Csendben ülök a kedvenc kávézónkban, a megszokott kis helyünkön. Az ablakon kifelé pillantgatva várakozom, hogy Jin megérkezzen, miközben próbálom magamra erőltetni a nyugodtság legapróbb látszatát, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Nagyon haragszom magamra mindenért, amit vele tettem... nem érdemelte meg, hogy egy olyannal legyen, mint én. Ő nálam sokkal jobbat érdemel. Vége lesz valaha ennek? Vége lesz annak, hogy olyas valaki után sóvárog a kis ketyerém, akit sosem kaphatok meg?

- Taehyung?

Ijedten fordítom oldalra kobakomat a hang hallatán, s már épp üdvözöltem volna páromat, amikor is nem a szokásos szőke hajzuhataggal találtam szembe magamat, hanem mályvaszínű tincsekkel.

- Hát tényleg te vagy az... - mosolyodott el, beletúrva hajába, elrendezgetve a kósza tincseket, de én tudom, hogy ez nem az igazi mosolya volt. – Rég találkoztunk.

A hatalmas döbbenettől meg sem bírok szólalni, csak hatalmas szemekkel meredek rá.

- Sajnálom, nem kellett volna, hogy ide jöjjek... nyilván nem szeretnél velem beszélgetni a történtek után, nem is tudom mi ütött belém – sóhajt fel, s már meg is fordult, távozásra készen.

- Várj! – kiáltottam utána diszkréten, hogy ne zavarjak meg másokat a helyiségben, ezzel maradásra kényszerítve. – Igen, rég találkoztunk... hogy vagy, Jimin?

- Jól, tudod... csak a szokásos. Épp a fiúkhoz készültem – ül le velem szemben, próbálva normálisan viselkedni, de a levegő vibrálása nem teszi ezt lehetővé. Túlságosan feszélyező a hangulat. – És te?

- Én is jól vagyok, bekerültem az egyetemre, amiről mindig is áradoztam nektek – mosolygok rá visszafogottan, ujjaim között morzsolgatva a szalvétát. Mást nem tudok mesélni. Úgy látszik ugyanaz a szürke kisegér maradtam, mint aki a suliban is voltam. A feladatod sikertelen volt.– És a többiekkel mi a helyzet?

- Gratulálok az egyetemhez, bár mindig is tudtuk, hogy neked ez nem lesz kihívás – mosolyog rám. – A fiúk is jól vannak, még mindig szoros kapcsolatot ápolunk, sokszor találkozunk. Namjoon és Yoongi közösen nyitottak egy kicsinyke vállalkozást, ami nagy népszerűségnek örvend. És nem hinnéd, de Hoseok teljesen megkomolyodott, ennek köszönhetően pedig ő is egyetemre jár. Én mai napig képtelen vagyok elhinni – kuncogja el magát haloványan, ezért én is megengedek magamnak egy apró mosolyt. – Csak tudod... semmi sem olyan, mint régen. Érezzük, hogy nem teljes a csapat.

A szívem kihagy egy ütemet, hiszen nem számítottam rá, hogy felhozza őt. Vagyis... titkon reméltem, de nem ilyen hamar. Nem ilyen váratlanul.

- Ezt hogy érted? – rázom meg kobakomat, hatalmas levegőt véve. – Nem tartjátok a kapcsolatot?

- Nem... amióta eltűntek egyik pillanatról a másikra, semmit sem tudunk róla. Egy üzenetet hagyott, hogy az apukája máshol kapott melót, így elköltöznek és szeretne új életet kezdeni. Hiába írtunk neki és hívogattuk, semmire sem válaszolt. Az a seggfej, csak így itt hagyott minket – húzta fel orrát, amit csakis akkor csinált, amikor ideges. – És... te? Te tudsz róla valamit?

- Hogy én? – nevettem fel hektikusan, miközben kinéztem az ablakon, a versenyző esőcseppeket nézve. – Nem. Nekem még csak nem is mondott semmit. Se szó, se beszéd. Semmi. Akkor láttam utoljára, amikor... - köszörülöm meg torkomat. – Amikor rajta kaptam azzal a lánnyal.

- Rettentően sajnálom, hogy nem kerestelek meg utána... Úgy gondoltam én vagyok az utolsó, akit látni szeretnél.

- Nem, én voltam az ostoba – nézek rá érzéstelen arccal. – Hiszen te még figyelmeztettél is... én voltam az, aki nem hallgatott rád.

- Nem, én tényleg tehettem volna többet is annál, de reménykedtem... Reménykedtem, hogy te más leszel. És más is voltál. Eddig senki nem volt vele ennyi ideig, senki mellett nem volt olyan, mint melletted, senki mással nem csinált olyan dolgokat, mint veled, ezért mindannyian bizakodni kezdtünk, hogy esetleg megváltozott, de látnunk kellett volna az intő jeleket – rázza meg kobakját, szomorúan nézve rám. – Tényleg rettentően sajnálom azt, amit.

Épp reflektáltam volna, amikor megjelent az asztalunk mellett Jin. Értetlenkedve nézett a velem szemben ülő fiúra, ám szemei hirtelen kerekedtek ki, amint felismerte őt.

- Taehyung, rosszkor jöttem? – mosolyog rám Jin, de tudom, hogy pusztán udvariasságból teszi ezt.

- Nem, én már amúgy is menni készültem – állt fel az asztaltól Jimin, de nem kerülte el figyelmemet, ahogyan ezek ketten méregették egymást. Mintha... mintha egy befejezetlen ügyük lenne, amiről nem kéne tudnom. – Jó volt újra látni téged, Taehyung – mosolyog rám. – Találkozzunk máskor is!

Ezzel sarkon fordul, egy utolsó pillantást vetve Jin-re, aki viszonozza gesztusát, s már el is tűnt az emberek között.

- Ez meg mi volt? Mit keresett itt? – foglalt helyet Jin, ahol az előbb még Jimin ült. Szép üdvözlés, de azt hiszem, megérdemlem.

- Semmi, egyszerűen csak megszólított és megkérdezte, hogy vagyok... csak egy szép gesztus volt tőle.

- Szép gesztus? Azok után, ahogyan ott hagytak téged, mintha nem is léteztél volna? Taehyung, kérlek, ne hagyd megint magadat befolyásolni. Tudod jól, hogy min mennél megint keresztül – fogta meg kezemet, ami eddig az asztalon pihent.

- Tudom... csak beszélgettünk, tényleg ennyi volt – mosolygok rá, ezzel lezártnak tekintve a témát. – Köszönöm, hogy adsz egy második esélyt nekem... tényleg nagyon sajnálom, mindazt, ami tegnap történt és minden mást. Te nem ezt érdemled.

- Én is sajnálom, Tehyung, nagyon goromba voltam... Tudtam, hogy nem lesz könnyű veled mindazok után, de nekem akkor is te kellesz. Mindenestül – szívemet melegség önti el e szavak hallatán. – Haladjunk lassan, rendben? Semmit sem szeretnék rád kényszeríteni, azt pedig végképp nem szeretném, hogy boldogtalan legyél.

- Köszönöm, Jin – egy halk sóhajt engedek ki ajkaim közül, hátra dőlve, miközben a velem szemben ülő fiúra mosolygok.

- És... tetszett, amit küldtem? – Jin kíváncsi szemekkel fürkészett.

- Igen! Köszönöm szépen, nagyon szépek volt a csokor, ráadásul az illata... - gondolok vissza, milyen kellemes, s euforikus aromát varázsoltak szobámba. – Oh, és ez is nagyon tetszik! Nem tudtam, hogy tetszik az olasz nyelv – nyújtom felé kezemet, hogy tökéletes rálátása legyen a gyűrűre, amit tőle kaptam.

Jin ajak görbülete egy milliszekundum alatt tűnik el, miközben az álomszép fém darabot vizsgálja csontos ujjamon. Nem tudom mire vélni reakcióját, ezért mozgatni kezdem ujjaimat, játékosan mosolyogva rá, de ő továbbra se viszonozza mosolyomat. Most meg mi történik?

- Jin, minden rendben? – kérdezem aggódva, ugyanis egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam.

Kezemet az ő kacsói közé veszi, közelebbről is megvizsgálva a darabot, amit készségesen hagyok. Szemeivel megállás nélkül fürkészi a gyűrűt, majd rám emeli tekintetét és elmosolyodik.

- Persze, minden rendben, csak azt hittem megsérült szállítás közben, de rosszul láttam – nevet fel hamiskásan, miközben tarkójára simít, és kifelé tekintget. – Ne haragudj Taehyung, de most mennem kell, várnak rám az irodában.

- De hát... te hívtál ide. Az hittem az egész délutánt együtt fogjuk tölteni – belé meg mi ütött?

- Tudom, de nincs több időm. Csak meg akartam veled beszélni a dolgokat. Megígérem, hogy hétvégén együtt leszünk, csak van egy kis elintézni valóm, rendben? – mosolyog rám, majd amint csendben bólintok egyet, homlokomra nyom egy csókot és már sietősen is távozik a helyiségből.

És így is lett, ahogyan mondta. Az egész hétvégét együtt töltöttük. Elmentünk moziba, megnézni egy igazán bénára sikerült filmet, amit mindketten végig szenvedtünk, voltunk sétálni és fagyizni is. Fantasztikus hétvége volt, és Jin betartotta azt is, amit ígért. Egyszer sem csókolóztunk, a kezemet sem fogta meg, mintha az első randink lett volna, ami nagyon jól esett. Úgy érzem, most már minden rendben lesz, és végre tovább tudok lépni fájdalmas emlékeimen. Új életet akarok kezdeni. Újra szerelmes akarok lenni, újra maradandó élményeket szeretnék szerezni. Újra igazán élőnek szeretném érezni magamat.

A találkozónkról tartok hazafele. Az este csendes, hűvös szél fúj, de az égbolt tiszta, így szinte megállás nélkül az eget kémlelem, hátha felismerek egy csillagképet, azonban hirtelen botlok meg egy előttem heverő nagy kőben. Nagy nehezen tartom meg egyensúlyomat, hogy ne essek el, és tegyek magamban kárt, de sikerült. El sem hiszem. Magamban kuncogva folytatom utamat, de szinte azonnal megtorpanok, amint felnézek. Az utca végén, pontosan a házunk előtt áll valaki. Az utcai lámpák tökéletes árnyékot vetnek arcára, így nem látom ki az, amiben az sem segít, hogy az illetőn kapucni van. A sziluettjén nézek végig. Sokkal nagyobb nálam. Simán elverne. Mit tegyek?

Határozatlanul teszek hátrafelé pár lépést, majd még párat, agytekervényeim folyamatosan forognak. Mit tegyek?

A sötét alak hirtelen indul el felém. Nem fut, nem siet, csak nyugodtan sétál felém. Úristen, ez lenne az utolsó élő estém? Egy pillanatot sem várok, futásnak eredek, amilyen gyorsan csak tudok. Hallom, ahogyan a mögöttem levő alak is szaladni kezd utánam, és valamit kiabál, de nem hallom a suhogó széltől, mi füleimet súrolja, se saját lihegésemtől. Nem ártott volna bejárnom testnevelés órákra, és aktívan részt venni rajtuk. Az út elején jobbra fordulok, abban reménykedve, hogy gyorsabb leszek, és a másik utcából haza tudok majd jutni. Lélek vesztve rohanok, egy pillanatra hátra pillantva, és legnagyobb meglepetésemre az alak az utca elején megállt, s onnan kémlel engem tovább, de nem foglalkoztam vele, visszafordítottam kobakomat és hazáig meg sem álltam. Amint hazaértem, egyből a szobámba sietek, az ablakon kifelé pillantva, hogy esetleg követett-e, de sehol sem látom. Ez meg mi a fészkes fene volt? Vajon ki lehetett? Mit kiabálhatott utánam? Az agyamon akaratlanul is átfutott a kósza gondolat, hogy esetleg Namjoon, Hoseok, vagy valaki a csapatból volt... de miért is keresnének engem? Nem voltunk barátok. Megrázva kobakomat bújok az ágyamba, folyamatosan az ablakot kémlelve.

Úgy érzem magamat, mint akin áthajtott egy kamion. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, annyira féltem, hogy bármelyik percben az életemre törhetnek. Minden kintről jött neszre felkaptam kobakomat, a faágak árnyékának vetülését nézve szobám falain. Féltem. Ilyet még csak filmekben láttam, álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ez pont velem is előfordulhat.

Gyötrelmes sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben magamat kémlelem a tükörben. Szemeim alatt hatalmas sötét árkok húzódnak, akárcsak gimiben. Üdv újra régi Taheyung.

Hatalmasakat ásítva lépek ki az előadóteremből. Annyira álmos voltam, hogy többször is majdnem elaludtam az órán, hiába ez volt az általam legjobban kedvelt tantárgy.

- Legalább a kezedet a szád elé tehetnéd... - rivall rám Seo Joon, miközben óvatosan tarkómra csap hatalmas könyvével, amit egész nap bújt.

- Nem tehetek róla! -förmedek rá nyűgösen. – Én itt egy áldozat vagyok, hol marad a kegyes bánásmód?

- Biztos, hogy rád várt? Mi van, ha csak egy félreértés? – kérdezte Ryujin a telefonját nyomkodva. Le merem fogadni, hogy megint valakivel éppen vitatkozik. Akkor szokta ilyen elmélyülten fogni kezei között a készüléket.

- Pont a házam előtt várt volna valakit? Majd amint hátrálni kezdek, pont akkor dönt úgy, hogy bepótolja az aznapi mozgást? És ráadásnak még kiabálni is kedve támadt valamit? – ez hihetetlen.

- Talán csak azt mondta neked, hogy ne fuss, nem egy gyilkos vagyok – vonta meg vállát Ryujin, majd amint meglátta miként is nézek felé, inkább visszavezette tekintetét a képernyőre.

- Ja, én biztos hinnék neki. Ilyet egy gyilkos se mondana – felelte degradálóan Seo Joon, ezzel egy újabb veszekedést generálva közöttük, amit én csak csöndben hallgattam. Se lelki erőm, se kedvem nem volt belefolyni a vitába. A zsebemben levő telefon rezgésére leszek figyelmes, így kihalászom, rálesve a képernyőre, hogy mi is volt ez.

„Találkozzunk a parkban."

Ennyi állt az üzenetben, ami ismeretlen számról jött. Szkeptikusan méregetem a szöveget, azonban eszembe jut, hogy biztos Jin lehet az. Nem ez lenne az első eset, hogy elhagyta telefonját és máséról keres meg.

- Mennem kell, majd holnap találkozunk – indulok el a kijárat felé, intve egyet hanyagul vállam felett, miközben az üzenetre válaszolok.

Szerencsére nincs messze a park, így pár perc alatt ide is értem, ám sehol sem találom őt. A megszokott padnál vagyok, ahol mindig is ültünk, miközben édes kis semmiségekről beszéltünk, vagy éppen az előttünk elhaladó emberek életét próbáltuk kitalálni. Honnan jöttek, mit csinálnak és merre is tartanak.

- Semmit sem változtál... - egy túlontúl ismerős hang csendül fel mögöttem, minek hatására szemeim kétszeresükre nőnek. Nem... ez nem lehet.

Lábaim a földbe gyökereztek, a kis ketyerém bordáim közt gyorsan dobban, miközben lassan fordulok meg. Cipőm alatt a por ropog, az idő mintha megállt volna. Tényleg Ő az. Itt áll előttem.

Ónix fekete haja immáron hosszú és hullámos, majdhogynem eltakarja mindkét szemét, felsője alól kilátszódnak új tetkói, amik egészen a nyakáig húzódnak, fülében újabb piercingek díszelegnek, ám most szemöldökét is egy ékszer díszíti, kezében pedig egy csokor virágot tart. Hatalmasra nőtt szemekkel meredek az előttem álló személyre, aki csak engem néz. Elemez. A növényre sandítok, majd újra rápillantok. A szavak a torkomra égtek.

- Mirtusz virág – feleli egyszerűen, meglóbálva a csokrot. – Tudod mit jelent? – kérdezi, de nem válaszolok neki, csak továbbra is egy helyben állok. – A mirtusz a szerelem jelképe. „Örökké zöld marad, mert a hű szerelem fonta koszorúk nem hervadnak el soha."

Ez nem a valóság. Nem állhat itt előttem, és beszélhet nekem a szerelemről. A szerelemről... ugyan mit tudhat ő erről?

- Taehyung... - sóhajt fel, bánatosan tekintve rám. – Én... mindent meg tudok magyarázni – nyúl orcám felé hosszúkás ujjaival, és mintha felébredtem volna, elcsapom azokat, mielőtt hozzám érhettek volna. Villámló szemekkel nézek fel rá.

- Ez komoly? Ennyi idő elteltével egyszer csak felbukkansz, majd a szerelemről kezdesz el nekem papolni? Azt se tudod mit jelent az a szó! – mennydörgöm, ezzel látszólag meglepve a fiút. – Azt gondoltad csak úgy elfelejtek mindent, és megbocsájtok? Fogalmad sincs, min mentem keresztül. Miattad! - érzem, ahogyan szemeim könnybe lábadnak. Ez nekem túl sok.

- Taehyung, kérlek... - kezdene el szövegelni, de kezemet feltartva állítom meg tettében.

- Nem. Nem érdekelnek a kifogásaid, a hazugságaid... Fogalmad sincs, hogy mennyi mindent elrontottál, és pont most... pont most tűnsz fel újra az életemben, amikor végre egyenesbe jöttem – ambivalens érzéseim felőrlik belülről testemet. Érzem, ahogyan a fekete béklyó újra bekebelez.

- Tudom, hogy haragszol rám, és minden jogod meg is van hozzá, de kérlek, csak egy esélyt adj, hogy megmagyarázzam... - kérlel letörten. – Tisztában vagyok azzal, amit tettem.

Érzések tömkelege kavarodik bennem. Szürreálisnak tűnik, hogy itt áll előttem és a bocsánatomért esedezik. Annyi hónapon keresztül vágyakoztam utána, azt remélve, hogy egyszer csak feltűnik és minden olyan lesz, mint régen. De már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Se szó, se beszéd nélkül fordulok meg, elindulva a kijárat felé, amit készségesen hagy. Ez túl sok nekem. A kapunál megállva, engedve a késztetésnek egy utolsó pillantást vetek rá. Immáron a padon ül, lehajtva fejét, egyik kezében erősen szorítva a szépséges csokrot.

Ez egy hete volt. Ezalatt az idő alatt számtalan üzenetet küldött, számtalanszor hívott, de egyikre sem válaszoltam. Nem tudom, hogy mit tegyek, hogy mit csináljak, és hogy mi lenne a helyes döntés ebben a helyzetben. Mindennap ezen kattogok megállás nélkül. Végtére is... nekem itt van Jin.

- Valami baj van az étellel? – anyukám hangja szakít ki gondolatmenetemből. – Csak turkálod, de még egy falatot sem ettél.

- Nem igazán van étvágyam – húzom alig látható kunkorra ajkaimat, miközben az asztalra teszem az evőpálcikákat.

- Egész héten ilyen vagy... tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz – mosolyog rám biztatóan, de mielőtt reflektálhatnék, megszólal a csengő.

Anyám megtörölve ajkát áll fel az asztaltól, az ajtó felé igyekezve, míg én csak szemöldök ráncolva meredek a folyosóra. Ki lehet az ilyen későn? Talán Jin... egész héten nem találkoztunk a munkája miatt. Boldogan pattanok fel az asztaltól, anya után igyekezve, ám amint meglátom ki is ácsorog az ajtóban, nyomban megtorpanok. Karjával az ajtófélfán támaszkodik, vizes tincsei hanyagul lógnak arcába, átázott fehér inge pedig nem sokat bíz a fantáziára. Ajak harapva kapom el tekintetemet hasfaláról, szigorúan a falnak szegezve tekintetemet. Nem hiszem el magamat... egy héttel ezelőtt meg sem akartam hallgatni, most pedig mindjárt elered a vér az orromból a látványa miatt.

- Gyorsan gyere be Jungkook, a végén még megfázol! – anyám töri meg a hosszas csendet, betessékelve az ajtón a fiút, aki készségesen hagyja. – Taehyung ad száraz ruhákat, ezeket pedig megpróbálom megszárítani.

- De anya... - kezdenék mondandómba, ám amint meglátom szúrós szemeit, inkább csöndben maradok, majd ciccegve egyet indulok a szobámba, hogy teljesítsem kérését. – Nem jössz? – hanyagul szólok hátra vállam felett, s oda sem kell néznem, hogy tudjam, Jungkook mosolyogva indul el utánam.

Kinyitva szekrényem ajtaját a legalsó polcról előveszem Jungkook itt maradt ruháit. Igen, képtelen voltam kidobni őket. Az elején még voltam annyira őrült is, hogy ezeket ölelve aludtam el, de amikor a ruhadarabok átvették az én illatomat, csak besuvasztottam ide őket. Csöndben nyújtom át neki a göncöket, amit meglepetten bámul.

- Megtartottad a ruháimat? – kérdezi, miközben mindkét szemöldökét a magasba emeli, és nem tudom nem észrevenni a huncut ajak görbületét.

- Álmodozz csak! – sziszegem, összefonva karjaimat mellkasom előtt. – Biztos nem vettem észre őket, ezért nem dobtam ki.

- Akkor honnan tudtad, hogy hova nyúlj? Az alsó polcodon csak ágyneműk vannak – mosolyodik el.

- Miért vagy itt? Azért, hogy erről beszéljünk? – szegezem neki kérdésemet, adva a közömböst, amitől ő is megkomolyodik, átvéve ruháit.

- Te is tudod, hogy miért vagyok itt. Azért, hogy hallgass végig – áll velem szemben.

- Miért kellene, hogy végig hallgassalak? Tudod, nem mindenki érdemeli meg a második esélyt.

- Taehyung, tudom, hogy nagyon megbántottalak, de jóvá akarom tenni. Fontos vagy nekem, és tudom... tudom, hogy én is neked. Játszhatod itt a nagyfiút nekem, de látom, mit váltok ki belőled még most is. Nem voltál diszkrét odalent...

Ajkamat eltátva meredek rá, magamba fojtva a szavakat. Semmi jó nem származna belőle, ha fölösleges kifogásokkal jönnék.

- Legyen. Kapsz tíz percet, egy másodperccel sem többet.

- Köszönöm – megkönnyebbülten sóhajt fel, miközben helyet foglal ágyamon. – Emlékszel, amikor először találkoztunk? Éppen piszkáltak téged, én pedig új voltam, ezért csak néztelek titeket az asztaltól. Megfogadtam magamnak, hogy itt nem fogok semmivel se foglalkozni, hiszen ha nem szeretsz senkit, senki nem tud megbántani. De aztán a szemedbe néztem, és egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, majd amint pislogtam egyet, már ott is voltam melletted, leállítva azokat a seggfejeket. Tudom, hogy mit mondtam neked akkor, de egyszerűen képtelen voltam távol maradni tőled. Megbabonáztál, még sosem találkoztam olyan gyönyörű emberrel, mint te. Ezért kitaláltam, hogy segítek neked megváltozni, de végül te változtattál meg mindent bennem és körülöttem, és én... megijedtem. Miután anya elment, egy világ omlott össze bennem és a szerelemről alkotott világképem is megváltozott. Nem akartam szerelmes lenni, ezért mindig csak az alkalmi dolgokra koncentráltam, de te... te annyira más voltál. Nem tudtalak elengedni, és a gondolat, hogy ártatlan vagy, csak még jobban vonzott. A függőd lettem, szerettem veled lenni, szerettem, hogy félénk voltál, és hogy könnyen zavarba tudtalak ejteni. Egyszerűen imádtam, amilyen hatással voltam rád. Amikor a buli után felkeltem reggel, és te ott feküdtél mellettem meztelenül, én önelégült voltam. Halkan kiosontam a szobából, és leléptem, de nem azért, hogy reggelit vegyek neked. Én azt hittem végeztem veled, megszereztem azt, amit akartam, de nem... rájöttem, hogy szeretlek téged. Az elejétől kezdve, de túl ostoba voltam, hogy észre vegyem. Ezért visszafordultam, a reggelis hazugság mögé rejtőzve, de Jimint nem tudtam átverni, ezért mindent elmondtam neki – síri csönd telepedett a szoba falaira. Nem tudtam ránézni.

- Jungkook... ez nem mentség semmire – szólaltam meg, miután leülepedett bennem, amit mondott.

- Hát nem érted? – haragosan állt fel, engem a falnak lökve, szorosan simulva hozzám. Parfümje illata édesen kúszik orromba, amitől lehunyom szememet, élvezve testének kellemes hőjét. – Én nem az vagyok, akit hazaviszel és bemutatsz a szüleidnek! Én nem az vagyok, akivel büszkén mutatkozol, akivel színházba jársz, aki érti, mikért rajongsz. Amikor megjelent Jin és láttam, mennyire egymáshoz illetek, mennyire egy hullámhosszon vagytok, én ideges lettem. Mert én nem ez a személy vagyok. Én a rosszfiú vagyok, Tae...

Döbbenten bámulok rá, egyszerűen nem tudok mit felelni.

- Sajnálom, amit veled tettem, de valahogyan el kellett érjem, hogy elfelejts engem, ezért tettem azt, amit. Apa hetekkel azelőtt mondta, hogy új állás lehetőséget kapott, amit visszautasított miattam, de én amint rájöttem ezekre, rávettem, hogy menjünk. Új életet akartam kezdeni, kiverni téged a fejemből, de nem tudtalak. Mindenkit hozzád hasonlítottam, ezért pár hónappal ezelőtt visszatértem, hogy bocsánatot kérjek tőled, de akkor láttalak meg azzal a szeméttel. A tudat, hogy más karjaiban vagy azok után, amiket mondott...

- Miről beszélsz? – vágtam közbe, hiszen tudomásom szerint sosem találkoztak kettesben.

- Hát nem mondta? – az önelégültség egyfajta ábrázolása vetült orcájára, miközben játékosan féloldalas mosolyra húzta ajkait. – Megkeresett, hogy elmondhassa mindezt nekem. Az elején kedvem lett volna összezúzni, de a végén rájöttem, hogy igaza van. Hogy én nem illek hozzád, én nem értelek téged, nem egy világból jöttünk, míg ő igen. Mindketten tanultak vagytok, élvezni tudjátok a művészetet, igazi álom pár, akit csak minden szülő el tud képzelni, de én? Én az vagyok, akitől óvva intik a szülők a gyerekeiket. Én a rossz példa vagyok.

- Jin sosem tett volna ilyet... sosem szakított volna el tőled – nem tudom, hogy őt akarom meggyőzni ekkora intenzitással, vagy saját magamat.

- Mindketten tudjuk, hogy de. Különben most nem lennétek együtt – fintorogva válik el tőlem, ezzel nagyobbá téve a köztünk tátongó szakadékot. – Tudom, hogy a mi szerelmünk nem a tipikus romantikus sztori, amiről mindenki álmodozik. Tudom, hogy mérgező ez a kapcsolat, de én ezt akarom. Téged akarlak.

Hüvelykujjával államon simít végig, mitől egész testem megremeg. Még ennyi idő elteltével is éhezem érintésére.

- Nem ígérem, hogy egyszerű lesz, de azt meg tudom ígérni, hogy úgy foglak szeretni, míg még senki – suttogta ajkaimra, perzselően nézve szemeimbe.

Sosincs helyes döntés. Az ember tudja, hogy nem helyes, amit tenni készül, de a szív ereje egy olyan megmagyarázhatatlan dolog, amit sose fogunk tudni megérteni. Hogy mi lett volna a helyes döntés? Az eszemre hallgatni, ki szüntelenül azt hajtogatta, hogy Jinnel rendes életem lesz, egy csodálatos házban, ahol érdekes emberekkel tudnék találkozni, színházba járni... vagy a szívemre, aki azt ismételgeti, hogy Jungkookkal végtelen boldog lennék, sosem unatkoznék, körbe járnánk a világot, és olyannyira szeretnénk egymást, mint még soha senki más.

Egy percig sem gondolkoztam, miközben megszüntettem a köztünk tátongó távolságot, karjaimat nyaka köré fonva vontam közelebb magamhoz, ajkaira hajolva. Az ismerős eufórikus érzés újra hatalmába kerített, még szorosabban ölelve őt magamhoz, lassan járva táncot nyelveinkkel, kipirosodott orcámon lassan engedve szabadjára egy könnycseppet.

A szívnek nem lehet parancsolni, és meg sem lehet érteni. Talán sorsunk mindenképpen meg volt írva valahol, hogy a fájdalmak ellenére sem enyhült szerelmünk egymás iránt egy kicsit sem. Talán ez a rendeltetésünk.

Pihegve válunk el egymástól, miközben Jungkook óvatosan simítja el egy kósza tincsemet fülem mögé. Oly régóta vártam erre a pillanatra, és most, hogy megtörtént, nem akarom, hogy vége legyen.

- Csak hagyd, hogy szeresselek... - suttogja szavait fülembe, miközben összekulcsolja kezeinket. – Tesoro mio.

Értetlenkedve kaptam fel kobakomat, majd amint a gyűrűre pillantottam, minden összeállt. Jin azért volt olyan fura, mert ez nem is az ő ajándéka volt, és az a fura alak az éjjelről...

- Te voltál az! Aznap éjjel, amikor azt hittem meghalok, te üldöztél! – összeszűkített szemekkel meredek rá.

- Mit kellett volna tennem? Azt hittem sose érsz haza, és amikor megláttam, hogy elkezdesz futni, én kétségbeestem és utánad eredtem. Még a nevedet is kiabáltam, de nem álltál meg...

- Azt hittem egy gyilkos vagy, még szép, hogy nem álltam meg... - sóhajtva ráncolom össze homlokomat, elmosolyodva.

- Taehyung... kérlek, adj még egy esélyt, hogy bebizonyítsam az igazamat.

Szólásra nyitottam ajkaimat, azonban nem volt lehetőségem válaszolni telefonom rezgése miatt. Mindketten egyszerre fagytunk le, amint megláttuk a kijelzőn Jin nevét. Úristen, hogy én mekkora egy barom vagyok...

A földet fixírozva léptem a telefonhoz, a fülemhez emelve a készüléket, erősen harapva ajkamra.

- Szia Tae... itt vagyok a házatok előtt, ki tudnál jönni? – hangja halkan szólalt fel a túloldalon, ami semmi jót sem sejtetett.

- Persze, megyek...

Válasz nélkül tettem le a telefont, még mindig a földet bámulva. Most mit csináljak? Én a szürke kisegér egy szerelmi háromszögben... miféle elcseszett könyv ez?

- Nekem mennem kell... megérdemli, hogy tudja az igazságot – Jungkook arcáról semmit se lehetett leolvasni, hiába próbáltam. Egy szót sem szólt, csupán bólintott egyet, jelezve, hogy mehetek. Bár nem mintha az engedélyére vártam volna...

Jin az utca túloldalán állt, zsebre dugott kezekkel nézte végig, amint elé érek.

- Szia – bizonytalanul köszöntem, egyik lábamról a másikra álldogálva.

- Szia.

Zsenánt volt köztünk a csönd, és abban sem voltam biztos, hogy ezt bármi feloldhatná. Nem merek beszélni. Túlságosan szégyellem magamat.

- Tudom, hogy a szobádban van Jungkook – Jin törte meg a csendet, nem is akárhogyan. Meglepetten nézek rá, ám mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. – Találkoztam ma vele, mielőtt idejött volna. Még mindig egy igazi seggfej... - túr hajába, hogy levezesse a felgyülemlett stresszt, miközben hisztérikusan nevet fel. – Tudom, hogy elmondott mindent neked, de kérlek, érts meg... én csak jót akartam neked. Te nem vagy közéjük való... te ennél jobbat érdemelsz, nem egy olyan életet, ahol attól félsz, hogy bármikor rátok törhet a rendőrség vagy éppen Jungkook miatt kell izgulnod. Én csak téged akartalak védeni.

- Nem haragszom rád, Jin. Én csak csalódott vagyok, hogy még csak választási lehetőséget sem adtál nekem. Nem egy kisfiú vagyok, akire vigyáznod kell, tudom, hogy mit csinálok és hogy mit csináltam.

- Tudom, sajnálom... - sóhajt fel, nem nézve szemembe. – Megbocsátottál neki?

- Jin, ez ennél sokkal bonyolultabb...

- Csak válaszolj nekem! – mennydörgi, ezzel engem teljesen meglepve. – Megérdemlem, hogy tudjam, nem? Azok után, amit érted tettem! Az istenit, egyáltalán tud neked jó életet biztosítani? Van egyáltalán munkája?

- Van neki – a válasz a hátam mögül érkezett, s hátra sem kellett néznem, hamarosan megéreztem parfümje illatát, s hatalmas pracliját derekamon. – Ha tudni akarod nyitottam egy tetkó szalont.

- Egy szalont? – Jin hektikusan nevetett fel, széttárva karjait. – Ez komoly?

- Igen, komoly. Én legalább nem egy irodában fogok megrohadni, mint valami rabszolga.

- Ebből elég! – most én szólaltam fel, leállítva őket, mielőtt eldurvultak volna a dolgok. Olyanok voltak, mint két felbőszült bika. – Jungkook, várj meg bent. Most! – kiáltok rá, miután meg se mozdult, de úgy látszik ez elegendő. Hallgatva rám, indult el a házunk irányába, egy utolsó pillantást vetve Jinre.

- Ezek után is őt választod? – szánakozóan tekint rám, amitől kénytelen vagyok beharapni ajkamat.

- Jin, ez bonyolult, nem tudom megmagyarázni. Nem bocsátottam meg neki, nekem ennél több idő kell, te is tudod. De igen, szeretem őt. Még most is. Egyszerűen olyan érzéseket táplálok felé, amiket senki más iránt nem. És... ezt az érzést nem tudom kikapcsolni, vagy elnyomni. Mindig is itt volt bennem. Nagyon sajnálom, Jin... Őt választottam. Őt választom. Mindig is őt fogom választani.

- Én nem vagyok elég? – érzelem mentesen kémlel, ökölbe szorítva kezét.

- De igen, elég vagy, Jin... csak te nem Jungkook vagy. Annyira sajnálom... én nem így akartam ezt, de nem tudlak úgy szeretni, mint kellene. Te jobbat érdemelsz nálam.

- Számomra halott vagy, Taehyung – rideg szavai savas esőként hullanak rám, miközben távozó alakja egyre inkább elveszik a homályban.

Gyűlölöm magam, amiért ezt tettem vele.

Sóhajtva lépek be szobám ajtaján, Jungkookra pillantva, aki túlságosan is furán fekszik az ágyamon.

- Az ablakban voltál, igaz? – sóhajtva fekszem le mellé, oldalra fordítva fejemet, mélyen a szemeibe nézve.

- Igen... tudni akartam, hogy biztonságban vagy.

Csendben bólintok egyet, a plafonomra ragasztott csillagokat bámulva. Olyan... üresnek érzem magamat. Visszakaptam életem szerelmét, de cserébe elvesztettem a legjobb barátomat. Tehettem volna ennél többet? Megakadályozhattam volna ez egészet? Így kellett lennie? Megkapod, amit akarsz, de nem mehet el üres kézzel?

- Taehyung... - Jungkook hangja szakít ki gondolataimból. Mióta feküdhetünk egymás mellett csöndben? Öt, tíz, tizenöt perce? – Nem válaszoltál a kérdésemre. Adsz még egy esélyt?

A szemem előtt lebeg az összes együtt töltött pillanatunk, az összes elcsattant csók, az összes mosoly, az összes érintés és az az éjjel. „ Ha tudod, tudod."

- Igen – válaszom látszólag meglepte, hiszen mindkét szemöldöke a magasba emelkedett. – De az én szabályaim szerint csináljuk. Még nem bocsátottam meg, ezért mi lenne, ha tiszta lappal indítanánk?

- Nekem megfelel. Kezdjünk mindent elölről – megköszörülve torkát, állt fel az ágyról, én pedig követtem a példáját. – Jeon Jungkook vagyok, és téged hogy hívnak?

Szkeptikusan méregettem önelégült vigyorát és a felém nyújtott kezét, amit végül nevetve fogadtam el.

- Kim Taehyung vagyok, de most figyelmeztetlek, hogy valami őrült a nyomomban van. Eléggé ijesztő alak – fél szemöldökömet felvonva tekintek rá kihívóan, amit elfogad.

- Oh, csakugyan? Úgy hallottam, hogy az őrültek szexik – derekamnál fogva húz közel magához, mentolos lehelete nyakamat csiklandozza.

- Nem tudom kitől hallottad, de szerintem felültettek – mosolyogva tekintek fel rá, ám amint meglátom, hogy közeledne felém, ujjamat ajkára téve tolom el magamtól. – Á-á... Még csak nem is ismerlek.

Nevetve enged el, majd meghajolva előttem, lapát tenyerébe fogja a kézfejemet, csókot hintve arra. – Elvihetlek egy igazán puccos étterembe vacsorázni, mondjuk... holnap?

- Kérés elfogadva.

Jungkook mosolyogva von magához, hogy egy ölelésben részesítsen. Mámorító illatát mélyen magamba szívom, miközben szorosan bújok hozzá. Nem tudom, mit tartogat számunkra a jövő, de állok elébe és élvezem, amíg csak lehet. Jungkook mellett. Mosolyogva pillantok a gyűrűre, mi ujjamon pihen. J + T.

A szerelem a belekről szól. Ha megvan, harcolsz a világgal. Ha nem, harcolsz magaddal.

xxMinHeezixx