Pislogás nélkül dobtam a tenisz labdát a letisztult fal felületének, de a labda mindig vissza pattant a kezembe, ezért a tevékenység monoton játékká változott. Nem tudom, hogy miért akadtam ki. Hülye voltam, hogy engedtem az érzelmeimnek és azt, hogy fájjon. Nem fájt, de nem is voltam boldog. Furcsa dolgot éreztem, mikor megpillantottam őt az mellett a férfi mellett. Nem tudom megfogalmazni, de keserű csalódás futott át rajtam. Miért? Azt nem tudom. Annyit tudok, hogy nekem nincs szükségem Alicia ápolására és a hülyeségére. Egykor napokat töltöttünk együtt, egy padban ültünk és tanultunk, viszont a gimi után elváltak az útjaink. Most keserű érzést érzek akkor, amikor megpillantok egy férfit a közelében. És ezt az érzést nem tudtam hova tenni. Bosszantott és kifejezetten kiegyensúlyozatlanná tett. - Francba Alicia! Jobban járunk, ha nem leszel az életem része! - a kanapén feküdtem, majd felálltam és kezemben tartottam a zöld teniszlabdát. Közelemben mozgolódást éreztem, nem lepődtem meg amikor Kyle belépett az elhúzhatós ajtón. Felvontam a szemöldökömet és felé pillantottam, de nem lepődtem meg, amikor dühös tekintetével találtam szembe magam. - Ne mondj semmit!

- Te meg vagy huzatva? Én nem értelek téged, de azt hiszem, hogy nem gondolkozol józanul - kulcsait az üvegasztal felületére vágta, hogy normálisabban tudjon mutogatni veszekedés közben. - Egy éven át küzdöttem és hajtottam, hogy a lehető legjobb klinikát megszerezzem neked! Éjjel és nappal azon voltam, hogy neked a lehető legjobb legyen - üvöltve mutatott rám, miközben én a kanapén ülve hallgattam őt. - Te erre mit csinálsz? Megint ugyan azt csinálod! Elutasítod magad mellől az embert, aki segíteni próbál.

- Nem tudom, hogy miért vagy ennyire kiakadva - tártam szét a kezem. - Miért nem elég az, hogy nem szeretnék Aliciaval együtt dolgozni?

- Azért mert ennek van egy oka! - kiabálta, majd közelebb hajolt hozzám és mélyen a szemembe pillantott. - És elegem van a játékaidból! Most szépen el fogod mondani nekem azt, hogy mit tervezel - a padló felé mutatott, közben végig nézett rajtam. - Mert ezúttal nem engedem, hogy te irányíts! Az lesz, amit én mondok! Mert én vagyok az edződ, én ismerlek és tudom, hogy mit miért csinálsz!

- Ha annyira ismernél, akkor most nem kiabálnál velem! - felálltam, majd mellkasánál fogva meglöktem. Éreztem, hogy ki fog hozni a sodromból, hogy talán olyan dolgot teszek, amit még én is megbánok. - Az edzőm vagy. Ez igaz. Viszont nincs jogod rám törni és követelőzni - az ajtó felé mutattam, jelezve, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozhat. A fejemet ráztam, majd beletúrtam a hajamba. - Nem akarok azzal a nővel együtt dolgozni - jelentettem ki nemes egyszerűséggel

- De miért? Mi van abban a nőben, ami miatt te menekülsz előle? - leült mellém, hiszen nem értette, hogy mi a problémám. - Mond el nekem, hogy mi a bajod vele! - kérte hangosan, de én nem voltam hajlandó ennél többet mondani. Talán én magam sem tudtam a választ. Nem tudtam, mert hülye vagyok.

- Én csak egy dolgot kérek - előre hajoltam, kezemet pedig összetettem. - Keress nekem egy másik orvost - sziszegtem a fogaim között. - Ritkán mondok ilyet, de kérlek - suttogtam. Kyle bólogatni kezdett, majd sóhajtva hátra dőlt a kanapén. Előre pillantott, majd kulcsait a kezébe vette, hogy azzal szórakozzon.

- Rendben. Felhívom a klinika és a szakosztály vezetőjét - félre lökte az egyik díszpárnát, majd végig nézett rajtam. - Nem fogsz tudni jövőre pályára állni. Így nem fogsz tudni újra focizni - felsóhajtott, majd kilépett az ajtón.

- A picsába! - egy határozott mozdulattal félre rúgtam az asztalt, ami pár centit előre csúszott. Mérges voltam és feldúlt. - Miért kell mindent megmagyarázni!? - az üvegfal elé léptem, tenyeremmel megtámaszkodtam a felületén, majd erőből rá csaptam. - Miért kell mindent megmagyarázni!? - üvöltöttem.

- Van egy perced, Alicia? - cukorbetegséggel küzdő betegem felé igyekeztem, viszont a letisztult folyosón szembe jött velem Joel, aki azonnal leszólított engem. Az idős betegem szobája előtt ácsorogva felé pillantottam, majd fehér köpenyem zsebébe csúsztattam a kezem. A mai nap nagyon el voltam havazva. Rengeteg dolgom volt, és céljaim amit el akartam érni. Sok betegemet kellett meglátogatnom, illetve a nap végén el szeretnék menni egy fontos helyre. Minden évben el szoktam látogatni a klinikától tíz kilométerre található árvaházba, ahol rá szoruló vagy olyan gyermekekre vigyáznak, akiknek nincsen otthonuk. Minden évben el szoktam menni és játékokat szoktam nekik vinni. Ebben az évben sem szeretnék változtatni a szokásomon, ezért a munkaidőm befejeztével az első utam a játékboltba, majd a gyerekekhez fog vezetni. - Ígérem, hogy gyors leszek, utána mehetsz a betegedhez - Joel egyenesen az irodájába vezetett, ezért érezzem, hogy valami baj van. Nem szokott csak úgy az irodájába invitálni, csak akkor, ha valami fontos dologról szeretne beszélni velem. Fizetés emelést biztos, hogy nem fog adni, ezért kizártam ezt a lehetőséget.

- Figyelek! - megálltam az asztal előtt, miközben ő helyet foglalt a kényelmes gurulós székében. Joel felsóhajtott, halántékát masszírozta, ezért tudtam, hogy nagy baj van. - Mi a baj?

- Collins - nézett a szemembe. - Az imént hívott Kyle, az edzője. Vissza mondták a felkérést, már nincs szükségük a segítségünkre! - míg Joel az elbukott hatalmas összegű pénz miatt mérgelődött, addig én leültem az egyik műanyag székre, hiszen a szívemet újra szúrás érte. Nem értettem, hogy Chase Collins milyen játékot játszik. Abban viszont biztos voltam, hogy én is a részese voltam. - Rengeteg pénzt buktunk! - csapott az asztalra.

- Ezt Chase gondolta meg? - suttogtam csalódottan. Fájt. Hogyne fájt volna! Szívemet él lelkemet is beleadtam abba, hogy a lehető legjobb kezelést kapja tőlem. Sok gondolkodás és tanakodás után született meg az edzőterve amit nagy munkával hoztam létre. Mi történt? - Miért gondolta meg magát? Mi az oka? - húztam ki magam a széken ülve. Joel a fejét csóválta. - Nem adott rá indokot - suttogtam, hiszen ismerem Chase Collinst. - Nem adott rá indokot!

- Még az edzője sem tud semmit. Annyit mondott, hogy nem akar veled együtt dolgozni - előre hajolt, majd mélyen a szemembe pillantott. - Úgy érzem, hogy nem a klinikával van a baja, hanem veled - mutatott rám az ujjával. - Veled van a problémája - összehúzott szemekkel méregetni kezdett, úgy nézett rám mint egy véres rongyra. Nem tudtam az okát. Nem értettem, hogy Chase Collins miért pipa rám. Elképzelni nem tudom, hogy mit ártottam neki. - Az ő részéről ez személyes!

- Mit vársz tőlem? - csaptam az asztalra. - Fogalmam sincs, hogy mi lehet velem a baja! - jelentettem ki, hiszen ez az igazság. - És ha már itt tartunk! - kiabáltam. - Ehhez maximum csak nekem lenne jogom! A gimiben ő hagyott ott engem! Ő bántott meg és tette pokollá életem legszebb estéjét! Nekem kellett volna azt mondanom, hogy nem vállalom őt el! - csaptam az asztalra. - Miért cserélődtek fel a szerepek!? - csóváltam a fejem, miközben gondolkoztam. Joel hátra dőlt a széken, kezébe vette az egyik tollat, majd egy kis tanakodás után így szólt;

- Azon az estén láttátok egymást utoljára? - suttogta. Kicsit kizökkentett, hogy Joel tegezni kezdett, de azt hiszem, hogy Chase Collins ügye közelebb hozott a főnökömhöz, ezért a magázást elengedtük. Kicsit bólintottam, majd Joel így szólt: - Rájöttem.

- Mire? - suttogtam.

- Ha azon az estén találkoztatok utoljára, és annyi év elteltével Collins nem akar az életében tudni, az azt jelenti, hogy nem csak téged ért fájdalom akkor a gimiben.

- Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy azon az eszén csináltam valamit, amivel megbántottam őt? - motyogtam alig hallhatóan. - Őt nem lehet megbántani! Ő...Chase Collins. Egy érzéketlen tuksó!

- Akkor a gimiben egy tizennyolc éves fiú volt - mosolyodott el. - És történt valami, ami miatt most így viselkedik veled! Hidd el nekem! Pszichológusként is dolgoztam.

Santa Clara (Kalifornia) - Gyermekvédelmi központ

- Megjött Chase bácsi! Istenem, hatalmasat nőttetek! Mikor utoljára találkoztunk fél fejjel kisebbek voltatok!

- Biztos te mentél össze Chase bácsi! - a fiúk és a lányok is kiabálva üdvözöltek, amikor egy hónap után újra átléptem az árvaház régi épületének ajtaját. Ahogy az lenni szokott, most sem érkeztem üres kézzel, ezért az ételt és a játékokat letetten a színes asztalokra. - Annyira örülünk neked! - a gyerekek felém futottak, ezért leültem az egyik székre, majd nevetve széttártam a kezem. Mindenki hozzám futott és jó volt újra látni az arcokat, akiket álmaimban sem felejtenék el. Volt itt olyan kisfiú is akivel szorosabb kapcsolatot létesítettem, olyan kislány akivel előző hónapban együtt színeztünk, és volt olyan fiatal baba is, akinek még édesanyára lenne szüksége. Jake, Scott és Liam kilenc év körül járhattak, velük sokat játszottam és mindig oda adtam a telefonomat, hogy játékkal el tudjàk foglalni magukat. Az itt töltött idők alatt kialakult egy közös történet, és a szívembe zártam őket.

- Hogy telt eddig a napotok? Mondjátok, hogy sokat játszottatok! - összeborzoltam Liam haját, ezért a szőke hajú kisfiú ellökte a kezem.

- Még mindig rajta van az a valami a lábadon, Chase bácsi? - eszembe jutott, hogy a gyerekeknek mindig megmutattam a lábam jelenlegi állapotát, ezért fekete baseball sapkámat az asztalra helyeztem, majd bólogatni kezdtem. - Megmutatod nekünk?

- De csak azért mert szeretlek titeket! - felhúztam a fekete nadrágom szárát, majd sziszegve megmutattam a térdemet és a lábszáramat. - Látjátok? Egy hónap alatt nem változott - felsóhajtottam, amikor kezeikkel a lábamhoz értek és csillogó szemekkel alaposan megfigyelték a sebemet.

- Még mindig nagy bibi van rajta - Camille megállt mellettem, ezért a másik combomra ültettem, majd puszit nyomtam az arcára. - Rossz téged így látni, Chase bácsi - kicsi száját lebiggyesztette, viszont arca azonnal felderült. Előre pillantott, nem tudtam, hogy minek örült ennyire, ezért előre pillantottam. Az első amit megpillantottam, az egy hosszú női láb volt. A nő térdig érő virágmintás szoknyát, és fekete trikót viselt. Vállán farmer kabát pihent, az arcát még nem láttam, hiszen a gyerekek azonnal hozzá futottak. Ismerték őt. Összehúztam a szemem, majd a lélegzetem is elállt, amikor megpillantottam Alicia Greyt, ahogy nagy szatyrokkal és játékokkal átlépi az ajtót. Mögötte a három felügyelő állt, mosolyogva és üveges tekintettel néztek minket, de nem ők rabolták el a figyelmemet. Aliciat néztem, aki ugyan úgy meglepődött ahogy én is. Arca kipirult lett, tekintete csillogott és minden lépése közben engem figyelt.

Mit keres itt?
Miért bukkan fel mindig ott, ahol én vagyok?