– Kihyun szemszöge –

Nagyon lassan telt el az a pár perc, amíg a folyosón kellett várakoznom, láttam is pár érdekes dolgot ez idő alatt. Például többször is elhaladt mellettem a másik férfi, Hoseok barátja. Talán annyit tudtam csak megállapítani róla, hogy igazán feszült lehetett, egyszer hallottam is a telefonját nyomkodva káromkodni. Kicsit megmosolyogtatott, hisz valószínűleg a probléma a térerő hiánya lehetett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre nem egy idegen lépteit hallottam közeledni, hanem megláttam a folyosó végén Shownut. Egész végig szemeztünk, amíg oda nem ért.

- Hoztam neked is egy sonkás szendót. – mosolyogtam fel rá, amire sietve vette elő a kabinunk kulcsát, a zár kattanása után be is mentünk. Egészen megkedveltem már a kis „szobánkat”. Most már sokkal barátságosabbnak láttam, mint tegnap késő délután, amikor elkezdtünk berendezkedni.

- Köszönöm, Kihyun-ah. – mosolyogtak a szemei is, persze gondoltam ám, hogy már nagyon éhes lehet.

Mivel eddig nem volt rá időm Minhyuk siettetése miatt, gyorsan rendeztem össze fekhelyemet, Shownu is így tett, aztán mivel az együtt töltött hajnal után különösen ragaszkodtam hozzá, nem akartam távol lenni tőle, az ő ágyára huppantam le, lábaimat felhúzva bontottam ki a becsomagolt szendvicset. Társam is odaült mellém, ő is rögtön nekilátott a finom reggeli elfogyasztásának. Csendben ettünk szorosan egymás mellett, csak nyammogások és a zacskók csörgése töltötte be a teret. Bátorkodtam kicsit oldalra pillantani, de meg is bántam abban a szent pillanatban. Valami elképesztően szívszorító volt, ahogy a szemöldökeit összevonva, teli pofival, elbambulva nézett maga elé, folyamatosan rágcsálva egy nagyobb falatot. Igazából most nagyon jól éreztem magam, olyan jó hangulatot teremtett a kora reggeli halvány napsütés.
Miután befejeztük az étkezést, Shownu töltött nekem egy pohár szénszavas ásványvizet a tegnapi műanyagpohárba, majd mivel a kezeim majonézesek lettek a szendvicsemtől, nem is hezitált rajta, halkan kuncogva emelte számhoz a poharat, lassan megdöntötte, közben szabad kezével a tarkómat tartotta. Kérdésessé vált számomra, hogy egyáltalán túl fogom-e élni a mai napot vagy csendben távozok szívelégtelenség miatt, annyira aranyos volt, hogy kezdett számomra felfoghatatlan lenni. Nagyon óvatos volt, hogy biztosan ne nyeljek félre, vagy ne csöpögjön rám a pohár tartalma. Hálásan mosolyogtam rá, miután megittam mindet, majd a szemét kidobása után kisiettem megmosni a kezeimet. A hajamat igazítgatva sétáltam visszafelé, valamiért úgy éreztem, hogy hátra kell néznem, és… Még pont láttam egy pillanatra a kis szőkénket kézen fogva sétálni Hoseokkal a vonat vége felé. A fejemet csóválva nevettem el magamat hangtalanul, majd visszatértem a kabinunkba. Automatikusan mentem is visszakuckózni társam mellé, aki addigra már a telefonján nézett valamit. Érdeklődően bújtam oda vállához, hogy én is láthassam a képernyőjét.

- Tudtad, hogy legközelebb már csak holnap hajnalban áll meg a vonat? – nyitotta meg a Transzszibéria expressz útvonalát jelző térképet. Megnyugtatott, hogy nem zavarta a közelségem. Mondjuk… Csak körülbelül fél órája volt, hogy a szám sarkánál lévő anyajegyet csókolta…

- Ah, milyen sok kilométert megtettünk már. De a nagyrésze még hátra van. – szusszantam fel egy kicsit, elgondolkodva nézegetve a menetrendet, Shownu finom, férfias illatát mélyen belélegezve. Hát persze, hogy elhozta magával a drága kölnijét… Imádtam ezt az illatot.

- És még semmi előrehaladás nincs a nyomozásban… - lépett ki a böngészőjéből, de nem rakta le a telefonját, hanem elindított egy játékot. Elmosolyodva hunytam le a szemeimet, lábaimat magam alá húzva, hogy kényelmesebben bújhassak hozzá.

- Ami azt illeti… Nem tudom biztosra, csak egy sejtésem van. Ugye ezelőtt soha senki nem látta még a bárót, semmilyen adatunk nincs róla azon kívül, hogy Lee a vezetékneve és hogy nemesi család leszármazottja. A legfontosabb információ pedig az, hogy történetesen egy vonaton tartózkodik velünk. Szerintem én láttam a bárót. – emeltem fel a fejem hirtelen, hogy a szemeibe nézhessek, ő is félbehagyta a játékot, figyelt szavaimra.

- Miből gondolod, hogy a bárót láttad? – kérdezte meg, de láthatóan örült annak, hogy azért mégiscsak beindulnak az események.

- Hát… Éppen leült Minhyuk a kiszemeltjével egy asztalhoz, én pedig várakoztam még egy kicsit a társalgóban, amikor megérkezett két öregúr. Kettő közül az egyik nagyon idős lehet, egy elég feltűnő sebhely van az arcán, az egyik szemén keresztül. Lehet, hogy vak, de lehet csak látássérült, mindenesetre a másik férfi vezette őt el a pultig. Mindketten elegáns, drágának tűnő ruhákat viseltek. – meséltem el a látottakat a lehető legrészletesebben.

- És a látássérültség elég indok lenne ahhoz, hogy a piszkos ügyeit is ne saját maga, hanem a csatlósai végezzék… - gondolkodott hangosan társam, de pont én is ugyanerre gondoltam.

- A tény, hogy most pedig ő maga is megmutatkozik… Tényleg ez lesz a nagy dobása. Készüljön akármire is. – bólintottam határozottan, amire Shownu mégis inkább a böngészőjét nyitotta meg a telefonján.

Utána akartunk nézni néhány dolognak, hogyha esetleg találunk valami olyan információt az interneten, ami fölött eddig elsiklottunk, de sajnos térerő hiányában csak az internethozzáférést nem igénylő rendőrségi adatbázist tudtuk átböngészni. Nagyon hamar elrepült az idő, nem is jutott eszünkbe, hogy talán Minhyukot is meg kéne várnunk a nyomozással, csak amikor fél kilenc körül benyitott, majd kényesen billegetve magát bejött. Nem volt annyira sokáig… Azt hittem, hogy legközelebb már csak estefelé fogjuk őt újra látni.

- Látom jól megvoltatok – nevettem el magam, ahogy megláttam gyűrött ingét. Csak nem?

- Én… Nagyon szerelmes vagyok. – mondta ezt elképesztően drámaian, egyszerűen ledobva magát az én fekhelyemre. Igen, határozottan úgy tűnt, mint aki nem ezen a világon van.

- Na mesélj, mi az oka annak, hogy az orrodig fel van kenődve az ajakápolód – kuncogtam el magam, átülve hozzá. Nem mondom, hogy nem tartottam korainak azt, hogy ennyire közel engedte magához ezt az idegent, de nem akartam elrontani az örömét, főleg, hogy nem is volt még biztos, hogy mi történt köztük.

- Ó. – vigyorodott el szélesen, majd fülig érő szájjal kezdte törölgetni bőrét a szóban forgó területen. – Hát… Nagyon tetszik a személyisége, nem rámenős, de nem is olyan visszafogott, pont úgy flörtölt, hogy elvegye vele az eszem, a következő pillanatban pedig már hevesen csókolóztunk egy biliárdasztal tetején – suttogta a végét, bizonyára kicsit azért szégyenlős volt. Tudtommal sosem volt még senkije… Nem is lepődtem meg igazából, az ajkaimat összeszorítva kezdtem csóválni a fejem.

- Nem gondolod azt így utólag, hogy ez túl gyors volt? Mármint még csak egy fél nap telt el azóta, hogy először megláttátok egymást. Azt sem tudod, hogy ki ő. – kezdtem kicsit anyáskodva beszélni hozzá, de esküszöm, hogy nem szándékosan tettem, egyszerűen csak nem bírtam ki, hogy ne okosítsam, mielőtt baj történne.

- Úgy tudtam, hogy ezt fogod mondani – forgatta a szemeit, hangján viszont azt hallottam, hogy komolyan a szívére vette. Pedig nem csak ennyit akartam mondani… - Mert az biztos nagyon sokban más, ha néhány évnyi barátság után csattannak el azok a bizonyos első csókok, egymás karjaiban ébredve. – tette még hozzá ezt egyenesen a szemeimbe nézve, számon kérő hangsúllyal. Egy pillanatra bedobbant a szívem, természetesen rögtön leesett, hogy mire gondol… Mivel nem tudtam jól lereagálni, lesütött szemekkel morzsolgattam a plédem csücskét. – Miben lenne más? Csak az számít, hogy meglegyen a közös hang, legyenek közösek érzések, szenvedély. De nyilván neked lehet. – emelte fel kezeit védekezően, és habár gúnyolódott, arcán inkább szomorúságot láttam. Én tényleg nem akartam elkedvteleníteni…

- Nem úgy értettem… - szólaltam meg halk hangon, félve érintettem meg vádliját, hogy nyugtatgathassam. – Csak nem akarom, hogy bajod essen… - biggyesztettem le alsó ajkam, de ő csak legyintett egyet. Ha ennyire nem akar hallgatni rám, nem muszáj foglalkoznom vele. Így is elég kínos helyzetbe hozott engem és Shownut is…

- Ha ezt ennyire a szívedre vetted, akkor mégsem volt annyira jó az a randi. Az nem baj, ha kételyeid vannak, sőt. Nem kell ezen megsértődnöd.– szólalt meg Shownu, miután eddig csak csendben hallgatott. Kicsit vörös lett az arca neki is…

- De, nagyon jól éreztem magam, csak sajnos dolga akadt és mennie kellett. Nincsenek kételyeim egyébként, csak úgy tudtam, hogy rögtön ezt fogjátok csinálni. Még ha ágyba vitt volna, de nem adtam magam oda neki. – emelte fel az állát büszkélkedve, amin néhány másodperc hatásszünet után mind elnevettük magunkat.

- Ja, csak azért nem, mert mennie kellett, igaz? – bökdöstem meg könyökömmel játékosan, amire a nyakát behúzva vigyorgott. Istenem, milyen kis huncut.

- Amúgy tudtátok, hogy az elsőosztályon utazóknak van egy külön társalgójuk? Annyira elsietett, hogy még a kulcs is nálam maradt – vette is ki a zsebéből. A tématerelésén kuncogva tápászkodtam fel az ágyamról, és visszaültem Shownu mellé. Láttam rajta, hogy elszégyellte magát, amiért Minhyuk a fültanúja volt az ébredés utáni pillanatainknak.

Bár nem voltam biztos benne, hogy figyelni fog-e az elvarázsolt szőke, de azért összefoglaltam neki, hogy mire jutottunk a nyomozás kapcsán, illetve neki is elmondtam, hogy nyitott szemekkel kell járnia, annak érdekében, hogy minél hamarabb megtaláljuk a bárót, bizonyítékot gyűjthessünk ellene. A délelőtt további részét a kabinban töltöttük, az ebédidőhöz közeledve viszont valaki kopogott az ajtónkon. Minhyuk rögtön odasietett, kinyitotta azt, én pedig kíváncsian dőltem kicsit előrébb, hogy láthassam ki az. Hoseok? Vajon honnan tudta meg, hogy melyik halókabin a miénk? Mondjuk lehet a kis randipartnere mondta már neki…

- Hoseok! Micsoda kellemes meglepetés – mosolygott rá társunk, amire a vendég beköszönt nekünk, majd kihúzta a folyosóra Minhyukot a kezénél fogva, az ajtót is becsukta.

Hitetlenkedve néztem végig ezt a jelenetet, de aztán sietve álltam fel Shownu mellől, aki ugyan vissza akart húzni, ám ez nem sikerült neki, így rá tudtam tapasztani fülemet az ajtóra. Nem hallottam valami jól a párbeszédet, de annyit azért kihallottam, hogy a kulcsért jött, amit véletlenül ottfelejtett. Aztán már csak csókhangok hallatszottak, így inkább visszaültem, mielőtt rajtakapnak, hogy hallgatóztam.
Teltek a percek, de nem történt semmilyen mozgás, úgyhogy szavak nélkül is egyetértettünk abban Shownuval, hogy jobb, ha megnézzük hol van már.

- Srácok! Láttam a dobozt – kezdett suttogni a teljesen falhoz simult Minhyuk, pedig egy lélek sem volt a hosszú folyosón, szerelme is eltűnt a láthatárról.

- Micsoda? Hol? – kérdeztem vissza, amire beterelgetett minket az ajtón túlra.

- Eljött itt egy fehér kesztyűs, szmokingos férfi, talán személyzetis lehetett. A kezében volt egy olyan doboz, ahogy azt Shownu hyung mondta. A társalgó felé sétált, miután elköszönt Hoseok, de lehetőségem sem volt utánamenni, mert folyamatosan hátrafelé pillantgatott.

- Szóval… A vonaton vannak beépített emberek is… - sóhajtottam fel, majd egy hirtelen ötlet hatására gyorsan kutakodni kezdtem a bőröndömben. – Még jó, hogy ebédidő van – vigyorodtam, miközben mindenkinek adtam egy apró rejtett kamerát, hogy erősítsük magukra, több szem többet lát alapon. Ha valami elkerüli a figyelmünket, a kamerák majd rögzítik, esténként pedig vissza tudjuk nézni.

Miután meggyőződtünk róla, hogy működnek a kamerák és nem takarja ki semmi a képet, el is indultunk ebédelni. Igyekeztem a lehető legjobban megfigyelni a körülöttünk lévő embereket, a pultban lévő személyzetet, aztán az étkezőkocsiba érve a pincéreket vettem szemügyre. Ugyanannál az asztalnál foglaltunk helyet, ahol tegnap vacsoráztunk, újra Shownu mellé ültem, Minhyuk pedig szemmel láthatóan alig bírta ki, hogy ne kommentálja. Ha már úgyis tudja, akkor nem mindegy neki? Leadtuk a rendelésünket, majd amíg az itallapot böngésztük, szőke társunk megszakította a csendet.

- Mióta tart ez köztetek? – kérdezte egy sejtelmes mosollyal, ártatlanul lapozgatva a kezeiben tartott menüsort. Hirtelen megszólalni sem tudtam, félrenyelve köhögtem egy kicsit, a mellettem ülő sem mondott egy szót sem.

- E-ez… Csak egy őrültség… - ráztam meg a fejemet zavaromban. Úgy örültem volna, ha nem hozza fel… Nem is akartam látni Shownu hyung reakcióját sem szavaimra.

- Ha ti mondjátok. – vont vállat, majd eltúlzott mozdulatokkal integetett egy pincérnek, hogy vegye fel a rendelésünket.

Nem kellett már sokat várnunk, ki is hozták a mai gombakrémleveseket, másodiknak sajttal töltött rántott csirkemell és saláta volt, illetve három csésze citromos feketeteát is rendeltünk. Ismét jó hangulatban töltöttük az ebédet az előbbi kisebb kellemetlenségek ellenére is, valami elképesztően jól esett a forró leves, a második is finom volt, a teákat pedig ráérősen fogyasztottuk el. Már vagy egy órája ott ültünk, időközben az ég is beborult, amikor a vonat lassítani kezdett. A szemöldökeimet ráncolva néztem ki az ablakon, hisz a legközelebbi megálló több, mint 1000 kilométerre van. Amint teljesen megállt a vonat egy kisváros mellett, az összes lámpa, a lejátszó, amiről szólt a zene, a hűtők zúgása, minden leállt. Ha az éppen étkező utasok nem beszélgettek volna, síri csönd uralkodott volna az egész vagonon.

- Lehet meghibásodott valami? – néztem szét a kocsiban, de igazából mindenki épp annyira volt összezavarodva, mint mi.

Néhány percen belül már érezni is lehetett a hőmérsékletkülönbséget, tekintve, hogy a fűtés is teljesen leállt. A karjaimat dörzsölgetve bámultam ki az ablakon, amikor belépett egy kalauz.

- Kedves utasaink! Átmeneti műszaki meghibásodás miatt körülbelül harminc perc múlva indulunk tovább. Megértésüket és türelmüket köszönjük! – mondta ezt el angolul, aztán még néhány nyelven.

- Ah, menjünk akkor vissza a kabinba. Kezdek átfagyni. – kezdtem is feltápászkodni, Shownu pedig a derekamra tapasztotta a kezét. Milyen jó meleg volt a tenyere…

Éppen kiléptünk a társalgóból, amikor megláttuk Hoseokot, ahogy épp az egyik vonatajtónál ácsorgott, a tájat nézte, egészen addig, amíg meg nem örült Minhyuknak.

- Na jó, magatokra hagyunk titeket – mosolyodtam el, ahogy társunk már félig egy szoros ölelésből vigyorgott ránk.

Csendesen sétáltunk vissza a kabinunkhoz, majd mielőtt be tudtam volna lépni az ajtón, Shownu kicsit indulatosan fordított meg, hátamat pedig az ajtónak szorította, kezeivel csuklóimat fogta le.

- Szóval neked ez csak egy kis őrültség? – kérdezte őszinte fájdalommal a hangjában, amire a torkomban dobogott a szívem. Én… Nem akartam megbántani…