Meglepődtem, hogy ilyen erős lökést éreztem vállamnál, majdnem meg is botlottam, miközben magamban szidalmazva az elkövetőt morrantam fel egy kicsit. Csak nem vagytok tán láthatatlan…

- Ne álljon meg az út közepén, kérem. – hallottam meg egy igazán rideg, érdes hangot, amire hátranéztem most már. Angolul beszélt az elegánsan kiöltözött, körülbelül 50 éves, alacsony férfi, de az akcentusából és a kinézetéből rögtön felismertem, hogy koreai.

Nem is volt lehetőségem válaszolni sem, csak behúzódtam az egyik kanapé elé, hogy el tudjon haladni a pultig. Nem volt ám egyedül. Egy nála magasabb, szinte már fehér hajú, szakállas öregurat kísért, egyik szemén sebhely volt, egyértelművé vált, hogy látása nem volt tökéletes, valószínűleg ez volt az oka annak, hogy a segítője véletlenül nekem jött. Kicsit elbambulva néztem utánuk, mert rengeteg gondolat áthaladt az agyamon. Ezt meg kell beszélnem majd a többiekkel. A két idegen beállt a sorba a pultnál, ekkor jutott eszembe, hogy meg kéne néznem mi a helyzet a randevúzó párral. Teljesen természetesen viselkedve sétáltam el addig az asztalcsoportig, ahol tegnap este forrócsokiztunk, csak most a kanapén foglaltam helyet, így pont ráláttam Minhyukra és Hoseokra. Szőke társam a kétszemélyes asztalnál ült, szerelme pedig éppen a rendelésükkel egyensúlyozva közelítette meg az asztalt, egy nagy, széles mosollyal tett le egy tányér péksüteményt és egy csésze kávét Minhyuk elé. Nagyon aranyosnak találtam, hogy amint helyet foglalt vele szemben, le sem vették egymásról a szemüket, láthatóan jót beszélgettek, az úriember pedig gyakran meg is fogta partnere asztalon pihentetett kezét. Ilyen érdeklődéssel figyelni, hogy össze-vissza beszél mindenféléről az a kis kelekótya szöszi… Jót mosolyogtam rajta.
Gondoltam nem zavarok most már, a pultnál időközben elfogyott a sor, így sietve vásároltam két sonkás szendvicset reggelire, majd miután utoljára rámosolyogtam Minhyukra, visszasétáltam a kabinunkba, de ott még nem találtam senkit. Mivel a kulcs Shownunál volt, így az ajtó előtt ácsorogva várakoztam, lábammal dobolva, a társalgóban hallott zene dallamát dúdolva. Jöhetne már…

– Minhyuk szemszöge –

Alig kezdtünk el ismerkedni, de máris levett a lábaimról. De nem csak egyszer. Folyamatosan. Amikor először odajött hozzám, mielőtt leültünk reggelizni, azt gondoltam, hogy csendes lesz, viszont nem így lett. Úgy éreztem, hogy végre valaki őszinte érdeklődéssel figyel rám, pedig valószínűleg ostobaságokat beszélhettem, hisz közben elvesztem csillogó, mélybarna szemeiben. Nagyon vonzónak láttam, ahogy olyan férfiasan kortyolgatta a kávéját, ahogy nézte az időt a karóráján, ahogy cirógatta a kézfejemet… A mosolyáról ne is beszéljünk. Azt éreztem, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok, ahogy minden megszűnt körülöttünk. Nem tudom, hogyan érdemeltem ezt ki, de valósággal megütöttem a főnyereményt. A személyisége is borzasztóan elbűvölt, nem csalódtam egy cseppet sem. Reggelizés közben nem is a finom illatú péksüteménytől futott össze a nyál a számban, hanem a velem szemben ülő fiatalember gyönyörű, fehér bőrétől, ádámcsutkájától, mellkasától, ami kilátszott a bordópiros ingéből. Illetve telt ajkain is elidőzött tekintetem. Éppen arról álmodoztam, hogy milyen lenne megcsókolni őt, amikor a fejét oldalra döntve, halkan nevetve szuggerált engem.

- Hahó, Minhyuk-ah – zongorázott végig kézfejemen ujjaival, hogy felhívja magára a figyelmem.

- Hm? – néztem rá elveszett kiskutya szemekkel – Ne haragudj, elbambultam – vallottam be kicsit pironkodva, de igazából csak borzalmasan tetszeni akartam neki, szóval kicsit rá is játszottam. Hehe.

- Csak azt kérdeztem, hogy van-e valami terved a mai napra. Mert… Nem lehet itt túl sok mindent csinálni, de… Szívesen tölteném el a nap további részét is egy ilyen gyönyörű vörösrózsával – csókolt nekem kezet megint, amire lassan hunytam le szemeimet, egy nagyot szusszanva. Eddig is örültem ennek a küldetésnek, de ha én itt most éppen a jövendőbelimmel romantikázok, akkor áldani fogom az eget, hogy el lettem küldve erre a feladatra. Majd a főnyomozó urat is meghívom az esküvőnkre, hálából.

- N-nem, nem terveztem semmit mára. Örömmel hallom, hogy nem veted meg a társaságom. – mosolyogtam rá őszinte boldogsággal, amire szabad kezével megsimogatta arcomat.

- Nagyszerű. Amennyiben jól laktál, mehetünk is. – bólintott határozottan. Fogalmam sem volt, hogy hová akar vinni engem, de ilyen gyorsan sosem ettem meg még egy péksütit sem. Amíg lenyeltem az utolsó falatot, addig ő visszament fizetni, majd biccentett nekem, hogy kövessem.

A hálókabinok irányába indult meg, így utánairamodtam. Amikor mellé értem, rögtön megfogta a kezem, összekulcsolta ujjainkat. Ahogy ráérősen sétáltunk egymás mellett, félszemmel néztem rá, de… Szinte büszkélkedve, felemelt állal szorongatta kezemet, még el is mosolyodott magában, amikor megcirógattam kézfejét hüvelykujjammal. Azt gondoltam, hogy az ő kabinjába igyekszünk éppen, de nem. Még a mi kabinunk előtt is elhaladtunk, a vonat vége felé mentünk tovább. Erre még egyszer sem jártam… Kíváncsi tekintettel néztem körül, itt sokkal nagyobb hálókabinok voltak, talán tíz férőhelyesek is lehettek, itt kicsit nagyobb volt a nyüzsgés is a folyosókon. Ekkor már elképzelésem sem volt, hogy mi az úticélunk, de teljesen megbízva benne követtem őt. Olyan udvarias volt, hogy minden egyes ajtónál előreengedett engem… Az utolsó hálókocsi végéhez érve egy nagyobb, kétszárnyú ajtóval találtuk szembe magunkat.

- Gondolom még nem jártál itt. – mondta derűsen, miközben zsebéből kivett egy kulcsot, amivel kinyitotta a zárat, kitárta előttem az ajtót. Elámulva néztem szét, ahogy beléptem a közepes méretű helyiségbe. Igazából átlagos vagonméretű volt, nem is volt túl nagy, de nem is volt szűkös a hely. Félhomály uralkodott odabent, senki sem tartózkodott ott rajtunk kívül. Ízlésesen volt berendezve, néhány fotel helyezkedett el a falak mentén, azok mellett egy vitrines szekrény, hogy a benne lévő könyvek, olvasmányok a helyükön maradjanak, illetve a helyiség legszembetűnőbb pontja a középen lévő biliárdasztal volt.

- Azta… - léptem beljebb óvatosan, ekkor felkapcsolta a billiárdasztal felé lógó egyetlen villanykörtét. – Mi ez a hely? – ráncoltam szemöldökeimet.

- Ez a legutolsó kocsi a vonaton. Az elsőosztályú jegyek mellé járt a belépési engedély. – lengette meg a kulcsot, amit aztán vissza is csúsztatott a zsebébe.

- Szóval ez ilyen vip szoba. – nevettem el magam, lassan körbejárva a helyiséget.

- Mondhatjuk úgy is – mosolyodott el, miközben az ajtóval szemben lévő falhoz sétált, ott pedig foglalatoskodott valamivel.

Az asztalnak támaszkodva figyeltem izmos hátát, ahogy lehajolva kutatott egy szekrényben. Milyen csinos férfi… Sosem láttam még ilyet ezelőtt. Néhány pillanat múlva felegyenesedett, egyik kezében két borospoharat tartott, a másikban pedig egy bontatlan, díszes csomagolású vörösbort.

- Kérsz? – kérdezte meg azért, mielőtt felbontotta volna, de mivel én nem iszok alkoholt, ezért gyorsan megfogalmaztam magamban az udvarias elutasító válaszomat.

- Ne haragudj, de nem igazán iszom alkoholt. – húztam a számat egy kicsit, de ahelyett, hogy elkedvtelenedett volna, jóízűen felkacagott.

- Akkor jó, mert egyébként én sem. – kuncogott halkan, miközben tovább kutakodott a (mint kiderült) mini hűtőszekrényben. – Áh, ez jó lesz. – vett elő egy üveg szénszavas szőlőüdítőt diadalittas félmosollyal, majd töltött is mindkettőnknek.

- Köszönöm szépen – vettem át tőle a talpaspoharat nevetve, majd mélyen egymás szemeibe bámulva, elveszve a pillanatban, lassan koccintottunk. Továbbra is tartva a szemkontaktust, belekortyoltam a hideg, édes italba, de aztán le is tettem a poharat a minibár pultjára.

- És… Tudsz biliárdozni? – kérdezte, miután lehajtotta az italt, tenyereit összecsapva.

- Nem, még sosem próbáltam. – válaszoltam kissé szemérmesen, hajamat a fülem mögé igazítva, amire közelebb lépve elvett két dákót a falra erősített eszköztárolóból, majd szavak nélkül készítette elő a játékot. Milyen aranyos volt…

Kicsit furcsálltam először, hogy hogyan lehet egy folyamatosan mozgásban lévő vonaton biliárdozni, de igazából semmi rázkódás, zötykölődés nem érződött, bizonyára egyenes szakaszon haladtunk épp. Ahogy azzal a formával kihelyezte a biliárdgolyókat, nagyon koncentrálva meggyőződött róla, hogy minden a helyén van-e. Ezután leakasztott a falról egy ujjnélküli kesztyűt. Ühüm, láttam már ilyet a tévében. Gondolom azért vesznek fel ilyet, hogy ne csússzon a kezük. Legyen akármi is a funkciója, elképesztően dögös volt benne. Nagyon illett hozzá, az izmos karjaihoz… Kicsit olvadozva néztem szemeibe, amire nyújtotta felém kezét. Izgatottan elvigyorodva tipegtem oda hozzá, amire a dákót megfogva lépett mögém, teljesen a hátamra hajolva, ezzel engem is előrehajlásra kényszerítve mutatta meg, hogy hogyan is kell helyesen tartani. Kipirulva reszkettem meg közelségétől, hevesen dobogó szívvel hagytam, hogy gyengéd érintéseivel beállítsa kezeimet, de igazából nagyon nehéz volt odafigyelnem halk hangú magyarázására így, hogy minden levegővételét, szusszanását éreztem nyakamon. Igazán kellemes volt ennyire a karjai közé simulni. Magamban jól megmosolyogtam vékony, ügyetlen karjaim látványát Hoseok izmos, vastag karjai között…
Megmutatta, hogy hogyan kell „lőni”, majd rám parancsolt, hogy próbálgassam, gyakoroljak. A tanulásom hihetetlenül jó hangulatban telt, sokat nevettünk, sokszor volt még alkalmam fizikailag közel kerülni hozzá, illetve gyakran ért hozzám akkor is, amikor éppen nem lett volna feltétlenül muszáj, ezekkel a kis apró gesztusokkal végképp elgyengített. Konkrétan zene volt füleimnek jóízű nevetése, akárhányszor elbénáztam, olyankor mindig megdörzsölgette a hátam vagy a hajamat borzolta össze.
Éppen az utolsó golyót lőtte be, amikor én már csak az asztalon támaszkodva, ábrándos tekintettel néztem őt. Mivel sikerrel járt, egy rövid bólintás után egyenesedett fel, ekkor találkozott tekintetünk, szinte ledobta a kezében lévő eszközt, és odalépett elém. Lágyan alsó ajkamba harapva álltam a szemkontaktusunkat, ő pedig letámasztotta kezeit a derekam mellett két oldalt. Közelségére megborzongva bátorkodtam izmos mellkasára csúsztatni kezeimet, rögtön megéreztem, hogy mennyire hevesen dobogott a szíve.

- Minhyuk… Úgy örülök, hogy találkoztunk. Már rég nem tudtam ilyen minőségi időt eltölteni senkivel – mormolta halkan, még a szemeit is lecsukta.

- Én köszönöm, hogy veled tölthetem ezt a reggelt. Nagyon jól érzem magam – dörgöltem orromat az ő orrához, miközben megtettem azt, amit már azóta kívántam, hogy legelőször megpillantottam őt. Lassan, beleéléssel simítottam végig tarkóját, újra és újra.

Azt hittem, hogy még mondani akar valamit, hisz éreztem, hogy nagyon jót mosolygott érintésemen, de a következő pillanatban már erőteljesen markolta a felsőmet derekamon, kicsit hátradöntve, indulatból csókolt ajkaimra. Az oké, hogy ettől az én szívem megállt, arra nem számítottam, hogy ő is ennyire bele fog remegni. Beletelt néhány másodpercbe, míg megmozdította ajkait, de ahogy valósággal falni kezdett, combjaimnál fogva terített el engem a biliárdasztalon, testével lábaim közé férkőzve, hogy a lehető legjobban odaférjen hozzám. Hangos cuppanásokkal és szapora levegővételekkel telt be a szoba, teljesen gátlástalanul vezettem ujjaimat selymes tincsei közé, fejemet oldalra döntve mélyítettem érzéki, romantikus csókunkat, miközben ő tenyereivel feltérképezte egész testemet. A hátamat homorítva húztam magamhoz annyira közel, hogy még egy cérnaszál sem fért volna el a mellkasunk között. Annyira szürreális volt az egész, leginkább azért, mert mindez álmaim férfijával történt. Valami baromi szerencsés csillagzat alatt születhettem, hogy ez most épp velem történik meg. Persze, eszembe jutott, hogy valószínűleg a konzervatív Yoo Kihyun most jól leszidna, amiért egy szinte idegennek mondható úriemberrel csókolózok egy eldugott, félreeső helyen.

- Istenem… - sóhajtott ajkaim közé, miután síkos nyelveink összesimultak. Kezdtem azt érezni, hogy Hoseok uraság kezdi elveszíteni a hidegvérét, de… Nem akartam abbahagyni. Ilyenben még sosem volt részem, ő viszont tapasztaltnak tűnt…

Zihálva hajolt el, kezeimet megfogva vezette azokat ingjének a gombjaihoz, én pedig szégyenlősen, pironkodva kezdtem kibújtatni azokat a helyükről, így egyre több és több részlete tárult elém annak a tökéletesen kidolgozott felsőtestnek. Az alsó ajkamba harapva lassan, a pillanatot elnyújtva cirógattam végig testét, még levegőt venni is elfelejtettem. Gondoltam… Azért jobb lenne tisztázni a dolgokat, hogy tényleg arra készül-e, amire gondolok. Talán nem hiába készülődtem annyit az este…

- Hoseok… Te most… Akarsz engem? – kérdeztem rá, ködös szemekkel keresve tekintetét, ajkaimat összeszorítva, amíg ő azzal foglalkozott, hogy kihúzza a nadrágomba betűrt ingemet. Kérdésemre kicsit meglepődött szerintem, de aztán csak egy huncut mosolyra húzta a száját.

- Előre szólok, hogy… Durván szeretem. – mondta ezt a lehető legártatlanabb hangsúllyal, majd röviden az ajkaimra puszilt, nekem pedig rendesen leesett az állam.

Nem is tudtam felfogni, hogy mit is mondott, kopogtak az ajtón.

- Hoseok, itt vagy? – hallatszott be egy férfi hangja az ajtón kívülről, amire felemelte fejét, abbahagyta a nyakam csókolását.

- Igen. – válaszolt határozottan, majd le is nyomódott a kilincs, de mivel belülről bezárta, így nem tudott bejönni az, aki őt kereste.

- Jönnöd kéne. Nagyon fontos. – mondott még ennyit, aztán csak egyre távolodó lépteket hallottunk.

- Ne haragudj egyetlenem, most mennem kell. Remélem, este látlak még. – csókolt nekem kezet, miután visszabújt a drága ingébe, megigazította a haját, egy rendkívül szívdöglesztő félmosollyal intett, kinyitotta az ajtót, a kulcsot a zárban hagyva elment.

Pár pillanatig fel sem tudtam kelni az asztalról, annyira remegett még a lábam, de aztán euforikus állapotban szedtem össze magam, visszarendeztem öltözetem, izgatottan vigyorogva, zártam be az ajtót magam után, a kulcsot lóbálva indultam vissza a kabinunkhoz, hátha ott találom Shownut és Kihyunt. Nem, nem voltam szomorú vagy csalódott, amiért nem történt több. Pont kellően felkeltette bennem a kíváncsiságot kijelentésével, így csak még jobban vártam a folytatást.

- Én mostantól Shin Minhyuk vagyok – léptem be az ajtónkon, felemelt állal, billegetve magam.