*Valamikor a közeljövőben*

Indulatosan csapom be magam mögött a fa ajtót, magamra vonva ezzel a kanapékon várakozók figyelmét. Céltudatosan indulok el a folyosón, rájuk sem hederítve, ám mielőtt elhagyhatnám az előteret, Beomsoo utamat állja.

- Most nem mehetsz be hozzá, éppen egy vendég van nála – monoton a hangja, karjait mellkasa előtt fonta keresztbe, úgy nézve rám.

- Beomsoo, drágám – szólok hozzá nyájas hangon, ugyanis a mai napomból csak ő hiányzott. – Ha most nem ülsz vissza a kis székedbe, azt megfogod bánni. A lehető legrosszabb napom felénél járok, ha megszakadok is, senki nem fog abban megállítani, hogy belépjek azon az ajtón.

Ugyan mosolygok, de még a vak is láthatja, hogy ez nem a kedves fajta. Nem tudom, hogy gyűlöltem-e nála jobban valaha bárkit is. Hogy köze van ahhoz, hogy köztudottan bele van zúgva Jungkookba, és amikor csak teheti degradálóan tekint rám? Dehogyis.

Válaszát meg sem várva fordulok meg, és nyomom le a kilincset, belépve a sötét szobába, ahol csak a reflektorfény ég, miközben a rádióból üvölt a rock zene. Érkezésemre Jungkook azonnal felkapja fejét, abbahagyva a vendég tetoválását, érdeklődve pillantva felém. Huppanva foglalok helyet a fekete kanapén, táskámat a földre dobva.

- Hát te? – Jungkook szólal meg először, lejjebb halkítva a muzsikát is, miközben az asztalra helyezi a tetováló készülékét. – Nem úgy volt, hogy otthon találkozunk?

- Most te haza akarsz küldeni? – mérgesen förmedek rá. – Ennyire zavarok? Itt sincs helyem?

Jungkook csupán párat pislog, majd levéve a gumikesztyűt, nagyot sóhajtva dörzsöli meg orrnyergét.

- Látom, itt nem erről van szó – mosolyodik el, majd kel fel a székről, és foglal helyet mellettem. – Nem mentek jól az interjúk?

- Úgy nézik ki, mint akinek jól mentek? – tudom, hogy nem tehet semmiről, és hogy nem kéne így beszélnem vele, de túl nagy bennem az indulat, hogy tisztán gondolkozzak. – Nyolc állásinterjún voltam. Nyolcon! Mindegyik visszautasított. Örökké munkanélküli maradok. Még egy gyorsétterembe se vennének fel.

A székben ücsörgő személy felhorkant, majd felénk fordul.

- Ilyen szeszélyes személyt, mint te, biztosan nem alkalmaznának, még ott se, az biztos – ajkait féloldalas mosolyra húzza, úgy tekint rám.

Ajkaimat már nyitnám ki, hogy elküldhessem a fenébe, amikor is eszembe jut valami.

- Vegyél fel! – kérlelően tekintek rá, a kanapéról is felálltam, hogy mellé térdelhessek, kacsóim közé fogva az övét.

- Megőrültél? – kezeit azonnal kirántja enyéim közül. – Az kéne még...

- Yoongi, kérlek! Jót tenne a boltodnak egy kis változás.

- Tudsz te egyáltalán valamit az extrém sportokról? – egyik szemöldökét felhúzva tekint rám.

- Épp eleget. Veszélyesek, hülyének kell lenni ahhoz, hogy ilyesmit csinálj, ennyi – büszkén vigyorgok rá, újra megfogva kezeit. – Tudnék nekik a személyiségükhöz való szín változatban adni izét... gördeszkát.

- Gördeszkát? – Yoongi kérdőn vonja fel szemöldökét, Jungkookra pillantva, aki csak feltette kezét, ezzel jelezve, hogy ő ebből most kimaradna. – Taehyung, szívesen segítenék, de ez nem neked való meló. Ki tudja, lehet, holnap valahonnan visszahívnak.

- Kétlem. Mindenhonnan elküldtek, azzal a betanult szöveggel, hogy köszönjük, hogy eljött az interjúra, azonban ön nem felelt meg az elvárásoknak, bla bla... - sóhajtva ülök le a szőnyegre.

- Mindenhonnan? Jól elbaszhattad akkor őket – röhög fel Yoongi, válaszul pedig csak a lábába rúgok, miközben a kanapé felé veszem az irányt.

- Taehyung, mondtam, hogy majd valamikor sikerülni fog. Ne stresszelj rá, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mindkettőnknek dolgoznia kelljen. Én szívesen eltartalak – mosolyogva hajol felém a fekete hajú, csókot remélve.

- Te teljesen hülye vagy? – dühösen tolom el magamtól, miközben felállok, a táskámat is magamhoz véve. – Itt nem arról van szó, hogy kell-e az én pénzem is, vagy sem, hanem, hogy én akarok dolgozni, hiszen ezért tanultam az egyetemen. Nem leszek valami trófea férj, vagy házi...férfi vagy micsoda.

Miután kiviharoztam Jungkook tetováló szalonjából, az egész délutánt az otthonunkban töltöttem, mélyen megbánva mai viselkedésemet, miközben az álláshirdetések közt kutakodtam. Az óra este hatot ütött, amikor is hallottam a bejárati ajtót kinyílni, majd becsukódni. Óvatosan csuktam le a laptop tetejét, gyengéden mosolyogva az ónix fekete hajúra.

- Mielőtt bármit is mondanál, sajnálom. Nem úgy gondoltam... - mielőtt folytathatná, elé lépek és megölelem.

- Nem, én sajnálom. Annyira el voltam keseredve, hogy folyamatosan kudarc ér, és ezt mind rajtad töltöttem ki – fejemet vállára hajtom, beszippantva illatát, amit a kezdetektől imádok. – Tudom, hogy te csak jót akartál.

Az utóbbi pár évben elég sok megpróbáltatáson vagyunk túl. Miután aznap este megadtam Jungkooknak a második esélyt, volt bőven mit bepótolnunk. Sokat veszekedtünk, akár a legapróbb dolgokon is, de valahogyan mindig megoldottuk. Mindketten tudtuk, hogy nem lesz zökkenőmentes az út, de kitartottunk egymásért. Eleinte nehéz volt összeegyeztetni egymás életvitelét; míg Jungkook újra csatlakozott a bandához, és szeretett volna velük bulizni, én addig otthon akartam maradni, és tanulni. Az is sok vitát szított köztünk, hogy Jungkook elviselhetetlenül féltékeny, birtokolni vágyó volt. Amíg ő a látókörön belül volt, még csak a karomhoz se érhettek hozzá, hiszen szemeiben azonnal fellobbant a láng. Beletelt egy évbe, mire eltudta viselni, hogy rajta kívül bizony van más vele egynemű barátom is.

Jungkook rengeteget változott értem; elvitt színházba, még ha a felénél be is aludt rajta, eljött velem az általam kedvelt előadásokra, művészeti múzeumba vitt és még sorolhatnám. Én ugyanezt tettem; elmentem vele a kedvenc bandái koncertjére, elkísértem kirándulni és egyik alkohollal átitatott éjszakán még azt is hagytam, hogy kipróbálja rajtam a sötétben világító tetoválást, így most kicsivel a fenekem felett díszeleg egy JK felirat, ami a sötétben világít is. Nem mondhatnám, hogy büszke vagyok rá.

Elég hamar megbocsátottam neki, ami azt illeti. De az ember ezt teszi, ha valakit ennyire szeret, nem igaz? Jin azóta visszament Amerikába, minden kapcsolatot megszakítva velem. Nem hibáztatom, rettenetesen viselkedtem vele, és akárhányszor rágondolok, a szívem szorul össze, de semmit sem tennék máshogyan. Újra és újra Jungkookot választanám. Lehetséges valakit ennyire szeretni? Annyira szeretni valakit, hogy szinte már fáj?

- Hogy kicsit jobb kedved legyen, van egy meglepetésem – Jungkook hatalmas mosolyra húzza ajkait, amin egy piercing csücsül, miközben karjait derekam köré fonja. – Nem is akármilyen.

- Ki vele. Tudod, hogy nem mondhatsz nekem ilyet, azt várva, hogy majd türelmes leszek.

- Kivettem a holnapi napot, az ügyfeleimet átpasszoltam Hyejinnek, így ezt a kis hosszú hétvégét nem itthon fogjuk tölteni – a mondat közepét megtörte azzal, hogy egy puszit nyomjon ajkaimra. – Menj, csomagolj. Holnap korán indulunk Jejura.

- Hogy mi? – szemeim kétszeresükre nőttek, sokkoltan tekintve páromra. – Csak így? De... nincs kimosva egy csomó cuccom, nem vagyok felkészülve a... – mielőtt folytathatnám, Jungkook egy csókkal folytja belém a szavakat.

- Akkor mit szólnál ahhoz, ha most kiürítenénk a te kis kusza gondolataiddal kevergő fejecskédet, hm? – gyengéden fog combjaimra, felültetve a konyhapultra, amitől azonnal elpirulok, hiszen tudom hova vezet ez.

Szenvedélyesen mar ajkaimra, miközben ruháinktól szabadít meg mindkettőnket sietősen. Emlékszem a második alkalmunkra. Ugyanolyan kínos voltam, mint az elsőnél, ha nem kínosabb. Jungkook nagyon figyelmes volt velem, úgy vigyázott rám, mintha bármelyik percben elporladhatnék karjai közt, ám azonban akkor alkohol nem volt a szervezetemben, mi elviselhetőbbé tette volna a fájdalmat az elején. Mégis tökéletes volt. Mintha testünket egymásnak rendelték volna, tökéletes harmóniában.

Immáron Jungkook bennem mozogva hajszolja velem együtt az élvezetet, miközben kezét nyakam köré teszi, gyengéden megszorítva azt. Ködfátyolos tekintettel meredek fel rá, ő pedig értve célzásomat, megcsókol, kezét is vágyam köré fonva. A szájába nyögök, óvatosan méjesztve körmeimet hátába, minek hatására a másik halkan felmordul, még gyorsabban mozgatva csípőjét. Nekem sok nem is kell, markába engedem magomat, míg ő egyenesen belém. Apró csókot nyom homlokomra, majd kihúzódva belőlem segít megtisztítani, utána felkapva engem együtt indulunk a fürdőbe.

Jeju gyönyörű. Mintha egy másik világba csöppentem volna bele.

A szállásunkra érve azonnal elterülök a hatalmas franciaágyon, papucsomat lerúgva magamról a mahagóni színű parkettára. Tökéletes kilátás nyílik a tengerre innen. Mintha csak nászúton lennénk. Jungkook pihegve áll meg az ajtóban, kezében a négy csomaggal, mérgesen nézve rám.

- Tudod, attól, hogy neked lett szervezve ez a kiruccanás, még igazán segíthettél volna – egyik szemöldökét felvonva néz végig rajtam.

- Ugyan, meg sem érezted te azt a négy csomagot – mosolyogva ülök fel az ágyban, körbe kémlelve a szobában.

A szoba egyszerű; egy ágy, televízió, szekrény, asztal, festmények a falon, fürdőszoba és erkély, ahonnan lélegzetelállító látvány fogad. Vagyis fogadna, ha Jungkook nem állná el az utamat.

- Nem elég, hogy én fizettem az egészet, még én is cipekedjek? – bármennyire is komolyan szeretném venni, nem tudom a csípőre tett keze miatt. – Valahogyan talán törleszthetnél te is.

- Álljon meg a menet, kapitány – gyorsan pattanok fel az ágyról, mielőtt rám mászhatna, ugyanis onnan nem lenne menekvés. – Még csak most érkeztünk meg, és te csak a szexre tudsz gondolni?

- Mi másra gondolhatnék, ha egy ilyen gyönyörűség fekszik a paplanok között? – mosolyogva von magához, orromra nyomva egy puszit, amit grimaszolva tűrök. – De legyen, mit szeretnél csinálni?

- Elterveztem az egész napot – lelkesen kezdek magyarázni, miközben kimászok Jungkook karjai közül. – Természetesen elmegyünk a tengerpartra, aztán megnézzük a Titokzatos utat és a Sárkányfej-sziklát, és ugye ott van a lávakéreg barlang is. Aztán ott a szigettúra, megnézhetnénk a Napkelte Csúcsot is, elvileg nagyon romantikus és gyönyörű, Cheonjiyeon vízesés és a Oaedolgae szikla is ott van, és persze a Jusangjeolli is. És-

- Hé, ugye tudod, hogy csak 3 napra jöttünk, nem egy egész hétre? – Jungkook kezét számra téve állít meg a további fecsegésemben. – Mire ezt mind megcsináljunk, haza sem fogunk tudni menni, nem gondolod?

- Sajnálom, elragadtattam magamat – huppanva foglalok helyet a puha ágyban. – Csak olyan boldog vagyok, hogy együtt vagyunk itt. Mindig is erre vágytam. Te és én a világ körül, miközben új dolgokat próbálunk ki.

- És lesz is erre lehetőség – helyet foglal mellettem, miközben kezét arcomra simítja, amibe készségesen bújok bele. – Nem most vagyunk itt utoljára. Egy egész életünk lesz erre.

Mosolyogva húzom le magamhoz, egy csókot kezdeményezve. Szeretem. Nagyon szeretem őt.

Immáron vasárnap van. Ez a három nap egy szemvillantás alatt ment el. Végül a programok közül csak párat csináltunk meg, amiket igazságosan választottunk ki; kis cetliket raktunk egy kalapba, amiket minden reggel együtt húztunk ki. Voltunk a tengerparton, a vízesésnél és a barlangban is.

Balra fordítom fejemet, ahol Jungkook még mindig békésen alszik. A nap felkelő sugarai világítanak be a szobába, végig futva meztelen felső testén, tetovált karján, fel egészen ajkáig, majd hullámos hajáig. Olyan békés. Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz minden reggel a látványom. Lehetetlennek tűnt számomra, de itt vagyunk. Rögös úton, de sikerült.

A mai napot semmittevéssel töltöttük. Jelenleg egy pléden ülünk a homokban, gyümölcsöt és kekszeket nassolva, miközben a lenyugvó napot kémleljük. Tökéletes volt ez a hétvége.

- Tudod, hogy mit mond a görög mitológia? – Jungkook hirtelen töri meg a csendet, felülve.

- Nem, mit? – érdeklődve ülök fel én is, egy szőlőszemet rágcsálva.

- Azt, hogy az emberek eredetileg négy karral, négy lábbal, és egy két arcú fejjel születtek. Azonban a hatalmuktól félve, Zeusz két különálló részre hasította szét őket, arra kárhoztatva, hogy az egész életüket egymás keresésével töltsék – meglepve nézek rá, hiszen erre nem számítottam. Néha nem tudom, hogy honnan szedi ezeket az információkat, mint a virágról is aznap. – Szerencsések vagyunk, hogy nekünk nem kell az egész életünket ezzel tölteni, hiszen mi már megtaláltuk egymást.

Hirtelen áll fel, engem is magával rántva. A döbbenettől szóhoz sem tudok jutni.

- Mi történt azzal a perverz Jungkookkal, akit én megismertem az iskolában, mond csak? – mosolyogva kérdezem, miközben ő csak felkuncog.

- Az a Jungkook felnőtt, mert volt kiért – kezemet az ő keze közé fogja.

Furcsán tekintget jobbra, majd balra, és amikor már éppen én is megfordulnék, hogy mégis mi ilyen érdekes, hirtelen térdel le elém a homokba. Kikerekedett szemekkel meredek le rá, ugyanis ez lehetetlen. Ő nem készülhet arra. Nem.

- Ugyan, ennyire csak nem vagyok ijesztő – nevetve fogja meg ismét a kezemet, egy kis dobozkát véve elő zsebéből. – Emlékszel, amikor először találkoztunk? Nem a legelőnyösebben néztél ki – halkan kuncog fel, de én még mindig nem tudok reagálni a sokktól. – Már akkor is úgy vonzódtam hozzád, mintha egy mágnes lettél volna. Mint akit... anya küldött volna nekem. Te vagy az én ajándékom. A kincsem.

- Ó, Jungkook... - szemeim könnybe lábadtak, minden szó a torkomra égett.

- Megmondtam neked, inkább meghalnék, minthogy egy olyan világban éljek, ahol nem vagyunk egymásé. Mert te nekem lettél teremtve, én pedig neked. Ahogyan te mondtad, ez a sorsunk, akármi is történjék – ekkor kiveszi a gyűrűt a kis dobozkából, és a kezemhez tartja. – Megtisztelnél azzal, hogy Jeon Taehyung legyél? – mosolyogva teszi fel nem megszokott módon a kérdést, de mégis elnevetem magamat.

- Igen, igen, igen! – baromi csúnyán nézhetek ki jelenleg, ahogyan mindenféle nedv folyik az arcomon, de nem érdekel, hiszen ez életem legszebb napja.

Mosolyogva helyezi ujjamra a gyűrűt, ami tökéletesen illeszkedik ahhoz az ékszerhez, amit évekkel ezelőtt kaptam tőle. Boldogan vetem magamat rá, kezeimet nyaka köré tekerve, miközben ajkunk összeforr egy érzéki csókra.

- Éljen!

- Hurrá!

- Juhúúú!

A kiáltásokra, és a taps viharra azonnal elengedjük egymást, és hatalmas szemekkel pislogok a srácokra. Jimin, Yoongi, Hobi és Namo is itt vannak.

- Hát ti mit kerestek itt? – még mindig döbbenve meredek rájuk, de boldogan fogadom ölelésüket.

- Vajon mit? – Jimin szólal meg elsőnek, aki el se akar ereszteni, annyira szorosan ölel. – Ha mi nem lennénk, mégis milyen lány... vagyis fiúkérés lett volna?

- És mégis ki örökítette volna meg ezt a pillanatot, ha nem mi? – Namo mosolyogva mutogatja a fényképezőgépet.

- Azért még várhattatok volna, éppen valaminek a közepén tartottunk – Jungkook az orra alatt dünnyög, de nem tart sokáig, ugyanis Hobi átkarolva a vállát rángatja.

- Ugyan, lesz még elég időtök erre – ezzel rám kacsint, amit mosolyogva nyugtázok, majd elfogadom Yoongitól a pezsgős poharat.

- Arra, hogy ismét együtt vagyunk, és erre a gerlepárra, akik ha okosak lettek volna már az elején, sok fájdalomtól megkímélhették volna magukat –Yoongi tósztja, mint mindig... rá vall, de egyikünk se szól egy szót sem, csak a magasba tartjuk poharunkat, és koccintunk.

Jungkook mellkasára hajtom fejemet, így figyelve a fiúkat, akik az idő teltével eléggé lerészegedtek, mégis megmosolyogtatnak.

- Én megmondtam, semmi sem állandó egy életen át – Jungkook mosolyogva néz le rám, ami nyelésre késztet.

- Csak te – suttogom a választ, miközben ajkaira hajolok.

Egy kis vizuális segítség:

Jungkook a történet elején

Jungkook a történet végén

Taehyung a történet elején

Taehyung a történet végén

xxMinHeezixx