-Rossz érzésem van... -motyogtam az orrom alatt, miközben a nénémmel ültünk a hintóban-

Éppen a felderítők szállása felé tartottunk, ugyanis ilyenkorra már vissza kellett, hogy érjenek.

A szívem egész végig a torkomban dobogott. Tudtam, hogy Levi erős, a legerősebb, de mi van, ha pont most hagyta el az ereje? Pont most mikor már..? A szemét világból kiindulva ez igenis lehetséges.

-Ne aggódj! -mondta Katy-

-De akárhogy próbálom nem megy... Nagyon aggódok Levi miatt.

Katy nem szólt semmit, csupán rám mosolygott és megsimogatni kezdte a fejem. Bánatosan kinéztem az ablakon s az égen felfedeztem pár vihar felhőt.

-Nagyon szereted a te kis hadnagyod, nem igaz? -folytatta a néném-

Válaszul bólintottam, majd ránéztem. -Éppen ezért szeretném, ha nem esne semmi baja.

Végül megérkeztünk a bázisra. Most nem várt minket senki, úgy, mint pár nappal ezelőtt. Mikor kiléptünk a kocsiból, amit épp elvezetni készült a kocsis, egy szomorkás Hanji dugta ki a fejét a résnyire nyitott ajtón.

-Áh...Megjöttetek..! -bújt ki teljesen az ajtó mögül- {név}-chan, én sajnálom, de Levi... Levi nem jött vissza.

-Tessék..?

Teljesen ledermedtem. Az nem lehet. Tudom, eddig végig úgy gomdoltam, hogy ez lesz, de most, így, hogy ez tényleg így is van... Nem tudtam csinálni semmit. A könnyeim nem gyűltek össze a szemeim sarkában, remegni sem remegtem, csupán bámultam magam elé egy félhalott tekintettel.

A néném szorosan magához ölelt, majd Hanji közelebb jött hozzánk.

-Sajnálom... Mindez, talán miattam... Miattam van. -látszott rajta, hogy nehezére esik beszélni- Nem vállaltam a két újoncot kísérőként és rásóztam őket... Talán, ha...-nem tudta folytatni, ugyanis a könnyei egymás után kezdtek folyni-

-Hanji... -az üveges tekintetem továbbra sem tűnt el-

Nem tudtam feldolgozni. A férfi, akit eddig hűen szerettem, már-már a férjemként tartottam számon, hirtelen csak úgy eltűnik az életemből. Miért? Mit tettem, amiért ezt érdemlem?

-Menjünk be enni, bizonyára éhesek lehettek..!-szipogta Hanji-

A lány bevezetett minket az étkezőbe, ahol egy komor hangulat volt jelen. Észrevettem, hogy jóval kevesebben vannak, mint az utolsó látogatásomkor. Ezekszerint ennyi ember..?

Leültünk ahhoz az asztalhoz, ami a rangos katonák részére van fenntartva. Szinte éreztem, hogy összefacsarodik a szívem, mikor ránéztem Levi üres helyére. A gombóc a torkomban egyre nagyobb lett.

Helyet foglaltunk az asztálnál. Erwin szinte rögtön felém fordult.

-Részvétem kisasszony.

-Köszönöm. -a hangom olyan rideg volt, hogy még engem is meglepett-

-Szintúgy. -mondta Mike, mire válaszul biccentettem felé-

-Kisasszony! -szólt hozzám Eren, aki épp az asztalnál haladt el- Én-én úgy gondolom, hogy heichou nem halt meg! -emiatt a kijelentése miatt minden asztalnál ülő szeme rászegeződött-

-Ezt miből gondolod, Jeager? -kérdezett vissza Erwin-

-Úgy, hogy a hulláját senki sem találta meg! Sőt! Még a két kadétét sem, akik vele tartottak!

-Attól még, hogy nincs meg a tetem, az még nem jelenti azt, hogy életben van. -válaszolt Hanji, anélkül, hogy a fiúra nézne-

-E-es miért? -kérdezett vissza Eren-

-Elvégre a titánok embereket esznek, azért.

-De mi van, ha mégis- -félbeszakította a fiút Mike-

-Elég legyen ebből! -azzal egy apró pillantást eresztett felém s a hangját könnyebbre vette- Ne az ő jelenlétében-

Nem bírtam tovább, már a hányinger kerülgetett ettől az egésztől.

-Folytassátok csak. -álltam fel az asztaltól- Kimegyek egy kicsit a levegőre- azzal otthagytam őket-

Szinte éreztem az egész alakulat szánakozó tekintetét a hátomon, mikor elhagytam a helyiséget.

Kimentem az udvarra, ahol, épp most kezdett szakadni az eső. Nem törődtem vele különösebben. Kimentem teljesen a nyílt térre, miközben teljesen bőrig aztam. A térdeim hirtelen összeroskadtak s a sáros földre rogytam miattuk. A könnyeim végre kitaláltal az arcomra s egymás után, rohamtempóban folytal le az arcomon.

-Levi... Gyere vissza..! Kérlek... Könyörgöm!