"Nem tudom mi ez... olyasmi, mint a szerelem, de mégsem... mint egy billog, ami hozzáköt, és ha távolodni akarnék, felizzik, és mellette tart... de ahogy izzik nem fáj, hanem átmelegít, jól esik, fellelkesít, és tudatja velem a magam igazságát... és ez jó... Billog, ami a szívembe égett, és ha csak a ráncos, gyógyult heg marad is, de ott marad... és ez biztonságot ad... örökre hozzáköt... és ez jó."

Ezt írtam a naplómba tegnap este. Mert akkor megvilágosodtam az igaz szerelmet illetően.

Akik régebb óta olvasnak, tudhatják, volt egyszer, hol nem volt egy Marci. Szerettem, ez nem kétséges, ám a mód, ahogy szerettem, az volt különböző a mostanihoz képest. Az hirtelen fellángoló volt, égető, magával sodró, forró, heves, arcpirítóan gyermeki. Gyermekszerelem, ahogy mondani szokás. Fiatal, zöldfülű, bolondos képzelgés, nem több. Ha akartuk volna sem jött volna ki több belőle.

De amit Őiránta érzek, az más. Hamár a tűzzel példálódzunk: ez most olyan, mint a hosszú, kínlódóan kihunyó tűz után maradt parázs. Még mindig forró, ha hozzáérünk, ám ez tovább tart, mint a fellángolás. Egyfajta bölcs visszafogottság, amelyből tudás sugárzik. Igen, ez a leginkább megfelelő példa.

És most nevethettek, hogy: Ugyan, mit tudhat egy taknyos 15 éves az igaz szerelemről?! De higgyétek el, ezt tudom. Soha, de soha nem tudtam semmit még ilyen jól. És mindezt oly bizton állítom, mint amilyen kék az ég...

Érdekes, hogy egy kék példával jövök...

Ez mind igazából egy következtetés. Súlyos, és gyötrő gondolatok szülték, amik mind egymás ellen vádaskodtak. Egyik azt mondta: Szerezd meg magadnak! Ha annyira szereted, meg kell szerezned, hisz nem tudsz nélküle élni! A másik azt ismételgette: Ne! Ne gondolj rá! Nem teheted! Nem szeretheted, mert azzal mindent elronthatsz körülötte! Bemocskolhatod a saját szennyeddel, és eztán majd megvetnék. És ezt nem teheted vele! A harmadik pedig: Mocskos vagy. A saját érzelmeid piszkában fürdőző vétkes! Hogy szerethettél bele egy lányba?! Miért?! És hogy?! Kellett neked ez a sok bánat, és fájó gondolat, hogy nem lehet a tiéd? Kellett, hogy minden nap lásd, minden nap megérintsd, szólj hozzá, mosolyogjon rád, és BARÁTKÉNT tekintsen rád?! Ezzel csak magadat fogod tönkretenni, úgyhogy inkább felejtsd is el Őt!

Az első volt a vad, feltörő vágy, ami a maga terve szerint ki akart elégedni, s ezzel ugyan rövid időre, nagyon rövidre boldogságot, de aztán keserű megbánást hozott volna rám.

A második volt a páni félelem saját magamtól, az új érzéstől, ami egy eleddigi barátomhoz fűzött, és attól, hogy, ha a szerelmét nem is kaphatom meg, a barátságát is végképp elveszthetem.

A harmadik volt a magam ellen fellángoló düh, és csalódottság. Ha már egy lányba, miért pont egy közeli barátba? Minha csak úgy tennék, hogy naponta újra, és újra szíven döföm magam, s még párszor meg is csavargatom benn a kést. Felesleges önkínzás, elpocsékolt, gondolkozásra, évődésre szánt idő. Szerettem volna inkább egy olyanba, akit nem minden nap látok, de beszélő viszonyban vagyunk...

Ja, ez is megvan...

Vagy valaki olyanba, akit életemben egyszer láttam, egy szót váltottunk, vagy azt sem, egy pillanatig találkozott a tekintetünk, egy másodpercre láttam az arcát, de örökre megjegyeztem azt a mozdulatlan pillanatot, amikor először megláttam. És nem látnám többé, ő nem tudná, mi lakozik a lelkemben, hogy csak ő jár a fejemben...

És ezt is kipipálhatjuk...

Végül, a három gondolat annyira egybefonódott éteri vitájukban, hogy összeforrtak. A vágy továbbra is hajt, de a páni félelem kordában tartja őt, s együtt elnyomják a dühömet, így csak egy csöppnyi csalódottság mérgezheti a keserű idillt. S most, midőn a három különböző idea kioltotta egymás hevességét, ráncos, mély heget hagyva a lelkemben, megtanultam őt bölcsen szeretni: magamban forrón, fékevesztetten, kívül csendben, apró jelekkel sugallva, cseppnyi kedvességekkel integetve. S így a keserűség is szinte nyomtalanul eltűnt, csak néha-néha feltörő, mások elől gondosan elrejtett, ám akkor zokogó sírással tudatja, még itt van.

Még nem sok ember tudja... de mostmár ti is, kedves olvasók, tudjátok az igazságom, tudtok engem. Tudjátok a legmélyebb érzéseim, és egyetlen olyan titkom, amit kénytelen leszek majd feltárni a szüleimnek, akármennyire is nem akarom... de egyenlőre még nem tudhatják... várnom kell a megfelelő percet...