Új rész!
Hope you like it!😃
_________________________________

- Egy új dalon dolgozunk. - mondta a kamerába Jungkook.

A szüleim házában voltam, a gyerekkori szobámban, és épp skypoltam a BTS tagjaival.

- Tényleg? Tudjátok már a címét? - kíváncsiskodtam.
- Igen. Jó lesz. - bólogatott Yoongi.
- Ééés esetleg el is mondjátok... - húztam ki a szavakat.
- Nem. - rázta meg a fejét Jimin. - Bocsi Narancs, aki nem lakik itt, annak nem mondjuk el.
- Ne már. - biggyesztettem le látványosan az ajkamat.
- Bocsi. Szerződésünk van róla. - vont vállat Hobi.
- Mindegy. - sóhajtottam.
- Pár óra múlva kezdődik egy díjátadó élőben. Mi is ott leszünk. - ugrált Taehyung.
- Nézni fogom. - bólintottam azonnal. - Szóval, úgy viselkedjetek!
- Persze... - vágták rá a fiúk.

Hirtelen Namjoon hajolt a képernyőbe. - Bocsi SeYi. Mennünk kell próbálni.
A fiúk elköszöntek, és kinyomták a hívást.

Szomorúan zártam le a tabletem képernyőjét.

Olyan messze vannak...

- Min SeYi! Segíts teríteni apádnak! - kiáltott anya konyhából.
- Oké! - válaszoltam.

°°°°

Megnéztem a Run BTS új részét, és valóban elég veszélyes volt, ugyanis Bungee-Jumpingoltak. Igazából nem aggódtam annyira értük, hiszen mindannyian sikeresen ugrottak. Pont mire a végére értem, jött az értesítés a díjátadóról.
Szóval most itt ülök, és várom a nyertes fiúbanda nevét.

- És a nyertes... - tartott a nő hatás szünetet. - Bangtan sonyeondan!

Felsikítottam örömömben.

A kamera átváltott a fiúkra, akik totál ledöbbenve bámulták egymást.
Alig bírtak felállni.

A mikrofonnál Namjoon épp köszönetet mondott, mikor Jungkookra tévedt a tekintetem.

Egyenesen előre nézett, még mindig döbbenten, de szélesen mosolygott.
Végre elismerték a kemény munkájukat.

A BTS meghajolt, majd összeölelkeztek.

Annyira meghatódtam, és büszke voltam rájuk, hogy azonnal írtam is egy üzenetet Jungkooknak.

Én: Nagyon gratulálok nektek, mindent láttam! Mondd meg a fiúknak, hogy üzenem, ügyesek voltak! Szeretlek.

Az üzenetemre nem érkezett válasz, de nem is csodálom, hisz nyilván nem lehetett nála a telefonja.

Ebben a pillanatban a műsor véget ért.
Tűkön ülve vártam Jungkook hívását vagy üzenetét, hátha tudunk egy pár percet beszélni.

Úgy húsz perccel a műsor vége után, csörögni kezdett a telefonom.

- Szia! - suttogtam a torkomban dobogó szívvel.
- Szia! Megkaptam az üzeneted, átadtam. - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - És én is szeretlek. - ejtette ki lágyan a szavakat.
- Annyira hiányzol. - mondtam fájdalmasan, és az ölembe vettem a párnámat.
- Hát még nekem. - sóhajtott frusztráltan. - Jó lenne, ha haza mennénk, te pedig ott lennél, és megölelhetnélek... - halkult el a hangja.
- Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. - hajtottam le a fejemet.
- JK, SeYi-vel beszélsz? És nem szóltál róla? - hallottam meg a háttérből Jimin hangját.
- Úgy tűnik meg kell válnom tőled. - motyogta szomorúan a telefonba Jungkook.
- Úgyis beszélünk még.
- Mindenképp. - válaszolta.

Hallatszott, hogy mozog a telefon, majd Jimin hangja szólalt meg a vonal végén.
- Most nyertünk egy díjat Narancs! - újságolta vidáman.
- Láttam. Megérte az a sok kemény munka. - helyeseltem.
- Meg ám!
- Ti is szörnyen hiányoztok ám, tudod?
- Az érzés kölcsönös. Sőt, a maknae megőrült mióta elmentél. Mikor beszálltál a liftbe, úgy kellett lefognunk, hogy ne menjen utánad. Azóta nem nagyon beszél, és csak akkor látjuk ha eszik, vagy ha véletlen összefutunk vele a fürdőszobában. Egyébként az egész napot a szobájában tölti. - hallottam a hangján, hogy aggódik érte.

Én is ugyan így voltam.

- Komolyan? - kérdeztem összeszoruló torokkal.
- Igen sajnos.
- Visszatudnád egy kicsit adni? - rágcsáltam az ajkamat.
- Hogyne. - válaszolt. Újabb zörgés, és megint meghallottam a barátom mély és megnyugtató hangját.
- Igen?
- Te! Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?

Hallottam, ahogy kiszalad belőle egy sóhajt.

- Igen. Tudom.
- Akkor meg miért nem mosolyogsz? - ereszkedett meg a vállam. - Annak örülök, hogy eszel! - förmedtem rá.
- Hogyan is tudnék mosolyogni, ha ilyen távol vagy tőlem? - mondta halkan, mire egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Nem leszek mindig ilyen távol. Visszafogok menni. De úgy akarok veled újra találkozni, hogy még mindig egészséges vagy. - még magam is kihallottam a hangomból, a mély aggódásomat.
- Mit tegyek veled, te lány? - sóhajtott fel. - Mikor jössz vissza?
- Ha anyán múlik...soká, túl soká. - öleltem át a párnámat.
- Bárcsak tudnék teleportálni! - jelentette ki, mire elnevettem magamat.
- Az mindenkinek jó lenne. De hát ez van.
- Fiúk, indulás! -hallottam meg a menedzserük hangját.
- Mennem kell. - mondta Jungkook.
- Oké. Este is hívj fel jó?
- Meglesz. Leteszem. Szia SeYi! - mondta lassan, majd kinyomta a telefont.

Egy jó ideig bámultam az elsötétült képernyőt.

Aztán hirtelen valaki kopogtatott, és anya jött be.
- Kicsim, tudom, hogy most rosszul érzed magad... - jött beljebb, de félbeszakítottam.
- Rosszul? Azt hiszed rosszul érzem magam? Nem anya. Majd' meghalok a fájdalomtól. Elszakítottál a barátaimtól, Jungkooktól, Szöultól. Egy senkinek érzem magam. Haza akarok menni. - könnybe lábadtak a szemeim.
- De hát, most otthon vagy. - csodálkozott. Nem értette. Sosem értené meg.
- Nem, anya. Szeretlek titeket, de Jungkook...ő a mindenem. Szerelmes vagyok belé! - ütöttem a párnámra, mire anya összerezzent.
- Nem vagy belé szerelmes, csak azt hiszed. - nézett rám szánakozva.

Elment a kedvem az anyámtól.

- Ne mondd meg, hogyan érzek, mintha te jobban tudnád! - keltem ki magamból.
- Kicsim ez nem szerelem...
- Hát akkor mi? - vágtam a szavába, és felkeltem az ágyamról. - Mindig a leggyengédebben bánik velem. Sosem hagyná, hogy bajom essen. - kezdtem sorolni a tényeket.
- Ez akkor sem az.
- Mert ti apával nem ugyan ezt csináljátok?
- De az más...
- Rendben. - vettem egy levegőt. - Elmegyek itthonról. Fogalmam sincs mikor érek haza. Ne várjatok. - közöltem, és összeszedtem a cuccomat.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - jött dühbe az anyám is, mire komolyan a szemébe néztem.
- 18 éves vagyok. Küldd rám a rendőrséget, vagy bánom is én, de már nagykorú vagyok, és jogom van azt csinálni, amit akarok. - mondtam hidegen, majd kimentem a szobámból, a bejárati ajtóig, amit aztán becsapva magam után, vissza sem nézve, elindultam a vakvilágba.

°°°°

Szívem szerint egészen Szöulig mentem volna. De nem volt nálam pénz, mivel otthon hagytam.

Inkább tárcsáztam a legutolsó számot amit hívtam.

Csak csöngött, és csöngött, de senki nem vette fel.

Céltalanul bóklásztam az üres utcákon keresztül, de senki nem vette fel a telefont.

Vajon mit csinálhat most? - gondolkodtam.

Talán épp dalt ír, és azért nem vette fel.

Kitévedtem a partra, ami nem volt nagy csoda, hisz a házunk nagyon közel volt hozzá.

A nap lemenőben volt, én pedig leültem a homokba, és bámultam a tengert.

A hullámok lágyan nyaldosták a partot, én pedig elgondolkoztam, milyen is lehet, csak simán sodródni az árral.

Újra feloldottam a telefonomat, hátha jött nem fogadott hívásom, de megakadt a szemem a háttérképemet.
A képet egy fan készítette Jungkookról, azon a fanmeetingen, amin először találkoztunk.

Emlékszem, mikor megtaláltam, nagyon sokáig tanulmányoztam a képet.

Amikor ránézek, mindig felidézteti velem az első pillanatot, mikor találkoztunk.

Milyen furcsa lehetett neki, hogy egy olyan lány kerül a sorba, akinek semmi köze nincs ehhez az egészhez.

De már akkor kedves volt. És érdeklődött irántam.

Sóhajtva álltam fel, és indultam vissza a szüleim házához.

Jungkook úgy hiányzol...