*Egy évvel később*

Végeláthatatlan csöndesség. Csak ez van. Nincs más, csak én és az andalító naplemente, mi túlságosan sok relikviát idéz fel bennem percről-percre. Percről-percre magába szippant, percről-percre felemészt, s percről-percre szabdal szét.

A légáramlás szelíden simít bele immáron ezüstös hajfürtjeimbe, olyan lágyan, olyan kedveskedően, mintha csak azt suttogná: ne aggódj, most már minden rendben lesz.

Az idő begyógyítja a sebeket – tartja a közmondás. Nekem erről mi a meggyőződésem? Az, hogy ez egy hatalmas badarság. Az idő nem begyógyítja be a sebet, csupán tovább szennyezi azt. Ez egy sosem gyógyuló seb.

Azt is beszélik, az első szerelem sosem teljesül be. Soha nem szeretett. Soha.

Karok fonódnak derekam köré és egy test feszül hozzám. Szorosan tart karjai közt, gyöngéden cirógatva orrával nyakam ingerlékeny felszínét.

- Kicsim, ideje indulni.

Aprót biccentek válaszul, majd még egy végső pillantást vetek a finoman hullámzó világtengerre. Leszek valaha ennyire háborítatlan?

Csendben ülünk az autóban. Míg ő az utat figyeli, én őt. Csak nézem és nézem, míg egy érzés kerít hatalmába – lekötelezettség. Mélységesen hálás vagyok neki, amiért van nekem. Hálás vagyok neki, hogy azon a napon ott volt velem.

- Ha így bámulsz, a végén még zavarba jövök – mosolyodik el, pracliját diszkréten combomra csúsztatva. Kapva kapok az alkalmon és kezeinket összekulcsolom.

- Köszönöm – ennyit mondok. Csak ennyi fér ki ajkaim közt.

- Mégis mit?

- Hogy vagy nekem. Hogy... itt vagy velem. Köszönöm.

Nem érkezik válasz, csupán egy szerelmes pillantást vet rám, majd megszorítja kezemet. Tudom. Tudom, hogy mit érez. Szavak nélkül kommunikálunk – ezt teszik a szerelmesek, nem igaz?

A házunk előtt vagyunk, a gépkocsiban halkan szól a melódia, nyelvünk érzéki keringőt jár. Óvatosan simogatja arcomat. Törődik velem.

- Holnap is találkozunk? – halkan teszem fel a kérdést. Nem akarok egyedül lenni.

- Dolgoznom kell – elkeseredetten bólintok, de amint észreveszi, pánikszerűen folytatja. – De utána érted jövök és nálam aludhatsz, rendben?

Bazsalyogva bólintok egyet, majd egy utolsó csókot váltva, végleg elköszönök tőle. Csak állok az utcán, míg tekintetem a szemben álló házra siklik, mi üresen áll azóta is. Íriszeim a tetőre kalandoznak – keserű szomorúság kerít hatalmába. Ha lehunyom szemem, magam előtt látom a sötétséget, a csillagokat, a pokrócot, a körülöttünk elterülő ételeket és őt. Lágyan mosolyog, miközben az ég felé mutogat. Hiányzik...

Hiányzik az illata, a hangja, az ölelése, a nevetése, a csókja, az érintése, ő maga.

Gyötrelmes volt ez az egy év. Próbáltam nem rád gondolni, de minden szembejövőben téged kerestelek. Nem tudtam hozzászokni hiányodhoz. Hiába lélegeztem, úgy éreztem haldoklom. Egyedül hagytál.

Emlékszel, amikor a tengerparton sétáltunk? Emlékszel, mit mondtál? Ugye emlékszel?

„Az életben semmi sem állandó. Minden változik körülötted; az emberek, a világ, az érzések, változol te magad is."

Tévedtél. Egyvalami állandó lesz egy életen át. A hiányod.

Valamennyi pillantás és érintés hazugság volt? Mindent csak megjátszottál? Én csak egy eszköz voltam? Egy eszköz, mi kielégítette erkölcstelen vágyaidat?

Mindenemet neked adtam: a bizalmamat, a nevetésemet, a titkaimat, az első csókomat és az első alkalmamat. És a szívemet. A szívemet, mit magaddal vittél.

Volt olyan pillanat, amikor őszinte voltál? Olyan pillanat, amikor fenntartás nélkül csókoltál? Az egész csak egy csalfa délibáb volt?

Vajon gondolsz rám alkalomadtán? Mert én gondolok rád. Mindennap. Minden órában. Minden egyes percben. Mindig csak te jársz a fejemben, hiába tűntél el kerek egy éve. Semmit sem tudok rólad. Nem tudom, hogy egészséges vagy-e, hogy a sorod jól megy-e, hogy boldog vagy-e. Nem tudom hol vagy, merre jársz, és mit csinálsz. Ez pedig az elmezavarba hajszol.

Bolondság lenne, ha azt mondanám, még mindig szeretlek? Valószínűleg igen. Bolondság, hiszen te sosem szerettél viszont. Nem szerettél, de szívem egy része örökké hozzád fog tartozni. Hozzád, az első szerelmemhez.

Egy futólagos beszélgetést lebonyolítóan anyukámmal, a szobámba ballagok, hogy valami kényelmes ruhába öltözhessek át. Rossz ember volnék? Van mellettem valaki, aki teljes szívéből szeret, úgy, ahogyan vagyok, minden sebemmel együtt, én mégis rád gondolok. Talán abba kéne ezt hagynom, mert te nem gondolsz rám. Soha.

Szeretnék álomba merülni, talán végérvényesen is, mégsem megy. Veled együtt a többiek is eltűntek. Mintha tudták volna, én csak egy újabb strigula leszek az imaginárius listádon. Hát persze, hogy tudták. Jimin figyelmeztetett is. Vigyázz vele!

Ő felhívta a figyelmemet, én mégsem hallgattam rá, csak mentem a szívem után. Az eszemre kellett volna hallgatnom – A szeretet gyengeség. Ha nem szeretsz, senki sem tud bántani.

Előveszem a telefonomat, majd a közös képeinket kezdem el nézegetni. Mint minden egyes héten. Hiányoznak azok az idők, amikor csak egymagunk voltunk és beszélgettünk. Olyankor úgy éreztem magamat, mintha bármit megtehetnék. Olyankor nem érdekelt ki is vagyok, honnan jöttem, miken mentem keresztül, csakis te lebegtél szemeim előtt. Minden figyelmedet nekem szentelted, én pedig készségesen tűrtem perzselő pillantásaidat.

Vajon ha újra találkoznánk, mit mondanál? Azt, hogy sajnálom? Nem hiszem. Azt, hogy kezdjünk újra mindent? Nem. Talán csak átnéznél rajtam. Talán nem is emlékszel rám. Meglehet, hogy egyik általam felvetett opció sem lenne érvényes, én azonban tudnék neked mesélni. Felvettek az egyetemre, amiről mindig is áradoztam neked. Mostanra már a padot koptatom, a barátaimmal együtt. Itt nincs Wooshin, nincs gyűlölet, csak vagyunk és létezünk. Ők az első barátaim, utánatok. Nagyon kedvesek és segítőkészek, szerintem te is megkedvelted volna őket.

Amikor aznap elbúcsúztunk az autóban, mondván találkozunk az iskolában, nem hittem volna, hogy az lesz a búcsúnk. Talán ideje belátnom és elengedni téged, és végleg elbúcsúzni. Ha betekintést nyernél az emlékeim közé, szenvednél. Kínzó fájdalmat éreznél, mit te okoztál.

Ujjam megérinti a képernyőt, így milliszekundum alatt tűnik el az összes fotó rólad és rólunk. Tovább kell lépnem. Nincs mi, csak te és én. Fáj a tudat, hogy soha többé nem érezhetem karjaid biztonságát, de tovább kell lépnem. Te már csak egy emlék maradsz, maga a múlt. Ideje a jelenre koncentrálnom, és azokra, akik szeretnek. Ég veled, Jungkook.

Másnap szokásosan telik a napom, az utolsó órám után egyenesen hazajövök, hogy összekészülhessek az estére. Az összecsomagolt táskám az ágyam mellett foglal helyet, míg én újra a gyötrelmes némasággal maradtam. Megfogadtam előző nap, hogy elengedlek, de nem megy. Önkéntelenül jutsz eszembe, akár a leghétköznapibb tárgyakról is. Szeretnék rád haragudni, nagyon is, mégsem megy. Amint eszembe jutsz, csakis arra tudok gondolni, hogy mennyire hiányzol még mindig. Minden egyes nap után egyre jobban. Nehéz nem arra gondolni, hogy sohasem éreztél úgy irántam, ahogyan én irántad.

A túlgondolás mindig egyenlő az öngyilkossággal.

Miért nem tudlak elengedni? Csak kínt és fájdalmat okozol nekem. Az utóbbi pár hónapban pedig az eszemet is teljesen összekutyultad. Sokszor űz gúnyt belőlem elmém, amikor a tömegben meglátlak téged. Vagyis, csak azt hittem, hogy téged. Az első alkalomkor egyenes utánad eredtem, de a hatalmas sokaságban elvesztettelek. Aztán egy hét múlva is. Majd azután is.

Lassanként az tébolyodottságba és a butaságba ostromolsz...

Amint az óra este tízet üt, már a ház előtt várakozom, mígnem az ismert gépjármű gurul be elém ráérősen. A kis csomagomat felkapva szállok be az autóba, majd egy csókkal köszöntöm Jint. Az út csendesen telik, ő a vezetésre koncentrál, én pedig kihasználom az alkalmat és nézelődni kezdek. Egy piros lámpánál álldogálunk, amikor is szemből egy túlontúl ismerős terepjáró tűnik fel, mit sem foglalkozva a piros lámpával. Hirtelen rohamoznak meg az emlékek.

A rádióból hangosan dübörög a rock zene, az út kihalt, köszönhetően annak, hogy az óra hajnali hármat üt. Mindenki mással van elfoglalva: Jimin hátravetett fejjel élvezi a száguldásnak köszönhető légáramlást, Yoongi a vezetésre koncentrál, mellette Hoseok nevetve szív éppen egy spanglit, amivel Namjoonnal osztozik. Én a terepjáró platóján állok, kitárt karokkal, élvezve, ahogyan a szél belekap tincseimbe, megtáncoltatva azokat. Mosolyogva nyitom ki szemeimet, egyenesen Jungkookra pillantva, ki az egyik sarokban üldögél egy pokrócon. Egyik kezében ő is egy spanglit tart, amibe éppen most szívott bele, s tekintetét le sem veszi rólam. A szemében felemésztő láng lobog, ami minden egyes alkalommal elvakít. Bazsalyogva fog karomra, majd már az ölébe is húzva mar ajkaimra, érzékien csókolva.

Hatalmas gombóccal a torkomban rázom meg kobakomat a relikvia hatására, nyomban az ablak felé fordulva, hogy Jin még csak véletlenül se lássa meg könnyesedő szempárjaimat. Miért nem tudlak elfelejteni, egyszerűen csak kitörölni az emlékeimből? Miért kell minden alkalommal felbukkannod és még több fájdalmat okoznod? Miért...?

- Hé, jól vagy? – Jin aggódóan nyúl állam alá, maga felé fordítva arcomat. – Miért sírsz?

- Én nem sírok, csak... vizenyős lett a szemem – mosolygok rá, durván törölve le azt az egy darab könnycseppet, mit újra Jungkook okozott.

- Biztos? Nézd, ha megint baj van, én –

- Nincs baj, jól vagyok. Tényleg – vágok sietősen mondatába, felkapva ölembe az eddig lábamnál tárolt táskát. – Menjünk most már fel, oké?

Jin nem válaszol, csupán egy sóhaj kíséretében állítja le az autót, majd együtt lépünk be a hatalmas épületbe. A portás egy süteménnyel a kezében szenderült álomba, de jelen esetben egyáltalán nem bánom. Egészen biztosan kiszúrná, hogy valami baj van velem; nem tehetek róla, valahogyan egyik pillanatról a másikra barátkoztam össze az idős, tagbaszakadt férfival.

A liftben állva érzékelni lehet a köztünk áramló feszültséget. Tudom, hogy Jin nem hülye és gyanítja, hogy mi lehet a baj, de sosem beszélünk róla. Én nem merek beszélni, Jin pedig nem akar. Egyszerűbb mindent a szőnyeg alá seperni, s úgy tenni, mintha sosem létezett volna.

A tágas lakásba belépve a fekete hajú egyenest a konyhába indul, hogy összeüssön egy kisebb vacsorát, míg én a hálószobába megyek, hogy kipakoljam a dolgaimat és elvégezzem szokásos esti rutinomat. Amint végzek a fürdéssel is, Jin is elkészítette a vacsorát, így leülve az asztalhoz, édes kis semmisségekről beszélgetünk, miközben elfogyasztjuk azt. Igyekszem a legjelentéktelenebb dolgokat is elmesélni neki, terelve magamról a gyanút, ami nem tudom, hogy működik-e vagy sem. Nem tudok kiolvasni semmit sem íriszeiből.

A vacsorát követően már a hatalmas baldachinos ágyban fekszünk, teljes csöndességben. Én a televíziót nyomkodom, valami érdekes után kutatva, míg Jin egy könyvet olvasgat mellettem. Fogalmam sincs, hogy hogyan oldhatnám ez a kialakult légkört. Teljesen kikészít.

A mellettem fekvő váratlanul teszi le könyvét, majd felém fordulva bújik hozzám, fejét nyakamba hajtva, apró, pille könnyű csókokat hintve annak felszínére. Megfeszülve meredek a tévékészülékre, igyekezve elrejteni riadalmamat, de pontosan tudom, hogy ez minek a jele.

Párom egyre szenvedélyesebben csókolgatja, szívogatja nyakhajlatomat, s nem sok kell, hogy megérezzem ujjperceit bekúszni vékony pólóm felszíne alá. Szemeimet összeszorítva tűröm tevékenységeit. Hiába vagyok együtt Jinnel több, mint három hónapja, egyszer sem feküdtem még le vele. Többször próbálkozott, de egyszerűen nem megy. Csak Jungkookra tudok gondolni és arra, hogy az ő karjai közt akarok feküdni.

Remegő kezeimet mellkasára fektetve tolom el magamtól, sajnálkozóan tekintve ködfátyolos látószerveibe. Hirtelen neveti el magát hektikusan, felülve az ágyon nekem háttal, miközben megtámasztja homlokát. Értetlenül figyelem őt, a takarót teljesen magam köré tekerve. Undorító vagyok.

- Több, mint három hónapja vagyunk együtt és még mindig nem bízol bennem? – tónusa tárgyilagoson cseng, mi nyelésre késztet.

- Nem erről van szó, én bízom benned, csak –

- Ne hazudj, Taehyung! – csattan fel hirtelen, rám emelve tekintetét. – Könyörgöm, Jungkookkal még csak együtt sem voltál, mégis széttetted neki a lábaidat! Az a gyökér nem szeretett téged, még csak nem is tisztelt téged! Az elejétől kezdve kihasznált, és te még csak észre sem vetted! Ki rángatott ki abból a szakadékból, amibe ő lökött bele? Én! Kibaszottul én voltam az, én segítettem neked, én voltam melletted és még csak meghálálni sem vagy képes!

A szavak lándzsaként hatolnak szívembe, tovább szennyezve azt, még több sebhelyet ejtve rajta. Halkan hullajtom könnyeimet, megszólalni nem tudok. Mit is mondhatnék? Igaza van, naiv voltam, mégsem bírom őt elfelejteni.

- Kezdek ebbe belefáradni, tudod? – halkul el, újra elfordulva tőlem. – Sokszor adsz okot arra, hogy elgondolkozzak azon, hogy csak kihasználsz, akaratodon kívül. Sérült voltál, és én ott voltam. Mi van, ha összekevered a lekötelezettséget a szerelemmel?

Így lenne?

- Akárhányszor csókolózunk, félek, hogy nem engem látsz magad előtt, hanem azt a férget. Azt a férget, aki kihasznált, eldobott, a földbe tiport, mégis szereted. Engem miért nem tudsz szeretni, hm?

- Én szeretlek téged – a szavak alig hallhatóan hagyják el ajkaimat. Én szeretem őt, szeretem őt, szeretem...

- Ma este a kanapén alszok – jelenti ki, majd meg sem várva a válaszomat hagy egyedül a szobában.

Keservesen sírás tör rám. A lelkem elveszett a végtelen bánat tengerében.

Ilyen lenne a fájdalmas igazság? Tényleg csak kihasználtam őt? Összekevertem a szerelmet a hálával? Annyira szerelmes akartam lenni, hogy maga a szerelem fogalmába szerettem bele? Én nem... Nem akartam fájdalmat okozni. Annyira sajnálom, Jin...

Reggel későn kelek annak köszönhetően, hogy szinte egész éjszaka sírtam, így meg sem merem kockáztatni, hogy tükörbe nézzek. Belebújva a szekrény mellé helyezett mamuszba, óvatosan nyitom ki az ajtót, zakatoló szívvel indulva el a nappali felé, de meglepetésemre senki sincs ott. Utamat a konyha felé veszem, ahol az asztalon egy cetli fogad:

„Be kellett mennem a munkahelyre, reggeli a hűtőben és a kabátodba tettem taxira pénzt. Jin"

Felsóhajtva tanulmányozom a kis papírfecnit. Reméltem, hogy higgadtan tudunk ma beszélgetni, de úgy látszik tényleg haragszik rám. Végtére is, nem hibáztatom, minden az én hibám. Csakis én tehetek róla.

Negyed óra múlva már teljesen felöltözve és összecsomagolva hagyom el a lakást, hogy mihamarabb hazaérhessek és egyedül legyek. A reggelit kihagytam, ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy egy falat sem ment volna le a torkomon. Amint kinyílik a lift ajtó, felteszem kapucnimat a fejemre, úgy haladok el a porta mellett. Akármennyire is szeretek beszélgetni az idős bácsival, most nem tudnék. Amint kilépek a hatalmas bejárati ajtón, a még lakásban felhívott taxi felé igyekszem, amibe be is szállok.

Mindent csak elrontok. Nem szeretném őt is elveszíteni, akármennyire is vitatkozik, fontos nekem. Ha... ha türelmes lesz, szeretni is tudni fogom. Nekem csak idő kell, nem igaz?

A szobámba belépve, azonnal az ágyamba vetődök, miközben párnámba fúrom fejemet. Csak el akarok tűnni egy kis időre. El akarok innen menni, hogy időt nyerjek magamnak. Most, hogy belegondolok, elég lenne az Exmemoriam bűbáj is...

Már besötétedett, de továbbra sem vagyok hajlandó megmozdulni. Éppen egy könyvet olvasok, amikor az eddigi csendességet a csengő éles hangja szeli ketté. Kissé kedvtelenül, de kikeltem az ágyból, majd ajtót nyitottam. Érdeklődve nézek az idegen férfira, aki mosolyogva köszönt.

- Kim Taehyung?

- Igen?

- Ezt neked címezték.

Egy hatalmas rózsacsokrot nyújtott át nekem, amit meglepetten vettem kacsóim közé. Mennyei az illata.

- Ó, ez is ide tartozik – nyújtott át még egy kis borítékot, majd se szó-se beszéd fordított hátat, s tűnt el a furgonjával.

Hamarjában nyargaltam a konyhába, ahol a csokrot beletettem egy vázába, majd helyet foglalva egy ülőalkalmatosságon nyitottam ki a levélborítékot.

„Rettentően sajnálom a tegnap estét, nem kellett volna úgy beszélnem veled. Ingerült és meggondolatlan voltam. Remélem meg tudsz bocsájtani nekem. Ha igen, találkozz velem a kávézóban. Szeretlek, Jin."

Mosolyogva eresztem le a levelet, boldogságomat nem is próbálom leplezni. Nem fogom elveszíteni...

A csengő ismét felcsendül, így ismételten értetlenkedve nyitok ajtót, de meglepetésemre senki sincs itt. Kijjebb lépek és körülnézek, hátha elcsípem az esetleges betyárkodót, de amint tettem egy lépést, a lábam egy doboznak ütközött. Hatalmasra tágult szemekkel veszem fel a földről a kis barna pikszist, majd becsukva magam mögött az ajtót, újra a konyhába loholok, hogy kinyithassam. Feltárva a doboz fedelét egy még kisebb, azonban sokkal szebb, díszített dobozkát találok benne, semmi mást. Érdeklődve veszem kezembe a kis dobozt, majd amint kinyitom, egy gyűrűt találok benne. Letaglózva meredek egy darabig a kis ékszerre, majd kivéve alaposan megvizsgálom: a külsejére egy J + T  felirat van gravírozva, míg belülre egyetlen szó; Tesoro.

~~~~

Hehe, tudom, eléggé későn érkezett a rész, de remélem még emlékeztek rám és a történetre. :D

Rettentően sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, de hiába volt kedvem/időm írni, egyszerűen nem ment.

A résszel így sem vagyok megelégedve, de már szerettem volna publikálni. Tudom, hogy nem sok minden derült ki ebből a részből, de igyekszem a következőben válaszokat adni. :3

A folytatásról nincsenek biztos információm, de azt igyekszem sokkal hamarabb hozni, mint ezt. X"D

Remélem tetszett nektek a rész! ^^

xxMinHeezixx