Végre visszaaludtam. Ez volt az az álom,ami löketet és egy kis önbizalmat adott,ahhoz,hogy komolyan tudjak beszélgetni Orley-vel. De ezt még alaposan végig kell gondolnom. Főleg azt,hogy mit mondjak neki. Egyáltalán lesz annyi merszem,hogy kiálljak elé?
Annyira bizalmatlan vagyok. Segìtseteeek!

Másnap reggel -úgy ahogy szoktuk- elmentem elé suliba menet. Beszállt beszélgettünk és jókat nevettünk.
Megérkeztünk a sulihoz.
Nehezen ugyan,de eltelt a nap. A kémia dolgozatom kettes lett,ami nekem nagyon rossz,mivel mindig is ötös voltam. Testnevelés órán,a tanárnő azért kiküldött,mert segíteni mertem az egyik osztálytársamnak,aki nem tudott rudat ugrani-önbizalmat merítettem belé,hogy legalább a 90 cm-t átugorja.

Hazafele menet Orley látta rajtam,hogy van valami baj,amit nem mondok el neki. Mi mindent megbeszélünk egymással. Megkérdezte és lefagytam. Nem nagyon mertem mondani neki bármit is. Csak annyit,hogy van egy srác,aki tetszik és miatta vagyok olyan amilyen. Egész haza úton nem szóltunk egymáshoz.

-Hát itt vagyunk. -mondtam nem valami boldogan. Hisz,olyan jó vele lenni és főleg úgy,hogy a közelemben tudhatom és talán ez a legjobb dolog az egészben.

-Igen látom,kössz. Kössz mindent vagyis izé,hogy elhoztál. -mondta haragosan és kedvtelenül.

-Most mi bajod van?

-Azon kívül,hogy titkolsz előlem valamit? Neeem,azon kívül az ég világon semmi.

-Hát ok. Nem akarok veled veszekedni. És ez az,hogy főleg nem veled!

-Ok. Csá! -mondta hangosabban,kiszállt és bevágta a kocsi ajtaját.

Miután kiszállt elindultam hazafelé. Egy utcával lejjebb lakunk,nincs messze. De Orley most nagyon messze van. Nem tudom most sírjak-e vagy nevessek !? De sokkal inkább sírok. Az egész hazautat végigsírtam,ezután még jó,hogy egyedül voltam otthon egészen este 7 óráig. Ezidáig sírtam,sírtam és sírtam. Aztán megjött a család és folyt a nyüzsgés mindenhol és minden percben. Azt kívántam,bárcsak egyedül lehetnék. Vacsoránál apa megkérdezte,hogy miért ilyen vörösek a szemeim. Mondta,hogyha van valami baj,akkor azt vele tudom ,hogy megbeszélhetem,de tagadtam mindent,amikor belül már rég kisírtam volna a vállán magamat.

Vacsora után vettem egy jó forró habfürdőt,ami általában segíteni szokott. Közben zenét hallgattam,de most kivételesen nem üvöltött a fülemben,hanem halkan,lágyan. És persze szerelmes számok mentek,nem ilyen tuc-tucok,mint szokásomhoz híven mindig.

Késő este volt már,amikor gondoltam ráírok Orley-re,mert láttam,hogy fent van facebookon. Írtam neki,láttam,hogy látta...vártam,hátha visszaír egy 20 perc után,de semmi reagálás...ez kiborított. Nem értem Orl-t. Az egy dolog,hogy mindig mindent meg szoktunk beszélni,de az meg egy másik dolog,hogy na igen,hogy róla van szó,és nem is akármilyen témában,hanem szerelem ugyebár.

Egész este vártam és vártam,de semmi.
Hajnali 2 lehetett,amikor azt mondtam,hogy már elegem van és inkább feladom és elmentem aludni.

Reggel 6-kor keltem fel. Egy kicsit korán,de nem érdekelt,mert láttam,hogy írt. Írt,de csak annyit,hogy: "Reggelt! Ma nem kell elvinned,mert anyu el tud dobni. Majd találkozunk."
Csak néztem és néztem és néztem...nem tudtam,mit is reagáljak rá. Nem írhattam,hogy "ok,akkor legyen a spanod anyud" vagy hasonlót...ahhh végem van.

Jó lenne vele beszélni,na de így,hogy ő nem akar. Nehéz lesz. Ezentúl nagyon nehéz dolgom lesz.
Kérlek Orleeeeeey! Nem kellene mást tenned,csak meghalgatnod...ez olyan nagy dolog!? Bár meghallgatnál...

Ha tetszett a rész,akkor kérlek juttasd el a véleményedet felém! Ha nem tetszett,akkor üzenj,mit tudnék jobbra csinálni! :-)
Előre is köszi! :-)