Az egyik legszebb dolog a világon, az andalító naplemente, főleg, amikor a víz visszaveri azt a sok mesebeli szín kavalkádot. Lehet nagyon klisés, nyálas, de szeretem nézni, ahogyan a kis korong lenyugszik, majd valahol máshol kel fel, s visz színt az életbe.

Lassan, feltűnés nélkül sandítottam a mellettem ülő, szőke hajú fiúra, ki a lélegzetelállító látképet figyelte, ujjaival a friss, üde, zöld fűszálakat tépegetve.

Én ugyan nem szerettem ezt a szokást, valamilyen oknál kifolyólag idegesített, de nem szóltam érte; csöndben vártam, míg összeszedi gondolatait, ami jelen helyzetben, nagyon kusza lehet. Nem mondom, hogy az én elmémben rend uralkodik, de arcmimikáit megfigyelve, nem tudja mit is mondjon, hogyan vezesse fel a dolgokat.

- Én... - töri meg az eddigi hosszas csendet, kissé robusztus, rekedtes hangjával. - Nézd, tudom, hogy hibáztam, tudom, hogy hülyén viselkedtem, de... sajnálom.

Elalélva pillogtam rá, hiszen nem erre számítottam. Őszintén, jómagam sem tudom mire számítottam, de megmosolyogtatott mondandója.

- Nem haragszok rád, csak rosszul esett, hogy végig se hallgattál - vontam meg vállaimat, továbbra is bazsalyogva, miközben állammal térdemen támaszkodtam meg.

Az igazat mondtam, hiszen nem tudnék rá huzamosabb ideig haragudni, egyszerűen csak rosszul érintett az, hogy nem adott esélyt arra, hogy megmagyarázzam az ominózusos esetet.

- Tudom, egy együgyű pupák voltam. Kissé stresszes voltam az utóbbi időben, ezt pedig, mind rajtad vezettem le, sajnálom - nézett végre rám; szemében sajnálat, mélabú ült.

- Ha most elmegyünk a kávézóba, és ihatok egy epres shaket, akkor minden el van felejtve - vigyorogtam rá, hiszen nem akartam így látni Őt.

- Amit csak szeretnél - somolygott, majd felállva, elindultunk a kávézó irányába.

Kellemes délutánt tudhatunk magunk mögött, s végre visszakaptam a régi Jin-t, ennek pedig felettébb örültem. Meghitten, önfeledten fecsegtünk arról, ami éppen eszünkbe jutott, ezért az idő csak úgy tovaszállt. Mire feleszméltem, már sötétedett, így Jin felajánlotta, hogy hazakísér, amit gondolkodás nélkül fogadtam el, hiszen most, hogy végre minden újra a régi, jól érzem magamat vele. Jól esett beszélni, nevetni vele. A tudat, hogy újra mellettem van, megvakított.

- Köszönöm, hogy hazakísértél - mosolyogtam rá őszintén, megállva a kapunk előtt. Ugyan viszonozta mosolyomat, de nem tűnt őszintének.

- Valami baj van? - kérdeztem rá. Fura volt, eddig semmi baja sem volt, most viszont, mintha feszengene a benne kavargó kételyektől, melyek ki akarnak törni belőle.

- Nincsen semmi, csak szeretnék valamit kérdezni, amire szeretném, ha őszintén válaszolnál - nézett fel komolyan a szemembe, amitől kicsit megijedten, de bólintottam válaszul. - Van valami közted és Jungkook között?

Döbbenten, íriszeimet kigúvasztva néztem rá, a kérdésre nem tudva reagálni. Honnan jött ez neki? Vagy talán... túl feltűnőek lennénk? Nem, ez lehetetlen, semmi olyat nem csináltunk előtte. Akkor mégis honnan...?

- M-micsoda?

- Igen vagy nem? - hangja, s íriszei határozottságot tükröztek.

- Nem... nincs - hajtottam le fejemet, kerülve pillantását, de ujjait államra simította, ezzel elérve, hogy újra gyönyörű szemeibe pillanthassak.

- Az igazat mondod?

- Igen, az igazat - bólintok egyet, hamis mosolyra húzva ajkaimat.

- Akkor jó - mosolyodott el, majd a következő pillanatban, homlokomra illesztette ajkait, s egy forró puszit nyomott arra. - Jó éjt, Taehyung.

Totálisan letaglózva álltam a kapunkban, Jin távolodó alakját mustrálva, próbálva felfogni az előbb történteket.Kiskorunkban sokszor csináltuk ezt, de amint nagyobbak lettünk, felhagytunk az ilyen szokásokkal, most akkor mégis miért...?

Fejemet megrázva indulok be a házba, ahol köszönök anyának, majd felcaplatok a szobámba.Ne gondolj túl mindent, Taehyung. Egy pusziban nincsen semmi, sokszor csináltuk ezt, biztosan így fejezi ki az örömét.

Ijedten ugrok egyet, amint a telefon rezegni kezd, ezzel jelezve, hogy üzenetem érkezett. Rögtön előveszem, s öntudatlanul mosolyodok el, amint meglátom, hogy Jungkook írt.

Mosolyogva rázom meg a fejemet, de izgatottan pattanok fel az ágyamról, lesietve a lépcsőn, ahol anya értetlen tekintete fogad.

- Az előbb jöttél haza, hova mész?

- Izé... én csak Jungkookhoz.

- Oh, miért nem ezzel kezdted? - mosolyodik el egy pillanat alatt, majd sétál el mellettem, hogy nyugovóra térhessen. - Menj csak nyugodtan.

Néha tényleg úgy érzem, hogy anya jobban szereti Jungkookot, mint engem.

Martens bakancsomat felkapva téptem fel az ajtót, kilépve a szabad ég alá. Ugyan nem volt annyira hideg, én mégis megborzongtam, összébb is húzva magamon szürke kardigánomat. Mindig is a fázós emberek közé tartoztam, s még nyáron is képes voltam fázni olykor-olykor.

Lassan, komótosan lépkedtem a szürkés ház felé, majd amikor az ajtóhoz értem, kopogásra emeltem kacsómat, de ebben Jungkook hangja akadályozott meg.

- Hátul vagyok! - kiáltott előre, én pedig ugyan kételkedve, de a hátsó udvar felé vettem az irányt.

Sötétség honolt, az orromig se láttam, nemhogy Jungkookot. Kétségbeesetten kapkodtam tekintetem a kert egyik végéből a másikba, hogy megtalálhassam Jungkookot, de sehol sem volt.

- Idefent - ijedten kaptam kobakomat a hang irányába, s egy vigyorgó Jungkookkal találtam szembe magamat, ki a tetőn ücsörgött, lelógatva lábait.

- Mit keresel odafent? - fontam keresztbe karjaimat, kételkedő pillantást vetve a fiúra.

- Nem tudom - vont vállat - Nem jössz fel?

Halkan elnevettem magamat, majd oldalra döntöttem fejemet.

- Szerinted nindzsa vagyok? Nem tudok felmenni.

-A kis feminin Taehyungie - vigyorgott rám gyalázatosan, majd nemes egyszerűséggel leugrott a tetőről, mellém érkezve.

Jelen helyzetben nem tudom eldönteni, hogy meglepődjek azon, hogy egyáltalán ismeri ezt a kifejezést, vagy fakadjak ki neki, hogy mégis kinek képzeli magát, hogy ilyen szavakkal illet. Mindenesetre, mérges pillantásokkal illettem őt, de ő ezt észre sem véve, guggol le a földre, bakot tartva nekem.

- Mire vársz? - húzza fel egyik szemöldökét, én pedig szem forgatva lépek elé, majd emelem lábamat, hogy tenyerébe léphessek. Amint ezt véghezvittem, kezemmel azonnal megkapaszkodom az ereszcsatornában, majd minden erőmet összegyűjtve - ami eléggé csekély - felhúzom magamat, ám mielőtt felérnék, elvigyorodva lendítem lábamat, mely tökéletesen találkozik Jungkook jobb orcájával. Fájdalmas nyögés hagyja el ajkait, ami számomra elégtételt nyújt; vigyorom jobban kiszélesedik.

- Oh, sajnálom. Nem volt szándékos - mosolyodom el, immáron a tetőn ülve, úgy nézve le rá.

Egyik kezével a sértett felületet simogatja, mintha csak bármivel is jobb lenne ettől a helyezte, majd hamar megváltoztatja arcmimikáit; összeszűkített szemekkel mered fel rám.

- Te kis... - vigyorodik el, majd egy nagy ugrással elkapja az ereszcsatornát, és fel is húzza magát, mintha pille könnyű lenne. Nem mondom, kissé elszégyelltem magamat, hiszen egyneműek vagyunk, mégis sokkal többször hasonlítok egy lányhoz, mint fiúhoz.

Hirtelen terem előttem, teljes testével nekem feszülve, egyik lábát mögém téve, finoman fektetve le. Hatalmas, érdeklődő szempárral figyelem, de ő csak fejem mellé támaszkodik, közel hajolva hozzám.

- Fájt ám, ugye tudod? - utalt az előbb történtekre, ami miatt szám sarkai azonnal felfelé ívelnek.

- Mondtam, hogy sajnálom - vontam meg vállamat, ám ő szemmel láthatóan nem elégedett meg ennyivel.

- Ezért revansot kell vennem, tudod-e? - vigyorodott el diadalittasan.

Reflektálásra nem volt időm, hiszen pillanatok alatt tette magáévá párnácskáimat, s szinte öntudatlanul viszonoztam csókját. Gyengéd, kedveskedő volt, ami miatt kellemesen szusszantottam egyet, Jungkook tarkójára fogva, hajával játszadozva.

Mi is van köztünk? Barátság extrákkal? Vagy csupán törődésre vágyunk mindketten? Nem tudnám megmondani, hogy mi van kettőnk között, de egy biztos; egyre jobban vágyom a társaságára, a csókjaira, arra, hogy átöleljen. Ez lenne a kötődés, vagy a szerelem? Szerelmes volnék? Magam sem tudom.

Halkan pihegek, félig lehunyt pillákkal meredve fel Jungkookra, ki mosolyogva néz le rám. Egy utolsó csókot hintve ajkaimra, lekászálódik rólam, majd szorosan mellém fekszik.

Szinte azonnal oldalra döntöm a fejemet, de ő az eget kémleli.

- Mit akartál mutatni? - sutyorogtam.

- Ezt - mosolyodik felém, majd államat elfordítva, az ég felé emeli fejemet.

Az ég tökéletesen tiszta, talán még sosem volt ennyire az, s millió kis csillag ragyog az égen. Szemet gyönyörködtető a látkép, s lelkedzésemet nem tudom visszafogni.

- Tudtam, hogy tetszeni fog ez a tömény nyál - nevet fel Jungkook, így mérgesen pillantok rá.

- Valld be, hogy szép!

- Te szebb vagy - simítja kezét arcomra, azonban én orbitálisan zavarba jöttem. Érzem, ahogyan még a fülem is belepirult ebbe az egy ártatlannak tűnő mondatfoszlányba, s zavartan kapom el róla tekintetemet. Fogalmam sincs, hogy miért reagálok így, de a szívem is majd kiugrik a helyéről, sőt, a torkomban érzem dobogni.

- Ha továbbra is ilyen leszel, nem fogom magamat visszafogni - sóhajt fel gondterhelten, ülőhelyzetbe tornázva magát.

- Jungkook! - szólok rá, hiszen arcom szabályosan ég.

- És, hogy megpecsételjük ezt a randit - kezd bele a mondatba, majd oldalra fordulva, felmutat nekem két szatyrot. - Hoztam kaját.

Zavaromat félretéve vigyorodom el, feltornázva magamat, majd izgatottan figyelem a két zacskót.

- Nem tudtam eldönteni, hogy melyiket szereted jobban, szóval van itt mekis kaja és kínai is - pakolja ki az étvágygerjesztő ételeket magunk elé, s én azonnal beszippantom a belőlük áradó zamatos aromát.

Nagy vehemenciával nyúlok az egyik sajtburgerért, de csak most jut el a tudatomig, mit is mondott Jungkook; randi. Ez randevú lenne? Ha az, akkor tökéletes. Sokkal jobban érzem magamat így vele, mintha egy puccos étteremben lennénk, és rákot ennénk két pofára megspékelve valami értelmetlen, drága borral.

- Hihetetlen, hogy ilyen egyszerű dolgokkal le tudlak venni a lábadról - nevetett fel, a fejét csóválva, miközben egy adag kínait pakolt szájába.

Tényleg így lenne? Vagy csak miatta tetszik ennyire minden? Jómagam sem tudom, de amikor Jungkookkal vagyok, olyan, mintha egy másik világba csöppentem volna. Magába szippant, elragad. Elvakít...

Miután befejeztük az étkezést, s mindent elpusztítottunk, amit a zacskó rejtett, visszadőltünk egymás mellé, újra az eget kémlelve.

Tekintetem sokszor tévedt a hasát fogó Jungkookra, s annak kézfejére, mi enyém mellett pihent. Azt akartam, hogy fogja meg a kezemet? Kétségkívül. Mertem lépni? Nem.

Így is túl nyálasnak tart, mi lenne, ha megfognám a kezét? Nem vagyunk egy pár, így még csak értelme se lenne...

Hirtelen üti meg hallójárataimba Jungkook csilingelő kacaja, majd nem sokkal később érzem, ahogyan ujjait összefűzi sajátommal. Kezünk tökéletesen passzol egymáshoz, mintha úgy tervezték volna, hogy egy nap örökké egybeolvadjon, el nem eresztve a másikat.

Sűrűn pislogva szakítom el íriszeimet kezünkről, egyenesen Jungkook szemeibe nézve.

- Láttam, hogy mit szerettél volna, csupán szórakoztató volt nézni, ahogyan őrlődsz magadban - magyarázta meg előbbi hahotázását, a kérdés feltétele nélkül.

-Nem tudom, miről beszélsz - reflektáltam felszegett orral, újra az ég felé pillantva.

Jungkook ujja milliszekundum alatt siklott állam alá, ezzel kényszerítve arra, hogy ránézzek. Amint ez megtörtént, elmosolyodott, ajkaimra marva. Gyengéden simogatta, ízlelgette párnáimat, mintha a kedvenc édessége lennék. Jól esett - nagyon is.

Elég hamar megunta a játszadozást, ugyanis nyelvével végigsimított fogsoromon, gyengéden jártatva a felületen végig ízlelőszervét, ami kellemes borzongást váltott ki belőlem. Kötelességtudóan ejtettem le államat, utat biztosítva ezzel szájüregembe, ő pedig nem volt rest; kíméletlenül tolta át nyelvét, körbejárva, feltérképezve szájüregemet, majd amint ezt megunta, összefonta szervét sajátommal. Egész testemben, fejem búbjától-lábujjamig megborzongtam az érzések tömkelegétől, mik felszabadultak testemben. Éreztem, ahogyan hasam bukfencezett egyet, ahogyan a pillangók felszabadultak. Lassú, érzéki keringőt jártunk - mámortó volt. Túlontúl tökéletes volt, s örökkön örökké így maradtam volna. Kár, hogy csalfa reménybe ringattam magamat...

Pihegve válunk el egymástól, mégis hatalmas hiányt érzek. Figyelmemet nem kerüli el ádáz vigyor képződménye, így zavaromban váll üregében találok búvóhelyet. Orromba azonnal bekúszik az az oly' jellegzetes illat, amit oly' imádok. Friss öblítő és parfüm keverék. E kettő elegye képes arra, hogy hatalmas mértékben elbódítson.

- Tudod - szólít meg, így fejemet felemelem, mellkasára fektetve azt. -, régen olyan voltál akár egy vad paripa. Olyannak tűntél, akit nem lehet betörni, mint Szilaj-t. Most meg olyan vagy, mint egy kezes kiscica, ki törődésre vágyik.

Kijelentésén elgondolkozom; tényleg hatalmas jellemváltozáson mentem keresztül, mióta belépett az életembe. Felszabadultabb lettem.

- Tudod, régen is folyton elrontottad a jó pillanatokat, akárcsak most - reflektáltam, arra utalva, hogy egy bizonyos szinten tönkretette a pillanat varázsát.

Halkan elnevette magát, megcirógatva kézfejemet.

- Nézd, hullócsillag! - mutatott fel az égre, így még sikeresen elkaptam a zuhanni látszó csillagot. - Kívánj valamit.

Íriszeimet szorosan lehunytam, a kívánságra koncentrálva, azonban csak egy valami jutott az eszembe: Ez a pillanat tartson örökké.

Kár, hogy kívánságom nem talált meghallgatásra...

~~~~

Igen, nagy nehezen, de ez is megszületett. :'D

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, ráadásul rövid rész is lett, de remélem a cukiság kárpótolt benneteket! :)

Sajnos, vagy nem sajnos, nem sokáig lesz részük cukiságban. *wink*

Eléggé gagyinak érzem a részt, nagyon nehézkes volt megírni ezt a részt, hiszen ha az eredeti terveim szerint írtam volna, akkor hamarabb vége lenne, mint terveztem, azt pedig nem szeretném. Ez ilyen kis kitöltő rész volt, beismerem! XD

A folytatást illetően nem ígérek semmit se, hiszen nehéz a suli, utolsó évemet járom, így sok minden vár rám. De, ezek ellenére igyekszem majd írni, ahogy az időm engedni és sietni!

Na, nem lopom tovább az időtöket; remélem tetszett nektek! ♥

xxMinHeezixx