A sötétbe burkolózó utcán uralkodó kísérteties homályban caplatva Danielnek az az érzése támadt, hogy nem volt igazán jó ötlet egyedül hazaindulnia, ráadásul ilyen későn. Minden egyes pillanatban pattanásig feszült idegekkel figyelt, bár a közvilágításként szolgáló lámpák gyér fényében nem igazán látott tovább négy-öt lépésnél. Ahogy teltek a percek, egyre jobban szaporázta lépteit, s a lassanként csökkenő hőmérséklettől szája előtt megjelenő fehér pamacs egyre inkább nőni kezdett. Összébb húzta magán a pulóverét, melynek hátán kosárcsapatának kabalaállata, egy kaméleon díszelgett. Kezeit zsebébe dugva még inkább gyorsított léptein, hogy minél előbb hazaérjen, és az ágyában fekve elfelejthesse az egészet. Meglódult fantáziája azt diktálta, ne bízzon senkiben, akkor sem, ha a vele szembe jövő egyén éppenséggel a barátja - vagy legalább is úgy néz ki.

Cipőjének és a járda találkozása tompa koppanásokat generált, ám nem ez volt az egyetlen zaj, ami az utcában hallatszott: egy másik ember halk lihegése, és egyre gyorsuló lépteinek hangja kúszott Daniel fülébe, tovább fokozva félelmét. A fiú szíve már úgy vert, hogy csaknem kiugrott a helyéről, s az adrenalin szétáradva testében sarkallta futásra a Kaméleonok csapatkapitányát. Zihálása sem tudta elnyomni üldözője lihegését, ami egyre csak közeledett, és közeledett. Daniel minden erejét összeszedve futtában hátrafordította fejét, hogy meglássa üldözőjét, ám szemeivel csak az utcai lámpák sárga fényében fürdőző úttest fényes bitumenjét pásztázhatta. Daniel döbbenetében botladozva megállt, és értetlenül nézett körbe. Senki nem állt mögötte, s akárhogy forgolódott, csak a puszta utca tárult elé. Már elkönyvelte magában: csak képzelődött, mikor a háta mögött halk szuszogás levegője borzongatta meg tarkóján nőt szőrpihéket. Rövid haja minden szála égnek meredt, és hideg verejték csúszott végig gerincén, egészen áthűtve a fiút. A kísérteties lihegés folytatódott, a hörgő torokból előtörő ájer rothadó test szagához hasonlított. Az ismeretlen rém körbejárta a most már remegő fiút, aki csukott szeme ellenére tudta, hogy úgy méregeti, mint vadállat az elejteni kívánt zsákmányát. Már felkészült, hogy a zombiszagú valami mindjárt beléharap, majd véres habbal a szájában elvonszolja, és egy kuka mögött fogja elnyámmogni.

Hanem amikor a hörgő zihálás elhallgatott, és a lehelet bűze is megszűnt, és már egyetlen hang sem jutott el Daniel fülébe a saját lélegzete, és a közvilágítás lámpáinak zizegő búgásán kívül, pulzusa lassulni kezdett, és elgondolkozott rajta, hogy tényleg jó ötlet volt-e a füves cigit szívó barátai mellett ácsorognia. Megkönnyebbülve, szinte nevetve nyitotta ki szemeit, és már-már vidáman fordult sarkon, hogy továbbinduljon. A vele szemben álló lényre azonban nem volt felkészülve.

A fehér köpeny, hosszú, tépett fekete haj, és egy halványzölden derengő maszk, mely a nő arcát takarta, napfénynél sem lett volna felvillanyozó jelenség, de így, sötét éjszaka, egyedül egy elhagyatott utcán kisebb szívrohamot okozott Danielnek.

- Watashi wa īdesu ka? - a reszelős, magas hang a maszk mögül jött, és a rettegő fiú minden csontjában meghűlt a velő. A válasz nélkül hagyott kérdés láthatóan feldühítette a nőt, mert pár lépéssel közeledett. Háta mögé rejtett kezében fémesen csillant egy irreálisan nagy, éles olló, és megismételte szavait, ezúttal jóval hangosabban.

- WATASHI WA ĪDESU KA?! - mivel Daniel egy szót sem értett, tehetetlenül állt, majd hátrálni kezdett.  A sima betonon éktelenkedő bucka, melyet a fiú korábban könnyedén kikerült volna, most útját állta, és Daniel hanyatt vágódott. Fájdalmasan feljajdult, de közben egy pillanatra sem vette le tekintetét az őt követő entitásról. A nő megint csak közelebb került, egy  lépésre állt a fekvő, halálra rémült fiútól, aki egy gyermek őszinte rettegésével a szemében várta a következő mozdulatot, amely kioltja életét, s véget vet fényesnek ígérkező sportkarrierjének.

Az éjszakai rém Lassan füléhez emelte kezét, kioldotta a maszkot tartó vékony madzagokat, s a finom anyag tollként szállingózva csókolta meg a beton sötét göröngyeit. Gusztustalanul széles, és véres mosoly nyílt az ollós hölgy arcán. Letérdelt a sokkolt Daniel mellé, és perverz átéléssel sóhajtott a fülébe.

- Watashi wa īdesu ka? - a halottszagú, mégis meleg lélegzet lelohasztotta a fiú nyakán meredező szőrszálakat. Múlt a rettegés, nőtt a bizonytalanság. Mélyen belefúrta tekintetét a felvágott orcák felett ülő fekete szemekbe, és ideges felismerést látott csillanni benne. A következő pillanatban a lány felállt, leporolta térdét, a maszkot zsebébe gyűrte, majd csalódottsággal, és elkeseredéssel a hangjában kiáltott a legközelebbi bokor felé.

- Jack! Gyere elő! Mondtam, hogy nem fog sikerülni! - szórakozottan kezdte lóbálni az ollót. Levélsusogás, majd léptek kopogása hallatszott, és egy nyurga alak lépett ki a sötétből: fekete haján, csíkos felsőjén, és vállain libegő sötét tollakon úgy simított végig a köztéri sárga lámpafény, mintha láthatatlan mázzal akarná bevonni.

- Ha meg sem próbálod, akkor persze, hogy nem sikerül. - szarkasztikus unalommal átitatott hangja tompán zengett az utca csöndjében. Lemondó sóhajtással ragadta meg a lány karját karmos ujjaival, és maga után kezdte húzni, azonban a véres arcú komor szilárdsággal tartotta vissza - Most meg mi van?

- Nem gondolod, hogy kezdeni kéne valamit ezzel a sráccal? Csak nem hagyhatjuk itt... - az olló élét Danielnek szegezte, aki visszafojtott levegővel várta sorsát.

- És mégis hova tennénk? Nem vagyok hajlandó eltartani egy embert. Ráadásul E. J. csak a veséjét enné meg... - lemondóan tekintett a lányra, majd piszkálni kezdte hosszú, éles körmeit. - Gyerünk, Kaméleon. Alakulj át, és menjünk. - sürgetve legyintett társnője felé, s kelletlenül elfordult. Ami a következő pillanatokban történt, attól Daniel teljes sokkot kapott.

A lány bőre elkezdett átalakulni. Olyan volt, mintha apró buborékok lennének a bőre alatt. A jelenés kicsit összement. Mikor az átalakulás végbement, a magas, fekete hajú nő helyett, egy korabeli - 16-17 éves - lány állt Daniel előtt. Alacsonyabb volt nála, könnyedén meg tudta volna borzolni hófehér, vállig érő haját. Aprócska, fekete színű keze élesen elütött volna tejfehér karjának bőrétől, hacsak nincs köztük egy lágy, betonszürke átmenet. Fekete rövidnadrágját szintén fekete nadrágtartója óvta meg a lecsúszástól, és tette a maga módján elegánssá a lányt. Fekete trikója szinte világított fehér bőre és haja mellett. Biztos állású, szögecses bakancsa körül fekete tócsa gyülekezett, az anyag a lány kezéről csöpögött. Karcsú, de izmos lábai szürkének tűntek a fekete harisnyától, amit a nadrág alá vett fel.

- Te... te k-ki vagy? - Daniel kérdése kicsit erőtlenebbre sikerült, mint szerette volna, de nem igazán törődött vele, hisz sokkot kapott. De egy furcsán őrjítő érzés azt súgta neki, küzdje le a teste állította akadályokat és tudja meg, ki ez a lány.

A lány szúrós tekintettel meredt Jackre. Az unott, csíkos ruhás figura kissé már türelmetlenül sóhajtva indult meg, s jópár méterrel odébb állt csak meg. A lány ekkor kedves mosolyt varázsolt ajkaira, s leguggolt a rémült srác elé. - Kaméleon, mint hallhattad. - itt megejtett egy halk kuncogást - És, te?

A fiúnak először nem igazán akaródzott válaszolnia, még mindig viszolygott egy kicsit, de a lány valahogy egyre szebbnek tűnt számára, úgy döntött hát, mégis megteszi. A szépség bűvkörébe vonta, ahonnan egyre nehezebb lett lett volna kijutnia.

- A nevem Daniel. Daniel Jones.

- De furcsa! - újabb kuncogás hagyta el a fehér ajkakat. - Ugyan az a vezetéknevünk! Azt hiszem, Daniel Jones, nem véletlenül futottunk össze. Ha már találkozásoknál tartunk... - itt sejtelmesen körbetekintett, mintha bárki is ki akarná hallgatni őket. - Mit szólnál egy találkához? Mondjuk, holnap délután?

A már elkábult Daniel nem bírt nemet mondani. Bamba tekintettel bólogatott, és idétlen vigyor ült ki arcára. Kaméleon kacsintott, s a többi Daniel számára homályba veszett.

- És most mi lesz? Hogy cipeled haza? - újra az unott hang. Számonkérő, és kételkedő.

- Majd meglátod, várd ki a végét. Még nem tudod, mire vagyok képes...