Sziasztok!
Van egy jó (legalább is nekem az :D) és egy rossz hírem.
A rosszal kezdem.
A My Little Bangtan Story hamarosan véget ér, ugyanis ezen kívül már csak egy rész van, meg az epilógus.
De! Most jön a jó hír.
Egy új történetbe kezdtem The Vocalist névvel, ám ezúttal ez nem Jungkook, hanem Jimin fanfiction lesz.
Az első pár részt már publikáltam is, ha valakit esetleg érdekel, nyugodtan nézzetek bele. ☺

Oké nem tartalak fel még jobban titeket, itt az új rész, remélem tetszeni fog!😄
_________________________________________

Mikor nem vette fel a múltkor a telefont, nem aggódtam, hiszen rengeteg más dolgot csinálhatott éppen.

De ahogy teltek a napok, a hetek, egyre kevesebbszer beszéltünk, akkor is csak pár szót.

Egyszer csak annyit mondott, hogy "Bocsi, most nem érek rá", és letette. Úgy éreztem magam, mint egy barátnő, aki zaklatja a barátját.

Jiminnel viszont sokat beszéltem. Mindig beszámolt az aktuális programjukról, hogy hol járnak éppen, vagy mit csinálnak.
Jungkookról nem mertem kérdezni, attól féltem, valami olyasmit mond, ami összetöri a szívemet. Mondjuk más lányokkal találkozgat.

Egyszer viszont minden bátorságomat összeszedve, kinyögtem a kérdést:
- Jungkookról, nem tudsz valamit?
- A maknaeról? Még él, az a fő. Neked nem mondott semmit? - csodálkozott a legjobb barátom.
- Igazság szerint, nem nagyon beszél velem. - sóhajtottam.
- Baj van?
- Nem tudom. Alig mond valamit. Néha fel sem veszi, ha hívom. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy őrült fanja lennék, aki nem akarja békén hagyni.
- Ne hidd ezt. Biztos csak elfoglalt.
- Aha, biztos. - bámultam magam elé.
- Tudod már mikor jöhetsz vissza? - váltott témát.
- Nem egészen. - húztam el a számat.
  - Július van, még elég messze van a sulikezdés. De el akarok menni.
- Akkor gyere! - közölte tényszerűen.
- De nem lehet. Az anyám megzsarolt titeket emlékszel? Nem mehetek. - motyogtam rosszkedvűen.
- Nagyon ijesztő anyukád van. - sóhajtott Jimin.
- Meg egy boszorkány is. - tettem hozzá.
- Már eléggé hiányzol Narancs. Remélem, mire visszajössz, azért emlékezni fogsz ránk.
- Persze. - nevettem fel. - Most megyek. Légy jó, és énekelj sokat! Szia! - tettem le a telefont.

°°°°

Épp a boltból tartottam haza felé, mikor csörgött a telefonom.

Imádkoztam, hogy Jungkook legyen, az, hogy végre tudjunk beszélni, de helyette egy teljesen más nevet írt ki.
- Szia MyungHee! - mosolyogtam.
- Hűha, rég hallottam felőled. - sóhajtott ő is.

Tudtam, hogy nem vette annyira zokon, a némaságomat, mivel neki rengeteg más barátnője is van, akivel együtt lakik.

- Ne is mondd. Elég sok mindent is történt.
- Na mesélj!

Elmeséltem neki töviről hegyire, hogy mi történt, akkor, amikor ő nem volt ott.
- És most a szüleimnél maradtam. - mondtam rosszkedvűen.
- Uhhh. Ez elég gáz. Na de mondd csak egy valamire nagyon kíváncsi vagyok. - kuncogott.
- Mi az? - mosolyogtam.
- Jungkook jól csókol? - hallottam, ahogy visszafolytja a lélegzetét, mire elnevettem magamat.
- Tudod, hogy nincs sok tapasztalatom fiúk terén...
- Igen-igen, a lényeget!
- Eszméletlenül jól. - eresztettem el egy sóhajt, mire a vonal túloldalán lévő barátnőm, sikítozni kezdett.
- Annyira irigyellek SeYi! Egy idol a barátod! Mázlista!
- Engem nem érdekel, hogy idol. Akkor is kellene, ha nem volna az.
- Kellene? Jézusatyaúristen. - hadarta. - Totál belezúgtál mi?
- Teljesen.

MyungHee újra felkiáltott.

- Daebaaak! Azért remélem rendeződnek a dolgaitok.
- Én is. - húztam el a számat.
- Most megölelgetnélek, kis szerelmes barátnőm, de nem vagy itt, szóval táv-puszit küldök. - cuppogott.
- Oké. - nevettem fel.
- Na szia! Hívj gyakrabban!
- Mindenképp! - köszöntem én is.

Mikor visszaértem a házba, úgy döntöttem még egyszer megpróbálom felhívni Jungkookot.
- Igen? - vette fel.
- Szia! - vigyorogtam. - Mit csinálsz?
- Hát én most...hmmm...itt van Anna, odaadom neki a telefont oké? - közölte.

Annyira ledöbbentem, hogy a szám is tátva maradt. Egyszerűen lepasszolt engem.

- SeYi! Szia! - köszönt Anna, a szokásos, dallamos hangján.
- Szia. - köszöntem vissza keserűen.
- Mi az, baj van? Jungkook is olyan fura mostanában. - a hangjában némi aggódás csengett.
- Nem tudom. - mondtam ki őszintén. - Alig beszélünk egymással, és amikor mégis, mindig leráz. Nagyon félek...
- Most nyugodj meg egy kicsit oké? Minden rendben lesz. Teljesen biztos, hogy van rá valami nyomós oka. Nagyon ajánlom neki...
- Persze. Megértem. Csak olyan mintha csak addig érdekeltem volna, amíg ott laktam. Te jó isten, és ha tényleg ez történt? - pánikoltam azonnal.
- Nyugodj meg! Figyelj, most beavatlak egy titokba.
- Hű, titok. - utánoztam egy három éves hangját.
- Szóval emlékszel, mikor megtudtam, hogy a barátnője vagy, és elhívtam "beszélgetni"?
- Aha. - bólintottam.

- Igazából lefeküdtünk. - mondta egyszerűen.

Úgy két perc fázis késéssel sikerült kiakadnom.

- HOGY MI VAN?!

Azonban Anna nevetni kezdett.
- Nehogy elhidd már, nem történt semmi ilyen. - nyugtatgatott.
- Ne merj ilyenekkel tréfálni! - nyugodtam le.
- Jó bocsi, de ezt muszáj volt. Szóval megmondtam neki, hogy ne bántson téged. Mire ő azt felelte, szó szerint idézem: "Soha nem tudnám bántani szándékosan. Szerelmes vagyok belé, és ez nem változik"
Meg a többi bla, bla. - fejezte be.
- Ó, istenem! - kaptam a szám elé a kezemet.
- Csak nehogy el sírd magad. Ez egy titok.
- Jajj, igen persze. - bólogattam.
- A lényeg, hogy biztos van indoka rá, hogy ezt tegye.
- Oké. Köszönöm. - fújtam ki a levegőt.
- Nincs mit. Igazából ez még mindig Jungkook telefonja,
szóval most leteszem és megkeresem.
- Jó, szia!
- Szia!

Kicsit jobban lettem. Anna sokat segít nekem.
Mosolyogva mentem le a szüleimhez a konyhába. Ám az ajtóban megtorpantam, mert meghallottam, hogy beszélgetnek. Méghozzá rólam.
- Mostanában folyton csak a telefonján lóg! - zsörtölődött anya.
- Csodálkozol drágám? Elszakítottad a barátaitól. Mégis mit csinálhatna? - védett meg apu.
- Mondjuk beszélgethetne velünk! Normálisan! - csattant fel anya.
- Most haragszik ránk. 18 éves, felnőtt már. Nincs jogunk ezt tenni vele. Ha valóban igazad is van, és az a fiú rossz hatással van rá, akkor is hagynunk kell, hogy elkövesse a hibáit, hogy aztán erősebb legyen.

Hű apa, milyen bölcs lettél!

- De én nem akarom, hogy felnőjön! - fakadt ki anya, és sírni kezdett.

Úgy döntöttem ideje előjönnöm.

- Pedig egyszer muszáj lesz. El kell fogadnod. Anya, hidd el, attól még, hogy már nem lakom veletek, nem foglak titeket kevésbé szeretni. Ugyan úgy a szüleim maradtok. - mentem oda hozzá, mire anya sírva magához húzott és átölelt.
- Annyira érett lettél! Büszke vagyok rád. - szipogott.
- Köszönöm! Szeretlek titeket! De had járjam most már a saját utamat.

A szüleim bólogatva öleltek át.

Még abba sem hagytuk, a szeretet rohamunkat, mikor csöngettek.
- Kinyitom! - szólaltam meg, mire anya és apa szótlanul bólintottak.

Csak ne az a fura szomszéd legyen már megint...

Ám egy egészen más meglepetés fogadott, mikor kinyitottam az ajtót.
- Szia... Figyelj én sajnálom... - kezdett volna bele Jungkook, de én a szájára tettem az ujjamat.
- Shh. Ne sajnálkozz. Az a fő, hogy most itt vagy. - mosolyogtam szélesen, mire ő is megeresztett egy vigyort. - Annyira hiányoztál! - ugrottam a nyakába.