Dakota Hale vagyok. Egy egyszerű lány, hétköznapi gondokkal. Azt hiszem, az életem legérdekesebb része talán az, hogy ritkán látom a szüleimet, mivel keményen dolgoznak. Hogy mit azt ne kérdezzétek, mert fogalmam sincs. Egy hatalmas cég, sok befektető és így tovább. Aztán, hogy mire jó ez a cég? Mi a célja? Kik ezek a befektetők? Halvány lila gőzöm sincs, és ami azt illeti nem is érdekel...szerintem titeket sem.
Pii-pii!
Remek! Egy újabb reggel! Istenem de utálom a reggeleket...egyáltalán van olyan aki szereti?
Na gyerünk, minél hamarabb elkezdem ezt a napot annál hamarabb lesz vége...
Akkor még nem is sejtettem, hogy micsoda kalamajkába fogok keveredni pár óra leforgása alatt...
A suliba érve a legjobb barátnőm Hope fogadott, de egy olyan lendületes öleléssel, hogy a földön kötöttünk ki.
Na igen, Hope már csak ilyen 😂
– Te fogyatékos, honnan ez a sok energia hajnalok hajnalán?
– kérdeztem röhögve, mire Hope csak hanyagul legyintett egyet.
– Ms.Hale, Ms.Marvel szabad megtudnom, hogy miért fetrengenek az iskola udvarán, két perccel a becsengő után? – erre felnéztünk, és egy nagyon dühös Mrs.Madison-nal találtuk szembe magunkat. Mrs.Madison az igazgatóhelyettes, és jaj annak, akit megszólít, mert az valószínűleg azért van, mert:
1. Nem megfelelő az öltözéke ( ilyen rövid szoknyát iskolába? Hol érzi magát kisasszony?!?! )
2. Késett.( Nincs maguknak óra a házukban? Két perce becsengettek! )
3. Az iskola szabályainak súlyos megsértése ( ezért ki lesznek csapva! Vandálok! )
Azt hiszem nem kell taglaljam, hogy a mi esetünkben melyik lehetőség áll fenn...
Hát persze, hogy mindhárom...
– Jó reggelt Mrs. Madison! – köszöntem ártatlanul .
– Csak semmi jó reggelt! Mit keresnek maguk az udvaron becsengettek, ha nem hallották volna...Miss. Hale mi van magán? A legnagyobb jóindulattal sem mondhatnám, hogy ez a szoknya a térd alatt van!
Na igen...lehet, hogy túl lőttem a célon ezzel a szoknyával...de kérlek...a szabályok arra vannak, hogy megszegjük őket.
– Na de Mrs. Madison...ön ma kitett magáért...nagyon csinos a blúza – szép próbálkozás Hope, de nem hiszem, hogy ez most bejön...
De kiderült, hogy tévedtem. Mrs. Madison még hülyébb, mint hittem.
– Ah úgy gondolod? Szerintem ez a kardigán túlzás annyira kirívó...hékás, Mr.Taylor maga szerint, hogy áll ez a kardigán? – hát ez kész, szegény Matt azt sem tudta,hogy mit mondjon csak ekegett-mekegett valami "ja persze szép"-re hasonló félmondatot, majd szemöldök ráncolva bement az iskolába.
Hope-al úgy döntöttünk, hogy mi is inkább bemegyünk, mielőtt Mrs. Madison felocsúdik a "szépséges " (amúgy bűn ronda) kardigánja csodálásából.
Minden a szokásos rendben ment, az ember már-már azt hihetné, hogy ez egy átlagos nap, de nem, én nem élhetek meg egyetlen átlagos napot sem, az túl nagy kérés lenne a fentiektől...
Ebédszünet végre...ez az egy dolog jó ebben a porfészekben.
Hope-al úgy döntöttünk, hogy mivel eléggé szép idő van októberhez képest, az ebédszünetet a kedvenc helyünk nyújtotta nyugalomban töltjük el.
Mit ne mondjak ez volt a valaha volt legnagyobb hülyeség, amit csinálhattunk...
A padhoz érve kényelmesen elhelyezkedtünk, és már kezdődhetett is a kedvenc tevékenységünk azaz a pletykálás; na nem mintha pletykásak lennénk, csak épp szeretünk mindennel, és mindenkivel tisztában lenni, majd pedig ezeket meg is beszélni... talán a kelleténél kicsit gúnyosabb szavakkal...
– Láttad Melody új haját? Vajon hogyan mert kilépni a házából ilyen fejjel? – nevetett Hope.
Összeráncoltam a szemöldököm, és úgy tettem, mintha nagyon gondolkodnék, majd nemes egyszerűséggel kijelentettem:
– Talán nincs tükör, amiben csekkolhatná magát.
Ez és még rengeteg, ehhez hasonló témát veséztünk ki, amikor Hope felkiáltott:
– Au!
Meglepődve fordultam hozzá, és már kérdezni akartam, hogy mi a baj, amikor egy kisebb kavics eltalált pont a homlokom kellős közepén.
– Mi a...
– ...bocsi ha zavarunk – hallottunk egy csöppet sem jót ígérő hangot.
Hát persze...Robert Finn ki más is lehetne.
Robert most jött az év elején ide, állítólag azért mert az előző sulijában felrobbantotta a tornatermet, hál'Istennek ezzel a szokásával felhagyott, viszont úgy tűnik, hogy talált magának új szórakozást, nevezetesen a  "Dobáljuk az összes diákot kaviccsal " primitív változatát.
Egy pillanat műve volt az egész... igazából már azt sem tudom pontosan hogyan történt.
Az egyik pillanatban azt vettük észre, hogy Robert kezében egy hatalmas kő van, a másikban meg, hogy az a kő felénk száguld...
Az események  követték egymást:
A kő felénk száguld, nekem mint minden normális embernek beindult a védekező mechanizmusom, és a tenyerem az arcom elé téve próbáltam megakadályozni az ütközést, viszont a kő nem ért el hozzánk... szó szerint megfagyott a levegőben, majd egy pillanattal később már nem felénk száguldott hanem Robert felé, aki szerencsére gyors reflexeinek köszönhetően kitért a kő útjából, és amaz pedig nekicsapódott a háta mögött álló fűzfába.
Mindenki lefagyott, mint a pillanatokkal ezelőtt látott kő. Az egész suli egy emberként fordult felém, és a tekintetek kereszttüzében állva kisebb lámpaláz lett úrrá rajtam az előbbi sokk után.
Egy kezet éreztem a karomon, majd rángatást, és Hope ijedt tekintete arról árulkodott, hogy az imént történtek nem csak a képzeletem szüleményei, hanem valójában megtörtént. Amit, tekintve a tényt, hogy általában egy ember nem képes megfordítani egy dobott tárgy útját, nem felednek el egykönnyen...
Jézusom...hatalmas slamasztikába keveredtem...
Mégis mi vagyok? És még mire vagyok képes?
.................
Comming soon...
Végre sikerült befejeznem az első részt...ne tudjátok meg, hogy mennyit küzdöttem, hogy végre megszülethessen ez a prológus.
Remélem elnyeri a tetszésetek ez a könyvem is, ha igen akkor voteljatok és írjátok meg commentben, hogy milyen lett 😃
Hamarosan jön a következő rész!
Jó olvasást 😉
Nagyon szépen köszönöm a borítót Solingerernek,  gyönyörű lett 😘