Állok egy tükör előtt. Edevis tükre előtt. Egy mondat zeng bennem: "Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé."

Hogy mit látok? Magamat. Magamat, és Őt, amint egymás mellett állunk. Átkarolja a vállamat, én a derekánál fogva szorítom magamhoz. Arca ragyog a mosolytól, ami aranyló napfényként simogatja a világot körülöttünk.

És én boldog vagyok.

Aztán felém fordul. Orrunkat egymásnak nyomva eszkimópuszit adunk, és nevetünk. Egymás szemében kóválygunk, íriszeink összeakadnak.

És Ő boldog.

Aztán összebújunk, öleljük egymást, olyan szorosan, mintha ez lenne az utolsó alkalom együtt. A hajába fúrom az orrom, és mélyen beszívom az illatát. Örökre emlékezni akarok rá.

És mindketten boldogok vagyunk.

Felébredek. Felébredek az édes álomból, ellépek a tükör mellől. Gyűlölöm, és mégis szeretem, mert boldognak látom magunkat. Felveszem a szakadt függönyt, és visszatakarom a díszes foncsort. Végigsimítok a hideg felületen. Lemondóan sóhajtva lépek ki a teremből, és zárom be magam mögött. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam magunkat, mert a tükör holnap már nem lesz ott.

Az utolsó alkalom, hogy boldog voltam...