Reggel megbeszéltem Seungmin-nal, hogy ő vigyen el az orvoshoz. Az autóút során megálltunk a kedvenc közös helyünknél, a McDonald's-ban. Csak elvitelre kértük a szokásos hamburgerünket és italunkat. Ezért is szeretek Seungmin-nel menni valahova; mindig vesz nekem valamit, általában kaját.

Sokszor viccelődik ilyenkor és piszkál, miközben eszünk, de ma csak csendben kísért. Nem tudom, hogy amiatt viselkedik így, mert aggódik miattam, de bevallom hiányzik a hülyéskedése.

-Hyung, minden rendben van?-kérdeztem tőle félénken.

-Persze!-mosolyodott rám az imádnivaló vigyorával.-Ezt én is kérdezhetném!-simította meg a combomat.

-Nem vagyok még annyira jól.-vallottam be őszintén.-De majd egyszer lehet az leszek.

-Erős fiú vagy, rendbe jössz!-paskolta meg a lábam.

Nagyot sóhajtva próbáltam nem egyből vitába keveredni vele.

-Túl sokat képzelsz rólam! Nem vagyok olyan jó, mint aminek ti gondoltok!

-Mi csak segíteni próbálunk!

-De ez nem segítség! Nem lesz attól jobb, ha elhitettek velem mindent!

-Hát, ha ennyire értékeled a próbálkozásainkat akkor ne csodálkozz, ha egyedül maradsz!-húzta fel sértődötten az orrát.

Csendben ültem végig mellette, még akkor sem szóltunk egymáshoz amikor megérkeztünk a rendelőbe.

Szokásosan unalmas volt megint minden, de a mai alkalom végeztével megkérte Seungmin-t hogy jöjjön be hozzá beszélni pár szót. Mikor kijött Seungmin szeme vörös volt, ami csak egyet jelent; sírt.

Próbálta takarni, de hamar átlátok az ilyen dolgokon. Megbántottuk egymást mindketten, és ezt jól tudtuk.

Kifelé menet megfogta a kezem és az autó helyett egy teljesen másik irányba húzott. Nem kérdezősködtem, csak követtem.

Egy kellemes kis játszótérre vitt, ami üresen állt. A nap fényesen ragyogott, de mégsem volt ember semerre.

-Ismered ezt a helyet?-suttogtam.

-Ide szoktam elmenekülni, ha nincs jó kedvem.-mondta remegő hanggal.

-És most...rossz a kedved?-néztem rá óvatosan.

-Igen.

A könnyeit már nem tudta visszafolytani; patakként zúdúltak le az arcáról egyenesen a földre. Egy padhoz ment és a tenyerébe hajtotta a fejét. Egyszeriben megsajnáltam és mellé ülve öleltem át.

-El fogod mondani mi bánt?

-Aggódok Jeongin.

Ha a rendes nevem szólít olyankor biztosan valami nagy baj van. Mindig becéznek, amit titkon imádok.

-Aggódok, hogy valami történik veled!-nézett rám.

-Valamit mondott az orvos neked? Attól lettél felzaklatott?

-Azt mondta, hogy ha nem látjuk rajtad a javulást egy hónap múlva keressük meg mind a heten. Beszélni akar a többiekkel is.

Megakadt a tüdőmben a levegő. Ennyire nem látszik rajtam változás? Ennyire nem szeretem magam?

-Hyung, én...sajnálom. Nem tudom mit mondjak.-sóhajtottam.-Túl sokszor ígértem meg, hogy jobban leszek...

-Szeretünk Innie! Nagyon fél mindenki, még Changbin és Chan hyung is, pedig ők mindig tudják mikor mit kell csinálni. Félünk, sőt rettegünk a jövőt illetően.

-Konkrétan mitől?

-Hogy itt hagysz minket! Hogy megteszed, amire készülsz! A rajongók gyászolni fognak, mi nem fogunk tudni soha többet boldogok lenni és még sorolhatnám, hogy mitől félünk. A hiánytól és az űrtől, ami bennünk maradna, a közös emlékektől amik csak úgy elhalványodnának.

A szavak csak ömlöttek belőle. Alig bírtam én is visszafogni a sírásomat. Mégis mit tettem velük? Mit tettem magammal? Nem ezt érdemlik. Nem engem érdemelnek.

Közelebb húzódtam hozzá és magamhoz szorítottam. Nem tudnám hogyan legyen jobb kedve, ezért csak meghallgattam.

Mikor elhúzódott az ajkaimat kezdte szuggerálni. A célzást értve hajoltam hozzá közel és összeérintettük a szánkat.

Nem volt semmilyen túlfűtöttség benne, csak egy csók volt, ami nagyon jól esett abban a pillanatban.

-Ne haragudj, nem akartalak volna...-húzódott el, de félbeszakítottam.

-Nem haragszom!-suttogtam és az arcához hajolva nyomtam rá egy puszit.-Hazamegyünk most már? Kicsit fáradt vagyok!-vallottam be.

-Menjünk!-paskolta meg a derekamat és a kezemnél fogva húzott vissza az autónkhoz.