- Már biztosan itt van – sóhajtottam egy nagyot, miközben bőröndömet elfektettem a padlón, hogy teljesen szétcipzározhassam.

- Ha elindultunk, akkor körbenézhetnénk. Talán az előnyünkre fog válni, ha hamarabb kiismerjük a terepet, mint a báró – elmélkedett Minhyuk, ahogy lassan elnyújtózott a fekhelyén, hosszan kinyújtózva. – Jaj de jó már vízszintesben lenni! – szusszant fel elégedetten, még a szemeit is becsukta, annyira jól esett neki pihenni a hosszú utazásaink után.

Én is már alig vártam, hogy kicsit ledőlhessek, de előtte mindenképp meg akartam keresni a plédemet, hogy tökéletes kényelembe helyezhessem magamat. Igazából… Nagyon kimerítőnek találtam ezt a sok utazgatást, aztán ahogy belegondoltam, hogy még legalább egy hétig folyamatosan ezt fogjuk csinálni… Nem kellemes érzéssel töltött el. Diszkréten rendeztem át bőröndöm tartalmát, a ruháim, alsóneműim alól pedig ki is szabadítottam végre a pihe-puha takarómat, végül a bőröndömet becsúsztattam a tárolórekeszbe. Kicsit hasogató fejjel ágyaztam meg a saját fekhelyemet, aztán le is heveredtem oda, orrnyergemet masszírozva mutató- és hüvelykujjammal. Hirtelen jött most ez a kínzó fejfájás… Minden bizonnyal az utazás, az éghajlatváltozás és alapjáraton a stressz okozta.

- Kihyun-ah… - suttogott Shownu, mivel Minhyuk elszundított felettem – Fáj? – kérdezett rá halkan, szemeiben pedig látszódott az őszinte aggodalom. Eddig olyan hanyagul, ellazulva heverészett ott, a másik bőrülésen, de most még a testtartásán is látszott, hogy kissé feszült lett. Mintha bármelyik pillanatban készen állt volna arra, hogy felpattanjon onnan, és mindent megtegyen annak érdekében, hogy elmúljon a fájdalmam

- Picit – válaszoltam enyhén magasabb hangon, mint szerettem volna, ahogy szemeimet összeszorítva tértem át a homlokom masszírozására.

Azt gondoltam, hogy most nem fog történni semmi, hisz… A fejfájás nem olyan dolog, amin bárki is segíteni tudna, de így csukott szemekkel csak azt érzékeltem, hogy lesüllyedt a matrac a derekam mellett. Úgy éreztem, hogy az arcom automatikusan égni kezdett, bizonyára ki is pirosodtam. Le is ejtettem magam mellé kezeimet, majd lassan nyitottam ki szemeimet, tekintetem pedig egy melegséget árasztó, sötét szempárral találkozott. Hogy sajnált engem… Pedig ez a kis fejfájás aztán igazán nem nagy dolog… A következő pillanatban viszont teljesen belém rekesztette a levegőt, ahogy nagy tenyerét hajamra, majd arcomra simította. Megszeppenve, elgyengülve álltam a szemkontaktust, majd miután kezét lesimította nyakamra, egy nagyot nyelve sütöttem le szemeimet. Talán… Eddig is ilyen volt velem, csak most már az én testem és elmém reagál rá másképp…

- Vegyél be egy fájdalomcsillapítót. Ha te nem hoztál, nálam is van. Ásványvíz is. – mormolta halkan, hüvelykujjával arcélemet cirógatva, amitől borzalmasan libabőrös lettem, a fejem búbjától a kislábujjam hegyéig.

- Ah, a bőröndömben van egy kis gyógyszeresdobozom – haraptam be alsó ajkamat zavaromban, amire felszusszant. A következő pillanatban már lehajtotta a kis asztalkát, kirakott egy színes műanyag poharat, háromnegyedig megtöltötte vízzel, s bár háttal állt nekem, nem láthattam, csak hallottam, hogy kipattintott egy fájdalomcsillapítót.

- Hyung… - néztem őt hálás tekintettel, jobban magamra húzva a plédemet, majd miután a kezembe adta a poharat és az egy szem gyógyszert, be is vettem azt.

- Pihenj egy kicsit. Ha elindultunk, felébresztelek titeket – mosolygott rám halványan, miközben levette szövetkabátját, majd eldőlt az ülésen, telefonján elindítva egy játékot.

A lehető legkisebbre összehúztam magam, a plédet pedig az államig felhúztam, teljesen Shownu felé fordulva hunytam le szemeimet, hátha tényleg jót tesz egy kis szundi. Észre sem vettem, hogy tényleg sikerült elszunyókálnom, csak amikor éppen egy eléggé abszurd álomból riadtam fel a kalauzok sípszójára. A hangzavar bizony az indulásunkat jelentette. És igen… Lassan meg is indult alattunk a jármű, elkezdtünk kigurulni az állomásról. 9288 kilométer, nyolc időzóna… Nagy kaland elé nézünk, ebben biztos vagyok.
Gondoltam, hogy Minhyuk is felébredhetett a hangoskodásra, de erről csak akkor győződtem meg, amikor lelógatta hozzám a kezét, integetett nekem. Halkan nevetve ráztam vele kezet, aztán fel is tápászkodtam helyemről. Visszabújtam cipőimbe, majd az ajtónk előtt ácsorogva vártam, hogy Minhyuk is összeszedje magát.

- Itt az ideje feltérképezni a helyet – mosolyodtam el izgatottan, amire Shownu is felállt, a hajába túrva.

Pár pillanat múlva már hárman léptünk ki a kabinunk ajtaján, gondosan bezártuk azt, majd a hosszú folyosón elindultunk a vonat eleje felé. Ebben a kocsiban csak sok-sok a miénkkel megegyező kabin volt, ezután kisebb fülkés kocsi következett, aztán az elsőosztályú kétszemélyes „lakosztályok” során sétáltunk végig. Percekig tartott, amíg végigértünk a fekhelyes kocsikon, de aztán elénk tárultak a közösségi térként funkcionáló vagonok. Itt az ablakok mentén halvány zöldes színű bársonykanapék, díszes fotelek voltak, tágas terek, illetve egy viszonylag nagy helyet elfoglaló pult, ahol italokat, süteményeket lehetett vásárolni. A nagyméretű ablakokon keresztül csodás látkép tárult elénk, azokat szép függönyök díszítették. A világítás kellemes hangulatot varázsolt, az itt jókedvűen, halkan társalgó utastársak miatt pedig valóban élettel telinek tűnt a helyiség. Ezt a kocsit követte a szintén nagyon hosszú étkezőkocsi. Valami elképesztően gyönyörűek voltak a régies stílusú, ám ugyanakkor fényűző asztalok, székek, a bordó, díszes padlószőnyeg, a fényes függönyök az ablakokon, az igényesen megterített asztalok, a kellemes meleg fényt árasztó fali lámpák… Hihetetlenül tetszett. Azt hiszem, hogy szeretni fogom az ebédeket és a vacsorákat. Szinte már tátott szájjal néztem körül újra és újra, miközben végigsétáltunk a két asztalsor között. Egyébként már bizonyára készülőben volt a vacsora, mert isteni illatok érkeztek a konyha felől. Itt már egyértelművé vált számunkra, hogy ez az utolsó számunkra bejárható vagon, így ráérősen elindultunk visszafelé. Arra gondoltam, hogy mennyire meginnék most egy forrócsokit, a társalgóban ülve, az esti orosz tájban gyönyörködve. Amikor visszaértünk az említett részlegre, meg is álltam, felvázoltam a terveimet. Minhyuk természetesen díjazta az ötletemet, Shownu viszont sietős léptekkel tovább indult, hogy megkeresse a lakrészünkhöz tartozó mosdót.
Nem kellett sokáig sorban állnunk, én kértem magamnak egy tejszínhabos forrócsokit, Minhyuk pedig egy csésze teát rendelt, hozzá pedig egy kis kakaós süteményt is. Most nem voltak itt sokan, így gyakorlatilag akárhol helyet foglalhattunk volna, de körülbelül a kocsi felénél ültünk le. Én belesüllyedtem az ablak melletti fotelbe, Minhyuk pedig a velem szemben lévő kanapéra huppant le, tányérját a közöttünk lévő asztalra helyezte. Most… Nyugodtnak éreztem magam. Ahogy ott ültem, a vonat egyenletes zakatolása, a halk, autentikus orosz dalok, a táj és a forró, édes ital társaságában, mintha csak álmodtam volna. Gondolataimban elmélyedve kavargattam innivalómat, amikor szőke társam lassan közelebb hajolt hozzám az asztalka fölött, arcán pedig az látszódott, hogy egy izgatott vigyort próbál visszafojtani. Kérdőn, halkan nevetve pillantottam rá.

- Azt nézd – biccentett fejével a pult felé, széles vigyorral a képén, a nyakát behúzva kortyolt bele a teájába.

- Mi az? – nevettem el magam megint, miközben igyekeztem nem túl feltűnően hátrapillantani, ugyanis, nekem háttal volt a pult.

Nem is értettem hirtelen, hogy mit kéne látnom, de aztán leesett. A pultnál éppen két, igen jóvágású fiatalember ácsorgott, nekünk háttal, a rendelésüket várták. Az egyikőjük barna hajú volt, sötétszürke ingje fel volt gyűrve a könyökéig, fekete öltönynadrágot és lakkcipőt viselt, és látszott, hogy milyen szépen ki vannak dolgozva az izmai. A másik férfi kicsit sötétebb haja hátra volt fésülve, és bár alkata hasonlított a mellette állóéra, közel sem volt annyira izmos. Ő is sötét inget, elegáns nadrágot és cipőt viselt, körülbelül egymagasak lehettek.

- Egyre jobban tetszik ez a küldetés. – csapta is keresztbe lábait Minhyuk, miközben egy huncut vigyorral újra a szájához emelte a csészéjét, elégedetten nekidöntve hátát a kanapénak.

- Istenem, Minyhuk… - csóváltam a fejem kuncogva, miközben azt láttam, hogy nem is próbálta meg levenni a szemeit a vonzó idegenekről.

- Ah, koreaiak. – szólalt meg halkan néhány másodperc csönd után.

Sok ázsiait, konkrétabban koreait láttunk még az állomás várótermében, így annyira nem lepett meg a dolog, de én is rögtön elfordítottam a fejem, hogyha félszemmel is, de oda tudjak nézni. A rendelt innivalóikkal és tányérjaikkal az asztaluk felé indultak, így most már arcukat is láthattuk. A sármos úriemberek körülbelül velünk lehettek egyidősek, és nincs mit ezen tagadni, mindketten nagyon jóképűek voltak. Én tényleg azon voltam, hogy ne bámuljam őket túl feltűnően, de valahogy csak összetalálkozott a tekintetem a sötétebb hajú éles szemeivel. Higgadtan, bármi hirtelen mozdulat nélkül fordultam előre, abban reménykedve, hogy talán nem is engem nézett, hanem Minhyukot. Ő viszont továbbra sem zavartatta magát, szinte már láttam a szemeiben a rózsaszín ködöt, ahogy a fém kiskanalára harapva, lassan pislogva figyelte őket.

- Jaj hagyd már, a végén még idejönnek – paskoltam meg térdét, de csak vigyorogva, oda sem nézve elhesegette a kezem.

- Jöjjenek csak! – emelte fel állát kényesen, olyan boldogsággal az arcán, amit még sosem láttam ezelőtt. Pedig ő aztán nem szokott szomorkodni egyébként sem.

Már éppen újra meg akartam szólalni, amikor Shownut láttam meg közeledni felénk, komótosan sétált oda, majd le is ült a mellettem lévő fotelbe.

- Na mi újság? – dőlt hátra, teljesen belesüllyedve a kényelmes ülőalkalmatosságba.

- Hmm, az a tarkó… - sóhajtott fel Minhyuk ábrándosan, arcát tenyerei közé zárva, továbbra is az ismeretleneket bámulva – Úgy végigmasszíroznám azt az izmos hátat… - mondta ezt olyan elnyújtottan, beleéléssel, hogy mind a hárman elnevettük magunkat.

- Micsoda? – nézett kérdőn először a bolondos szőkére, majd rám az újonnan érkező, majd abba az irányba nézett, amerre Minhyuk is, már percek óta.

- Áh, szóval az izmosabb tetszik. – emelgettem szemöldökömet halkan kuncogva, amire eltúlzott bólogatásba kezdett.

Shownu fejét csóválva, jót szórakozva ezen fordult előre, én pedig felé toltam a már félig üres csészémet, hátha meginná azt a pár kortyot, ami nekem már nem kellett. Gyorsan le is hajtotta, majd újra kényelembe helyezte magát, de egyszerűen csak nem bírta abbahagyni, hogy ne nevetgéljen a velünk szemben ülő szőkén.

- Remélem az urak is a végállomásig mennek – elmélkedett Minhyuk magában, ahogy elrágcsálta az utolsó kakaós kekszet is a tányérjáról, majd megitta a teáját is.

- Ne aggódj, szerintem sokszor fogod még látni őket. Szinte lehetetlen nem összefutni egy… vonaton – rendezgettem össze az üres csészéinket, majd már fel is akartam állni, hogy visszaviszem őket a pulthoz, amikor kikapta a kezemből.

- Majd én – vigyorodott el kicsit szégyenlősen. Persze, rögtön leesett, hogy ő akar elsétálni álmai férfija előtt. Igazából teljesen megértettem, hogy fel akarja kelteni a figyelmét. Bár biztos voltam benne, hogy észrevehette már, hisz tényleg gátlások nélkül szuggerálta őt.

A lélegzetemet visszafojtva figyeltem, hogy mi fog kisülni ebből, de Minhyuk nagyon magabiztosan sétált el az asztaluk mellett, és ugyan nekünk háttal volt a kiszemeltje, de tökéletesen látszott, hogy felpillantott rá, a társunk pedig bájosan mosolyogva állta a pár pillanatnyi szemkontaktusát, amire a férfi egy félmosolyra húzta a száját. Rögtön megböktem Shownu karját, hogy ő is lássa, amit én, mert… Nagyon úgy tűnt, hogy a vonzalom kölcsönös volt. Amíg társunk a pultnál állt, hogy fizessen, innen nézve is egyértelmű volt, hogy kielemzi minden egyes porcikáját. Még én jöttem zavarba… Bár szerintem Minhyuk sem érzett másképp, amint visszaindult hozzánk, láttam, hogy nagyon piros az arca. Főleg azután, hogy a neki tetsző úriember kicsit meghajolt, fejével biccentett, amikor újra elhaladt mellettük.

- Úristen, úristen, úristen! - takarta el tenyereivel feltűnően vörös arcát, ahogy visszaült a kanapéra, izgatottságában helyben toporzékolva.

- Azt hiszem, hogy nyert ügyed van. Kár, hogy most nem ezért jöttünk. – emlékeztette Shownu, hogy miért is vagyunk most itt, és hogy nem szabad elfelejtenünk, az egyetlen célunk a báró elfogása.

- Hát valóban kár – biggyesztette le alsó ajkát, majd akkorát szusszant, hogy még a frufruja is megemelkedett egy kicsit.

- Mi lenne, hogyha… Elmennénk vacsorázni? Aztán térjünk nyugovóra, hogy holnap kipihenten tudjuk folytatni a küldetést. Mindig nyitott szemmel kell járnunk. – tápászkodtam is fel a fotelből.
Mivel már tényleg vacsoraidő volt, el is indultunk az étkezőkocsi felé, így viszont megint el kellett haladnunk az a bizonyos asztal mellett. A szemtanúja lehettem, hogy Minhyuk gyengéden megsimította a férfi vállát, amire reflexszerűen az ellenkező irányba fordítottam a fejemet, ekkor pedig egy pillanatra megfagyott a vér az ereimben. Egy igazán ismerős személy ült az egyik fotelben, újságot olvasva.