmondjam neki, mennyire szeretem.

,,Igazad van, az gázabb lesz. Megpróbálok tenni valamit érte."

„Menni fog. Szeretlek."

Ám erre már nem írt semmit. Nem volt még késő, biztosan ébren volt, és látta. Talán még nem biztos ebben? De akkor miért hagyta, hogy lefeküdjek vele? Tudtam, hogy még várnom kellett volna vele. Miért nem tudtam a farkam a nadrágomban hagyni?

***

Három nap után úgy éreztem, teljesen becsavarodok. Orvosi esetnek számította, ugyanis ma találkoztam vele a suliban. Szerencsére több napot nem hagyott ki, ami meglepett. Azt gondoltam, otthon marad Taehyungal, ezért nagyon meglepett mikor belépett a terembe. Utána pedig sietett a munkahelyére, ahol a férfi már várta. Én oda nem kellettem, ezért miután megbizonyosodtam róla, hogy rendesen beért, és beállt dolgozni, már jöttem is el.

Nem írt nekem, csak akkor, ha kérdeztem. Nem hívott fel, én pedig nem mertem, mert fogalmam sem volt, mit csinálnak. Mikor hívhatom, hívhatom e egyáltalán, vagy csak zavarok? Megőrjített ez az egész. Úgy döntöttem, Taehyungnak is írni fogok. Bár nem nevezném magunkat hatalmas barátnak, azért ismerjük már pár éve a másikat. Az én szavam lehet, neki nem fog jelenteni semmit, de akarom, hogy tudja, én milyen álláspontot képviselek. Természetesen azt, ami Nayeonnak a legjobb.

,,Tudom, hogy ez nehéz neked. Azt is tudom, hogy csak nehezebb lesz, mikor Ő elmegy. Bevallom, fogalmam sincs, mit élsz át, milyen lehet egy szeretted elvesztése. De kérlek ne add fel. Nayeonnak nagyon sokat jelentesz, ne hagyd őt egyedül. Ha ott vagy vele, és ránézel jusson eszedbe, mit mondott neked az elmúlt években, és ne add fel"

Kissé talán nyálasra sikerült, és talán bunkó is voltam, amiért ezt nem a szemébe mondtam, de olyan hirtelen jöttek a szavak, úgy éreztem le kell írnom őket. Többet nem néztem a telefonra, válaszra nem vártam tőle.

Nayeon pov's

,,Nyugi, nem léptem le. A hídnál leszek, ha keresnél - Taehyung"

Ez az üzenet fogadott, mikor kedden hazaértem a suliból. Rohannom kellett volna munkába, de úgy döntöttem, zuhany helyett inkább kimegyek megnézni, hogy mit csinál ez a jóember.

Az elmúlt pár nap maga volt a téboly. Taehyung egyik pillanatban még mosolygott, a másikban már majdnem sírt, utána pedig bezárta magát a fürdőbe. Az apjával való beszélgetés után úgy éreztem már nem olyan elhidegült a családi viszony, és együtt meg fogjuk oldani JiSoo halálát, de Tae ezt nagyon megnehezíti. Ő dolgozza fel a legrosszabbul ezt mind közül.

Persze TaeWang már jó ideje tudott erről, ezért nem is lepődtem meg, hogy milyen könnyedén kezeli a témát. De Tae és én csak most szembesültünk vele, ezért nehezebb feldolgozni, hogy többé már nem lesz.

De újra hegedül. Ez az egy tartja még bennem a remény lángját. TaeMi halála óta rá se nézett, most pedig ismét elhagyja őt valaki, de nem rakta le. Minden nap játszik, ami épp az eszébe jut. Átnézegeti a füzeteit, amibe jegyzetelt, olyan, mintha újra meg akarna tanulni, holott emlékszik mindenre. Pár pillanatra el is feledteti velem azt a sok rosszat, ami mostanában történt. És ami még történni fog.

Gondolataimból a hegedű dallamos hangja zökkentett ki. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor a mellettem elrobogó kocsik zaja mellett meghallottam azt a zenét, amit Tae minden nap legalább egyszer eljátszik. Futni kezdtem, hogy felérjek a dombra. Azt mondta, a hídnál lesz, én pedig biztos vagyok benne, hogy ez ő!

Amint felértem, megpillantottam a híd pereménél. Az emberek meg-megálltak előtte, egy csipetet elkapni abból a gyönyörűségből, amit játszott. Hangszerének tokja maga mögött hevert, becsukva, ezzel is azt közölve a nép felé, hogy nem a pénzért csinálja. Lassan közelítettem meg, hogy mire odaérek, a dalnak is vége legyen, és ne kelljen megszakítania.

Közben feltűnt, hogy van egy lány, aki nem áll tovább, mint a többiek, hanem a híd peremén ülve, pár méterrel arrébb onnan, ahol Tae áll, lábát lengetve hallgatta a zenét. Mellette egy piros bot hevert, nyomban felismertem. Vak volt. Ide-oda dülöngélt, arcán hatalmas mosoly, élvezte a zene nyújtotta örömöket. Tae persze észre se vette. Világéletében utált kottát olvasni, sokáig nem is tudott, ezért rászoktatta magát a csukott szemmel való játszásra. Azt mondta, a húrokat nem látni, hanem érezni kell. Persze ezt egy olyan ember, aki nem játszik, nem értheti meg.

A dal végeztével, mintha megérzett volna, rám pillantott, és letette a hegedűt.

- Gondolkodtam azon, amit mondtál.

- Melyiken? Mostanában elég sok mindent mondtam - biccentettem oldalra a fejem.

- Hogy keresnem kellene valamit, amivel feldolgozom a magam körül történő dolgokat. Megtaláltam - mutatott a hegedűje felé. - Anya halála után minden nap ki fogok ide jönni zenélni, egy teljes évig. Így fogom megpróbálni elfogadni, hogy már csak ő láthat és hallhat engem. Nem lett volna szabad leraknom, hisz TaeMi és te is annyira szerettétek, mikor játszottam.

- Még most is szeretjük - fogtam vállára. - De ha nem sietek, el fogok késni.

- Rohanj. Ma szabadnapos vagyok, én még maradok egy kicsit.

- Akkor otthon! - intettem felé, ám megragadta a csuklómat, és visszahúzott.

- Megígérem, hogy írni fogok neked. De ma inkább menj haza Jungkookhoz. Ne hanyagold el miattam. Jól vagyok, tényleg - sejtelmes fejjel álltam a tekintetét, de végül én adtam be a derekam neki. Míg a cuccomba karolva futottam az étterem felé, azon gondolkodtam, vajon Jungkook tényleg meg van rám sértődve, vagy esetleg másról van szó? Valahogy kárpótolnom kell ezért a pár napért. Megmutatni, bebizonyítani neki, hogy szeretem. Még ha eddig nem is mondtam neki.