Bambán meredtem magam elé, miközben Hope egészen az iskola hátuljában található takarítószeres raktárba vonszolt, ahol szembefordult velem, és ijedt tekintete arról árulkodott, hogy az előbb történtek, mély nyomot hagytak benne, ami azt is jelenti, hogy a többiek sem felejtették el két perc alatt...
Basszus...
Hope a szemembe nézett, mire én az összes gondolatát tisztán láttam...nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Félelmet láttam a szemében felcsillanni, ami arra enged következtetni, hogy kurva nagy szarban vagyok.
– Hope figyelj...nem tudom, hogy mi volt ez az előbb, fogalmam sincs, hogy mi történt, de ha tudnám valószínűleg akkor sem lenne amit kezdjek vele, és...
Hope hirtelen a számra rakta a kezét, aminek köszönhetően a nagy monológom, értelmetlen motyogássá minősült, majd félve megszólalt:
– Dakota... Sürgősen el kell tűnnöd innen! Ha a többiek felocsúdnak a csodálkozásból hatalmas nagy szarban leszel, minél előbb menj haza!
Oké...Ha meg Hope is ki van akadva akkor bizonyos, hogy kurva nagy szarban vagyok...
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hányszor könyveltem el magamban, hogy szarban vagyok, de rá kell jönnöm, hogy attól, hogy folyton ismételgetem nem változik a szituáció. Igaza van Hope-nak haza kell jutnom.
Hope kilesett az ajtón, majd egy "tiszta a levegő " felszólítás kíséretében elhagytuk a menedékül szolgáló WC-t.
Megragadta a kezem, és egészen a kapusházig vonszolt, ahol hál' Istennek senki nem tartózkodott, így észrevétlenül kisurranhattunk. Hope egész haza úton szótlan volt, valamiért úgy érzem, hogy csak azért nem kapott még pánikrohamot, mert ismer engem és tudja, ha ő kiakad akkor valószínűleg én szívrohamot kapok.
Amikor beértünk a házba sajnos valamiért otthon találtuk apát, és anyát...Na persze, amikor nem kellene, hogy itthon legyenek, akkor természetes, hogy mindketten itthon rontják a levegőt...szuper!
– Dakota édesem...mi történt? Nem szoktál ilyen korán hazajönni – anya aggódó tekintetébe nézve erős késztetést éreztem, hogy mindenről kitálaljak, de aztán a józan eszem megálljt parancsolt. Mégis mit mondanék? Hát figyelj, anya és apa ma a suliban csak úgy véletlen megállítottam egy kavicsot a levegőben, és eltérítettem az útját anélkül, hogy egy újjal is hozzáértem volna? Na még mit nem! A szüleim nem, hogy nem hinnének nekem, de még jól le is teremtenének, hogy logók a suliból...
Nagy szerencsétlenségemre Hope sajnos nem így gondolkodott, és mint, akinek be nem áll a szája csak úgy dőltek belőle a szavak, nem számolva azok következményeivel...A francba azzal a nagy száddal Hope!
Már készültem arra, hogy a szüleim kiakadnak, és még a végén boszorkánynak titulálnak, és belém vágnak egy baltát, de nem így történt...
Anya és apa mosolygott!
Na oké két lehetőség van: 1. Ez az egész csak álom, és ez a mosoly azt jelenti, hogy mindjárt felébredek
Vagy
2. A szüleim megőrültek
Az első lehetőséget már ki is zárom, mivel már számtalanszor megcsipkedtem a karom, de nem ébredtem fel, sőt egyszer meg is pofoztam magam, de semmi. Szóval nem maradt más lehetőség, a szüleim őrültek, vagy be vannak szívva, ami valószínűtlen, hiszen elítélik ezeket a szereket...
Éveknek tűnő percek után végre apa megszólalt, a helyzethez képest túlságosan vidám hanggal:
– Hát ez csodálatos kislányom, már azt hittük anyáddal, hogy selejt vagy, de most már minden rendben.
Oda lépett elém, és megölelt.
Na jó. Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de az ember lánya ezek után nem azt várja az apjától, hogy selejtnek nevezze...erre ott van Robert meg az agyatlan haverjai.
– Apa, tudod szeretem, hogy ha megölelsz, de nem akkor, amikor  néhány órával ezelőtt megállítottam egy kibaszott követ a francos levegőben, úgy, hogy hozzá se értem!
Most már teljesen ki voltam akadva, mégis mi a fészkes fene történt velem, és a szüleim miért csinálnak úgy, mintha most jelentettem volna be, hogy lediplomáztam közgazdaságtanból?
Anya megfogta a vállam majd büszkén nézett rám:
– Kislányom ez sokkal jobb mint egy diploma! – csak úgy sugárzott az arca.
Na jó itt valami bűzlik. Ha a szüleid azt mondják, hogy egy őrültségnek tűnő dolog jobb, mint egy egyetemi diploma, akkor ott kurva nagy baj van.
– Jézusom, nem! Ezt nem értitek, néhány órája megállítottam egy követ a levegőben kéz nélkül, tudjátok nem tudom, hogy mi a fene van veletek, de egy normális ember nem tud ilyet csinálni.
– Kicsim te nem vagy normális. – ezt olyan arccal mondta, mintha azt mondaná, hogy szép az idő.
– Na jó tudjátok ezt elviselem Robert-től, mert, hogy ő utál és én is őt, de a szüleitől az ember lánya elvárná, hogy ne sértegessék. – mondtam kétségbeesve.
Anya akkorát nevetett, hogy az arcán patakokban folyt a könnye:
– Kicsim ez jó dolog. Figyelj mindent elmondunk, ha majd hármasban leszünk – itt jelentőségteljesen pillantott Hope-ra, aki pár percig csak bámult, aztán, mint villámcsapásként érte a felismerés, hogy kezd feleslegessé válni a társasága.
– Nos azt hiszem, hogy én most megyek...Dakota, majd még beszélünk, remélem, hogy jobban leszel, és holnap már jössz suliba...Mr Hale, Mrs Hale... örültem. Viszontlátásra! Szia Dakota!
Amikor Hope már hallótávolságon kívül került, anya és apa intettek, hogy menjünk a konyhába.
A konyha egy nagy helyiség volt, ahogy az egész ház is. Nem nagyképűségből mondom, de a városban elég gazdagnak számítottunk. Egy hatalmas boltív vezetett a nappaliból a konyhába. Belépve egy márványpult fogadott, aminek egy része beépített bár volt...nem is kell mondanom, hogy ez volt apa kedvence az egész ház berendezéséből. A pult mögött volt a tűzhely és körben a falon szekrények, amik piros színben pompáztak. Mindezek között, így a konyha központi részét képezve, egy kis faasztal, amit még apa csinált, akkor amikor még csak öt éves voltam, ez volt a kedvenc bútorom, kiskoromban mindig itt rajzoltam, és játszottam, közben figyeltem, ahogy anya vacsit készít.
Most ehhez az asztalhoz telepedtünk le, de ezúttal nem rajzolni. Sokkal komolyabb okok miatt. Apa nem kertelt, rögtön belevágott a lecsóba:
– Dakota tudnod kell, hogy az, amit ma csináltál egyáltalán nem nagy baj. Sőt csodálatos.
– De miért? Miért csodálatos, ha olyanokat művelek, amit más normális ember nem tudna?
Anya bátorítóan szorította meg a kezem:
– Kicsim te különleges vagy. Tudod a mi fajtánk nagyon ősi gyökereket tudhat maga mögött. Mi még az emberek előtt keletkeztünk, amikor pedig megjelentek az emberek, a Tanács...
Akármennyire el voltam ájulva a hallottak után, ennél a szónál muszáj voltam közbe szólni:
– Mi az a Tanács?
– A Tanács a vezetőnk, és a tanítónk. Olyan magunkfajták vannak a Tanácsban, akik már kiöregedtek, és nincsenek abban a fizikumban, hogy küldetéseket vigyenek véghez, ezért ők azok akik kiadják nekünk a küldetéseket, ők a kormány szóvivői.
Mielőtt még közbe szólhattam volna apa válaszolt a ki nem mondott kérdésemre:
– Igen a kormány tud rólunk. És igazából nekik dolgozunk. Ahogy már te is tapasztaltad a képességeink ember felettiek, ezért gondolom egyértelmű, hogy kilétünket titkoljuk az egyszerű polgárok előtt.
Itt nagyon megijedtem.
– Apa, tudod ma nem csak Hope látta azt amit csináltam...
– ...Tudom a társaink már intézkedtek ebben az ügyben, senki nem emlékszik arra, ami ma történt...
– ...de hát hogyan, ugye nem esik semmi bajuk? – bele sem gondolok, hogy a "magamfajták" mit művelhetnek az emberekkel...
Apa csak mosolygott:
– Nyugodj meg szívem, csak egy kis emlékezet módosítást végeztünk rajtuk.
Akármennyire hihetetlen megnyugodtam, mert legalább semmi bajuk nem esett azon kívül, hogy néhány óra kiesett az emlékeik közül. Még mindig ezer és ezer kérdésem volt, de ezek közül csak egyet tartottam fontosnak, amit fel is tettem:
– És mégis milyen küldetések lesznek rám bízva?
Anya komolyan nézett rám:
– Az attól függ, hogy hogy teljesítesz a kiképzésen.
– Miféle kiképzésen? – kérdeztem.
– Itt felmérik képességeid, és megtanítanak használni őket. Attól függően, hogy egy hónap alatt mennyire sajátítottad el képességeid, adnak egy betűt, ami a kategóriát jelenti, ahová beosztanak, kategória szerint részt vehetsz: A, B, C és D szintű küldetésen. Az A színt könnyű feladatokat foglal magába, mint például egy fán ragadt macska megmentése, nem szeretnénk befolyásolni, de ha ebbe a kategóriába osztanak be kitagadunk  – mosolygott apa, mire anya egy dorgáló pillantást vetett rá, és átvette a szót:
– Minden szilveszterkor van egy úgynevezett vizsga, amivel szintet léphetsz. A legmagasabb szint a D,olyan küldetéseket tartalmaz, mint például egy ember megmentése illetve nagy ritkán megölése, ez csak végső esetben megvalósítható csak is akkor ha a Tanács úgy ítéli, hogy az az ember veszélyezteti a fajunkat.
A vizsga után kapsz egy társat, aki ugyan abban a kategóriában van, mint te. Ő lesz az állandó társad. Vele veszel részt a küldetéseken.
Apa végül megszakította a beszélgetést:
– Indulnunk kell, oda kell érnünk a központba, holnap kezdődik Dakota kiképzése. Olyan izgatott vagyok az én kicsi lányom végre felnő.
Elindultunk de mielőtt kiléptem volna az ajtón megtorpantam:
– Apa?
– Igen?
Mély levegőt vettem majd megszólaltam:
– Eddig miért nem jelent meg a képességem?
Apa aggódó arcot vágott:
– Nem tudom Dakota, általában már 12 évesen előtűnik. De ne aggódj, most, hogy már megjelent, minden a legnagyobb rendben lesz! – bátorítóan rám mosolygott majd kiléptünk az ajtón, ezzel pedig kezdetét vette, az új életem, nem is sejtve, hogy mennyi probléma áll előttem, nyugodtan lépkedtem a szüleim után...
************Comming soon**********