Szavaimra Hoseok hátrahőkölt, Shownu pedig szorosan fogta meg kezeimet, én lassan cirógatni kezdtem kézfejét. Végre éreztem most már a végtagjaimat, és nem csak a fájdalmat a tarkómnál... Felszusszanva erőltettem meg magam, hogy újra kinyissam szemeimet, erőtlenül feküdtem a társalgó fapadlóján, kicsit hunyorogva néztem szét. Körbeálltak az emberek, még néhány kalauz is ott tartózkodott a közelben, bizonyára mindenki azt várta, hogy jobban legyek, és elmondhassam, hogy mi történt. Igyekeztem egyenletesen lélegezni, közben csak néztem magam elé. Hoseok feltápászkodott a földről, akkor láttam meg, hogy kicsit véres lett az inge. Valószínűleg ő is segített, amikor összeestem. Barátja mellett elhaladva megállt egy pillanatra, felvették a szemkontaktust, lesütött szemekkel csóválta a fejét, majd a tömeg utat nyitott neki és elment, a hálókocsik irányába.

- Hyung... - csukódtak le szemeim, karjaimat felemelve igyekeztem jelezni neki, hogy segítsen fel, mert most már szerettem volna összeszedni magam.

- Óvatosan... - mormolta halkan, derekam alá nyúlva, karomat pedig vállára emelve segített fel, először ülőhelyzetbe, majd a másik oldalam felől Minhyuk támogatásával sikerült talpra állnom.

Már pont elindultunk volna a kabinunkhoz, amikor visszajött Hoseok, rögtön Minhyuk mellé szegődött. Szőke társam továbbra is tarkómhoz szorította a pincérektől kapott törölközőt, gondosan támogatva engem jutottunk el a kabinig. Becsuktuk magunk mögött az ajtót, Shownu erős karjaiban tartva, lassan fektetett el az ő ágyában, óvatosan vette le rólam cipőimet, ez idő alatt a szerelmes pár az én ágyamra ült le, fogták egymás kezét. Mindhármójuk arcán látszott még az ijedtség, Shownu kezei még mindig remegtek egy kicsit, ahogy a fejem alá igazította a párnáját.

- Ha egy kicsit jobban vagy már, megnézném a sebet - kezdett el pakolni a bőröndömben, mert tudta, hogy hoztam magammal egy kis elsősegélycsomagot. Amint megtalálta, kibújt öltönyéből, felgyűrte ingujjait, és leült az ágy szélére.

- Már jobb... - szusszantam egy nagyot, most már saját magamtól, segítség nélkül felülve, Shownu karját átölelve húztam magam teljesen egyenes helyzetbe.

Minhyuk rögtön felkelt, hogy segíthessen a sebem kezelésében, így végül is nem is engedtem el a számomra biztonságot jelentő férfi karját, homlokomat vállához nyomva, a levegővételeimet is visszafojtva vártam.
- Szerencsére egyáltalán nem mély a vágás. Megtisztítom, rakok rá egy géz kötést, és begyógyul pár nap alatt. Nem kell összevarrni. - mondta Minhyuk, majd hallottam, hogy Hoseok asszisztálásával kezdte meg az ellátásomat. Felszisszenve véstem körmeimet Shownu izmos bicepszébe, amire olyan jólesően, nyugtatóan simogatta hátamat, hogy már szinte enyhült is a fájdalom.

- De Kihyun... Mi is történt pontosan? - hallottam most Hoseok hangját magam mögül.

- Ah, annyira emlékszem, hogy láttam egy gyanús alakot az étkezőkocsi felé menni, én pedig követtem - sóhajtottam fel, ahogy a fájó pontot most már egy jól odaerősített, puha gézlap fedte. Mielőtt folytattam volna mondandómat, lassan engedtem el Shownu karját, óvatosan visszadőltem a párnára.

- Nem is tudom felfogni, hogy miért nem szóltál nekünk - támasztotta meg könyökeit térdein Shownu, gondterhelten masszírozta halántékait. Az alsó ajkamat lebiggyesztve figyeltem arcán pár pillanatig, majd a saját ujjaimat morzsolgatva folytattam a mesélést.

- Hát... Azt gondoltam, hogy akkor ki fogunk futni az időből, nem akartam, hogy kicsússzon a kezeink közül - mondtam halk hangon - De igazából mire átértem a másik vagonba, már nem volt ott senkit, csak a konyha felől jött valami zaj. Nagyon sötét volt, amint pedig beléptem, becsukódott mögöttem az ajtó és ettől a pillanattól kezdve már nem emlékszem semmire. - zártam le mondatomat egy rövid szusszanással, a többiek reakcióját figyelve.

Minhyuk mélyen elgondolkodva bámult maga elé, Hoseok elég zaklatottnak tűnt, Shownu pedig rám vetette tekintetét, derekamat kezdte simogatni.

- Nem lehet, hogy csak lefejeltél valamit? - döntötte oldalra a fejét kérdően. Istenem... Nagyon szívszorítóan nézett...

- Nem tudom, esküszöm, hogy nem emlékszem - görbítettem le a számat, elkapva társam derekamon lévő kezét, hogy most az ő ujjait morzsolgathassam. Ha tényleg ez történt, az kissé kínos. Ennyire csak nem lehettem ügyetlen.

- Várj. A kamera! - jutott eszébe, hogy bizony a kamera felvehette az egészet, ami addig történt, amíg én eszméletlenül feküdtem a konyha nyirkos padlóján.
Rögtön felállt az ágyról, elvette a félredobott öltönyömet, s áttapogatta konkrétan az egész ruhadarabot, de láthatóan nem találta meg a kis készüléket, ami sok kérdést megválaszolhatott volna. Egyből láttam rajta, hogy kezd ideges lenni, de Minhyuk sietve sétált mellé.

- Ha nincs itt, akkor biztosan a konyha környékén lehet. Én és Hoseok visszamegyünk, megkeressük, szétnézünk, rendben? A kalauzok is biztosan tudni akarják majd, hogy mi történt, de majd csak azt mondom, hogy baleset történt. - paskolta meg Shownu vállát, majd a pár távozott is a kabinból.
Ahogy kettesben maradtunk, hyung türelmetlenül, erőteljes mozdulatokkal kezdte kibontani nyakkendőjét, kigombolni az ingét.

- Megfojtanak... - mormogott magában, amin kicsit elmosolyodtam. Persze teljesen megértettem, hisz az utóbbi fél óra nagyon stresszes lehetett számára.

- Hyung... - szólítottam meg elgyengült hangon, amire odakapta fejét, félúton megállt az inge kigombolásában, ellágyult tekintettel ült vissza előző helyére, de most fölém hajolt.
- Kihyun-ah... Én... - nyomta homlokát az enyémhez óvatosan, a szemeit lehunyva - Nem élem túl, ha neked valami bajod esik. Nem kellett volna egyedül hagynom téged - remegett meg hangja, miközben egy hihetetlenül birtokló, vigyázó ölelésbe vont engem.

A szívem majd' megszakadt szavai miatt, ennek és talán a korábbi ijedtség következményeként szemeim kicsit könnyesek lettek, ahogy úgy viszonoztam ezt a szoros ölelést, mintha az életem múlna rajta.

- Ne hibáztasd magad. Még nem tudjuk, hogy mi történt - szipogtam bele akaratom ellenére, ezt pedig Shownu heves reakciója követte. Ahogy megszakította az összebújást, két tenyere közé fogta arcomat, egyenesen szemeimbe nézve.

- Ne sírj... Minden rendben van. Itt vagyok... - nyomta ajkait homlokomhoz, majd tovább duruzsolt a fülembe, suttogva - Itt vagyok és megvédelek mindentől. Nem kell félned, mókus - ölelt át újra, amire lefolyt az első könnycsepp az arcomon.

- Csak... Annyira megrémültem, én... Nem gondoltam volna, hogy rám fognak támadni. El sem tudom mondani, hogy milyen érzés volt félig öntudatlan állapotban eltámolyogni a társalgóig, miközben úgy fájt - vált hangom egyre keservesebbé, de igyekeztem nem sírni. Ebben a pillanatban azt gondoltam, hogy csupán túlreagálom, és nem is történt olyan nagy dolog. Főleg, ha kiderül, hogy csak a figyelmetlenségem az oka a sérülésemnek.

- Én úgy éreztem, hogy az egész testem lebénult, amikor megláttalak az ajtóban állva, véres kezekkel. Még most is nagyon hevesen dobog a szívem. - simogatta meg hajamat gyengéden, majd néhány másodperc múlva felkelt mellőlem. - Ha nem gond, ezt most levesszük - mosolygott rám bágyadtan, majd elkezdte kigombolni az ingemet.

Már tényleg nagyon kényelmetlen volt a merev anyagú ing, de őszintén, zavarban voltam előtte. Az ajkaimat összeszorítva, arcát szuggerálva hagytam, hogy kibújtassa helyéről az utolsó gombot is, majd kicsit megemelkedve, lesimította vállaimról. Ahogy teljesen fedetlenné vált felsőtestem, láttam, hogy mosolya sokkal őszintébb lett. Csak egy picit, diszkréten nézett le rajtam, aztán viszont bele is bújtatott a pizsamafelsőmbe. Hálásan mosolyogtam rá, szótlanul vártam, hogy a nadrágomtól is megszabadítson. Annyira le lehetett olvasni a tekintetéből, hogy ez a tevékenység már őt is zavarba ejtette, ettől függetlenül határozottan gombolta ki, majd csípőmet megemelve húzta le rólam a szintén borzasztóan kényelmetlen öltönynadrágot. Elpirulva ejtettem le a fejemet a párnára, a meggondolatlan mozdulatba valamennyire bele is fájdult a sebem, fájdalmamban elnevetve magam kaptam oda.

- Jaj, elfelejtettem - ütögettem meg a homlokomat, amire halkan Shownu is elnevette magát.

- Vigyázz magadra, kicsim - szidott le játékosan, miközben már a plüssnadrágommal a kezében közeledett felém. Tagadhatatlanul jobb lett már a kedvem, ezektől a becenevektől pedig valósággal olvadozni kezdett a szívem.

- Most úgy érzem magam, mint egy baba - biggyesztettem le a számat, ahogy most már teljesen fel lettem öltöztetve, társam pedig be is takart a jó vastag takarójával.

- Neked most csak az a dolgod, hogy pihenj. Lehet, hogy volt egy kis agyrázkódásod is, az pedig nem játék - pakolta össze a ruháimat, majd hirtelen állt meg a két egymással szemben lévő ágy közötti helyen.

Az állát dörzsölve, a szemöldökeit ráncolva, nagyon erősen gondolkodott valamin. Egyszerre volt túlzásokba esően aranyos és hihetetlenül jóképű. Először nem tudtam, hogy mi járhat most a fejében, de aztán leesett.

- Fogadjunk, hogy éhes vagy, de nem akarsz egyedül hagyni engem. - kuncogtam el magam, amire úgy mosolygott, hogy még a szemei is azt tették.

- Annyira ismersz engem, Yoo Kihyun - csóválta a fejét hitetlenkedve, majd tanácstalanul ejtette le maga mellé a kezeit.

- Szerintem... Gyorsan zuhanyozz le, menj az étkezőkocsiba, hozz egy kancsó forró vizet és elkészíthetjük az instant ráment, amit elcsomagoltam. Egyúttal találkozhatsz Minhyukékkal, és mindkettőnk éhségét meg lehet oldani - kuporodtam össze jobban a takaró alatt, inkább az oldalamra fordulva, hogy ne nyomódjon a kötésem.

- Jól hangzik, de... Be kell, hogy zárjalak kívülről. Ha tényleg az egyik csatlós támadt rád... Jobb lesz úgy, én is nyugodtabb leszek. - bólintott határozottan, majd miután összeszedte a fürdéshez szükséges holmijait, sietős léptekkel indult ki.

Amikor a kulcs elfordult a zárban, még a fejemre is ráhúztam a takarót. Gondoltam, elbújok az egész világ elől erre a pár percre, kicsit gyerekesen hangozhat, de így voltam biztos benne, hogy nem eshet bántódásom. Amíg csak így léteztem, azon gondolkodtam, hogy mégis mi állhat ennek az egésznek a hátterében. Mármint... Ha annak a férfinak érdeke volt az én leszerelésem, akkor nagyon jól tudta, hogy én azért vagyok most ezen a vonaton, hogy lebuktassam a főnökét. Nagyon elkeserítőnek találtam, hogy semmi új információra nem tettünk szert, amióta itt vagyunk, mintha csak egyhelyben toporognánk. Egyszer próbálok meg előrébb jutni, és csak a baj van belőle. Mindegy, holnap új nap virrad. Éppen előbújtam már, amikor újra kattant egyet a zár, nyílt az ajtó. Shownu egy nagy mosollyal nézett rám, egy átlátszó kancsóval egyensúlyozott. Lerakta az asztalra, megkereste a bőröndben a három dobozos tésztát.

- Megtalálták a kamerát, nemsoká jönnek ők is. Sajnos más használható nyom nem volt a helyszínen. - tájékoztatott a fejleményekről, miközben szorgosan bontotta fel egymás után a fűszercsomagokat.

Már csak azt vártuk, hogy leteljen az a három perc, amíg megpuhul a tészta, amikor újra nyílt az ajtó, belépett rajta először Minhyuk, majd Hoseok is, ő fogta a kamerát.
- Hmm, de jó illatok vannak! Eddig gyomoridegem volt, de most már kezdek megéhezni - kezdte ezzel a szőke társunk, majd le is huppant az ágyamra, az ölébe vette a laptopomat.

- Na, nézzük - szusszant fel párja, ahogy leült mellé, összekapcsolták a készüléket a kamerával, majd meredten bámultak a képernyőre.

Ezután egy fél perccel sem mondtak semmit, csak ráncolni kezdték a homlokukat, Minhyuk pedig ideges kattintgatásba kezdett, ami külső szemlélőként kicsit komikus hatást keltett, de valószínűleg nem volt túl jó előjel.

- Üres? - emelte fel egyik szemöldökét Hoseok, amire Minhyuk rám és Shownura pillantott.

- Most vagy nem is volt bekapcsolva vagy meghibásodott, amikor elhagytad - húzta a száját kollégánk, de a mellette ülő még ügyködött valamit a gépen.

- Vagy letörölték - komolyodott el Hoseok tekintete még jobban, aztán hirtelen állt fel az ágyról. - Mindjárt jövök - hadarta el, és már ki is sietett a kabinból.

- Hát, akkor ezzel sem leszünk előrébb - sóhajtott fel Shownu, de közben egyébként csak a vacsoránkkal foglalkozott. Az evőpálcikákkal alaposan összekeverte a tésztákat, majd először nekem adta oda, aztán Minhyuknak, végül a sajátjával a kezében bújt be mellém a takaró alá. De jó volt így...
Hyung vállára dőlve kezdtem beszürcsölni a forró tésztát, jóízűen ettünk mind, hamarosan pedig visszatért Hoseok, látásból már jól ismert barátjával együtt.

- Jooheon nagyon jól ért az ilyesmikhez. Talán még nem veszett az ügy. - állt arrébb az útból, hogy barátja odaférjen a laptophoz. Milyen sokan lettünk hirtelen. De nagyon jó volt a hangulat.

- Sziasztok. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. - köszönt is nekünk Jooheon, majd leült Minhyuk mellé, átvette tőle a laptopot.

Amíg az éles szemű fiatalember munkálkodni kezdett, addig a fenti ágynak támaszkodott Hoseokhoz tipegett szerelme, gondoskodóan megfújta a neki kivett gőzölgő falatot, majd meg is etette. Igazán aranyosak voltak. Minhyuk ezután felmászott ágyára, ott folytatta az evést, párja pedig barátja mellé szegődve figyelte, hogy mit csinál. Kíváncsian vártam, hogy mi sül ki ebből az egészből, így miután megittam a leves maradék levét, az oldalamra fordulva néztem őket. Csak teltek a percek, addig Shownu mögém leheveredve, karján támaszkodva várakozott, közben a takaró alatt körkörös mozdulatokkal cirógatta derekamat, pocakomat. Már majdnem elszundítottam, amikor elindult egy - feltételezhetően - videó.

- Találtál valamit? - tápászkodtam fel ülő helyzetbe, amire Jooheon ráncolni kezdte a szemöldökeit.

- Az már biztos, hogy valaki letörölte a rajta lévő felvételeket. Húsz óra tizenegy perckor valaki módosítást végzett a kamera memóriájában. Viszont... Valószínűleg véletlenül rajta hagytak valamit. - fordította meg a laptopot, hogy mi is láthassuk.

Egy teljesen fekete kép tárult elénk, a rövid videó utolsó másodpercében viszont egy kis zaj kíséretében rázkódni kezdett a felvétel, egy pislogásnyi idő alatt pedig egy világos képkocka villan be. Jooheon kimerevítette azt az egy pillanatot, egy a vonat szokásos fényviszonyaival bevilágított helyszín látszódott, egy elmosódott alakkal.

- Lefuttattam rajta egy mesterséges intelligencia elvén működő élesítő programot, ezt hozta ki belőle - nyitotta meg a fényképet egy kattintással.
Elkerekedett szemekkel néztem a jólismert arcra. Az bizony a repülőről ismerős öregember arca volt.