Zihálva szedem lábaimat, a reggeli csípős időben, ugyanis elaludtam. Nem is kicsit...

A sarkon kifordulva, meg is látom csodás buszomat, ami be van ázva és fűtés sincs rajta, így gyorsítok, és integetni kezdek, de a buszsofőr le se szarva, elindul.

Döbbenten állok és mindenféle szitok szóval illetem a buszsofőrt és az égieket.

Dobbantok egyet a lábammal, hogy kifejezzem mennyire is hisztis vagyok fiú létemre, majd megigazítva táskámat, elindulok gyalog, hogy legalább csak kicsit késsek az első órámról. Beérve a városközpontba azt kívánom, hogy bárcsak előbb felkeltem volna, és ne nyomtam volna ki az ébresztőt, minden egyes alkalommal. Hatalmas a tömeg; különböző egyenruhákban zsúfolódó tinik vannak mindenhol, öltönyös emberek és öregasszonyok.Utálom a tömeget.

Felteszem kapucnimat, így folytatom az utamat, folyamatosan kikerülve a viháncoló lányokat, mígnem vállamon érzek két kezet. Szinte pillanatok alatt beránt az egyik eldugott mellék utcába, befogva a számat. Azonnal tiltakozni kezdek, rúg-kapálok, de semmi haszna. Hamar a falnál találom magamat, így kinyitva szemeimet, meg is látok egy csapat fiút, köztük... köztük Wooshin-t. Nem nehéz kiszúrni a rikító vörös hajzuhatagát.

-Nocsak, ki van itt. - mosolyog rám Wooshin, a még mindig sebes szájával. - Rég találkoztunk... szerintem van mit bepótolni, nem gondolod?

-Ne... - nyögtem ki azt az egy értelmes szót, amit tudtam, de késő volt.

Ujjaival azonnal körbefonta nyakamat, és erősen szorította. Kétségbeesetten próbáltam levegőhöz jutni, de nem ment,í gy csak nyitott ajkakkal nyöszörögtem, kezeimmel kezére fogva.

Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp utat talál magának, de ebben a pillanatban csak az érdekelt, hogy levegőhöz jussak.

Emlékszem az első alkalomra, amikor ezt csinálta velem...

A férfi mosdóba terelt és nyakamra fogott. Emlékszem, hogy látásom homályos volt, de a tükörből néztem magamat, ahogy az egész fejem tiszta piros lesz. Elnyílt ajkakkal kapkodtam akkor is a levegőt, és imádkoztam.

Pár minutummal később Wooshin elengedte nyakamat, így zokogva rogytam le a földre, hangosan szívva magamba az éltető oxigént. Kezemmel óvatosan nyakamra fogtam és imádkoztam, hogy ennyivel letudjanak engem.

-Na mi az Kim? Nem megy a lélegzés? - röhögött össze barátjaival, én pedig óvatosan nyitottam ki könnyáztatta pilláimat,  felnézve rá.

-Kérlek, hagyjatok békén... - nyöszörögtem halkan, de tudtam, hogy ő hallotta. Tudtam...

-Mit mondtál? Elvitte a cica a nyelvedet? - kérdezte, majd karomra fogva felállított és a falhoz lökött.

Felnyögtem a fájdalom érzetére, és szemeimet is összeszorítottam. Ekkor pedig, jött a következő csapás.

Ököllel ütött a gyomromba, amitől menten összeestem volna, de erősen tartott karjaimnál fogva, így csak összegörnyedtem. Fellélegezni se volt időm, azonnal jött a következő ütés, egyenesen a bordáimra, amitől felordítottam és leszarva elveimet, hangos zokogásba kezdtem. Rettentően fájt...nem tudom, hogy éreztem-e már hasonló fájdalmat - talán akkor, amikor 'apám' elhagyott minket, de az inkább volt lelki seb, mint testi- ,de ebben a percben nem tudtam gondolkozni, csak a fájdalomra tudtam összpontosítani.

Nem tudom hányszor ütött még meg, teljesen eltompult minden, csak a fájdalmat éreztem nyaktól lefelé.

A földön feküdtem magzatpózban és halkan hullattam könnyeimet, de ekkor Wooshin a hajamba markolt, maga felé fordítva fejemet. Elnyílt ajkakkal néztem rá és ugyan csak homályosan láttam, de koncentráltam, hogy az elmosódott arcvonalát figyeljem.

-Ha ezt elmered mondani a pasidnak, én esküszöm kicsinállak, Kim! - sziszegte arcomba szavait, amitől lehunytam szemeimet. - Nézz rám, ha hozzád beszélek, te kis vakarcs! - kiabált rám, amitől lassan felnyitottam újra pilláimat. - Az arcodat csak ezért nem bántottam, de legközelebb nem fogod megúszni ennyivel!

Ezzel ott hagytak. Egyedül. A földön fekve, összegömbölyödve. Sírva.

------

Őszintén nem nagyon emlékszem, hogy mi történt hazafele. Tudom, hogy fél óra sírás után felálltam, és haza jöttem nagy nehezen. Szerencse, hogy anya nem volt itthon...

Nem tudom mit mondtam volna neki...

Ő úgy tudja, hogy vannak barátaim, hogy szeretek iskolába járni, hogy jól vagyok, de... de nagyon nem vagyok jól. Legszívesebben csak kiordítanám magamból a bajaimat, de nem tehetem ezt anyával. Van elég baja így is.

Komolyan miből hittem azt, hogy attól, hogy Jungkook itt van, minden jobb lesz? Egy hatalmas idióta vagyok...

Lassan kelek fel az ágyból, de még így is az oldalamhoz kapok. Óvatosan csoszogok a fürdőszobába és megállok a tükör előtt. Hát lássuk...

Lassan húzom fel ingemet és meg sem lepődök azon, amit látok. Az oldalamon egy hatalmas lila folt éktelenkedik, míg hasamon kisebb-nagyobb piros vagy lila foltok.

Hát... isten hozott régi barátaim, rég találkoztunk.

A nap további részét azzal töltöm, hogy fekszek és borogatom a sebeket, hogy valamelyest lemenjen a duzzanat. Talán késő délután van, amikor fülsüketítően szólal meg a csengő. Szitkozódva ülök fel óvatosan, lassan csoszogva le a lépcsőn, eközben a kedves vendég ráfeküdt a csengőre, így az megállás nélkül szól.

-Megyek már az isten... - kiabálom, ahogy az ajtóhoz érek és kinyitom azt, de az utolsó szó a torkomra ég. Egy dühös Jungkook áll előttem, az ajtónak támaszkodva.

-Mégis hol voltál ma? Miért nem jöttél? - teszi fel kérdéseit, és egy szó nélkül belép a házba.

-Igen, bejöhetsz... - morgok az orrom alatt, miközben becsukom az ajtót és Jungkook után lépkedek, aki időközben a nappaliba ment.

-Hm? Hol voltál és miért nem szóltál? - néz rám szemrehányóan, amitől szemöldökeim az égbe futnak.

-Mi az, hogy miért nem szóltam? Miért kellett volna? Amúgy sincs semmi közöd hozzá, és nem történt semmi, csak rosszul éreztem magamat, ezért itthon maradtam... - füllentettem szemrebbenés nélkül, hisz egész délelőtt ezt gyakoroltam, hogy mit mondok anyának.

-Mi bajod van? - lépett hozzám közel, böhöm tenyerét homlokomra tapasztva.

Szinte egyből megcsapott a szokásos Jungkook illat, amitől szemeimet automatikusan hunytam le, egy reszketeg sóhaj kíséretében.

-Nincs semmi komoly... gondolom megfáztam vagy valami - nyúlok kezéért, hogy elvegyem homlokomtól, ám ő azonnal összekulcsolja kezeinket, amit hatalmas szemekkel figyelek.

-Egyedül voltál itthon mindvégig? - kérdezi, én pedig egy aprót bólintok, folyamatosan a szőnyeget figyelve. - Miért nem szóltál Taehyung? Itt maradtam volna veled.

Döbbenten néztem fel szemeibe, amik most meglepő szeretetet árasztottak. Csak néztem gyönyörű barna íriszeit és hagytam, hogy elvesszek bennük. Nem is érzékeltem, hogy az arca egyre közelebb kerül hozzám csak... csak néztem egyre közeledő arcát. Ám ekkor berobbant az ajtón anyám, hatalmas zajt csapva ,ami miatt egyszerre rebbentünk szét, mintha savba nyúltunk volna, nem kis feltűnést keltve ezzel anyámnak.

-Szia...sztok! - döbben le anya, ahogyan meglátja Jungkookot és engem, a valószínűleg nagyon piros fejemmel együtt. - Hát ti? - kérdezi ránk mosolyogva.

-Taehyung nem volt ma suliban és gondoltam átnézek hozzá - mondta Jungkook, miközben a tarkójára simított.

-Mi a baj? - jött azonnal anyám hozzám, és Jungkookhoz hasonlóan, ő is azonnal homlokomra tapasztotta kezét.

-Semmi komoly, csak nem érzem magamat valami jól... valami vírust elkaptam a sok redvás között a buszon... - motyogom magam elé.

-Taehyung! Hogy beszélsz? - dorgál meg azonnal, én pedig csak a szememet forgatom.

-Jaj, anya, nem vagyok már gyerek...

Viszont anyám teljesen figyelmen kívül hagyva engem fordul Jungkook felé, aki egész idáig csak engem bámult.

-Nem maradsz vacsorára? - kérdezi egy mosoly kíséretében, én pedig máris mellé pattanok.

-Nem, nem marad, épp... menni készült, ugye Jungkook? - nézek rá mérgesen, ő pedig veszi a lapot.

-Őm... igen.. .épp menni készültem, szóval izé, majd hozom a leckét vagy mit szoktak ilyenkor mondani - vakargatja meg a tarkóját. - Minden jót... viszlát, szia! - köszön el, távozva a házból.

-Kedves gyerek - mosolyog rám, miközben a konyhába sétál, hogy valamit össze üssön. - Ráadásul nem is csúnya, ugye?

Na jó... néha komolyan elgondolkozom azon, hogy esetleg anyám nem-e tudja a titkomat, mert mindig ilyen megjegyzéseket tesz.

-Igen.. kedves - mondom halkan, teljesen figyelmen kívül hagyva második mondatát, majd felindulok a szobámba.

-Nem kérsz vacsorát? - kiabál fel.

-Nem, nem érzem jól magamat.

A fürdőszobába belépve, azonnal kicserélem a kendőket a sebeimről, majd mikor ezzel megvagyok, visszavonszolom magamat a szobába és lassan, de bevetődök az ágyba. Komolyan olyan vagyok most, mint egy nyugdíjas.

Háton feküdve az ágyon a plafont kezdem el bámulni, ahova kis csillagok vannak ragasztva, hogy a sötétben világítsanak. Még apával tettük fel régebben...hahh, apával.

Még is mi a franc volt ez Jungkookkal...? Ha anyám nem jön be hagyom, hogy lekapjon vagy mi?

Mi a franc van veled Taehyung? Egy kis kedvesség, és el is felejted, hogy ki ő valójában?Ne légy ennyire hülye...

Inkább azon gondolkozz, hogy hogyan fogod túlélni a sulit Wooshinék mellett. Nem lesz mindig ott Jungkook, hogy megmentsen téged és ezt nem is várhatod el tőle. Mi az, hogy hogyan fogom túlélni? Eddig is túléltem, most is túl fogom. Hozzászoktam a fájdalomhoz és a megalázottsághoz.

Keserű mosolyt engedek meg, majd lehunyom szemeimet. Kissé skizofrén lehetek, ha ilyen jól elbeszélgetek magammal.

Fogadd el Taehyung...szenvedésre születtél. Nincs ki megmentsen, nincs aki visszahozza a régi énedet, nincs számodra remény.

Hősök csak a filmekben vannak...

Sokan az idegenektől félnek, vagy a zombiktól, robotoktól, pedig...pedig az emberek a legrosszabbak. Ott rúgnak beléd, ahol a legjobban fáj, megaláznak, fájdalmat okoznak, elhagynak...

-Nincs remény... - suttogom magam elé, miközben lassan nyargalja végig arcomat, egy sós, kövér könnycsepp, amit szabadjára engedtem.

------

Meg is érkeztem a 7. résszel, amit igazából tegnap raktam volna fel, de közbejött pár dolog, szóval igen...

A következő résszel is próbálok majd sietni, és a másik ficim utolsó részét is próbálom hozni, de nem nagyon megy...XD

xxMinHeezixx