Inspirálta az Invisible és a Silber c. könyv.❤♾

Egy újabb nap, a festékek lepattogzanak a vakolt falról, hátulról a televízió hangja szűrődik aláfestésként. Elszürkülni, elveszni valaki más emlékei között, mi nem volt az enyém. Már az éj előtt hiányoltam, mikor elment. Csak én, az árnyékom és az összes csalódásom.
S az álom.
Ó, Henry, mondd, mivé lettünk? Mivel érdemeltük meg a kalamajkát, melyet kapcsolatunk után kényszerültünk vonszolni? A sötét folyosók szűkülni látszanak, mikor eltávolodsz, elvesztem magam, ha nem foghatom kezed.
De ez mit számít?
Mikor azt kérdeztem tőled, mi mindenre lettél volna képes azzal a titokzatos nővel, történetesen az apád újdonsült barátnőjével, válaszoltál. Elfojtott hangon.
Bensőm azt súgja, nem hibáztathatlak mindezért, csak azt tetted, amire kérteke. Az igazat mondtad, amiért hálásnak kellett volna lennem, elismerem, de nézzünk reálisan a történések mögé. Ki képes ezt értékelni, mikor a szívét törik össze, saját nyomorában fürösztik?
Azt felelted: bármit elkövettél volna, ami célod eléréséhez kulcsfontosságú. Nem számít, azzal mennyire hágod át az erkölcs s lojalitás diktálta szabályokat.
Egy újabb nap, a sötétben villódzó utcai világítás fényében a házatokat nézem, a masszív téglaházat. Gyéren kiszűrődik szobád ablakából az íróasztali lámpád generálta világos. Álomnaplót vezetsz. Pontosan ugyan úgy, ahogy minden áldott estén teszed, 18:49 – kor.
Összehúzom magamon kabátomat, a sálam megigazítom, hogy védve legyen nyakam. A csillagos égbolt csodálatos. Néha azt képzelem, ezeknek az apró pontoknak is megvan a saját titka, amennyiben türelmesen várunk, feltárják előttünk.
Gomolygó lehelet és csontig hatoló hideg. Fagyott végtagok.
Nem, ez nem az a fajta görcsösség, mit a sokhatás következtében érzel, míg elönt az adrenalin. Vércsepp egy pohár vízben. A tiéd. Zsilett előtted. És vörös, alvadt tócsa, összekeveredve könnyeiddel.
A mostani fagy átjárja minden porcikádat, a szívedet hagyva direkt a legvégére. Tudja, hogy szenvedni fogsz. Tudod, hogy szenvedni fogsz.
A falak nem biztonságunk érdekében lettek építve.
Henry, szeretlek! És bárcsak te is viszont szeretnél!
Nem titkolóznál, beengednél az ajtódon, feltárva legféltettebb gondolataidat, kísértő rémképeidet, vállaidat, mint teher, nyomó kötelességeidet. Hogy együtt oldjuk meg.
Ez nem a Napsütés és a Vihar család közti ellentétekről szól. Meg kellene találnod az aranyutat, mely mindkettőnknek megfelel. Mert hiába mondod, hogy kedvelsz, ha attól még nem érzem. Értékelendő, mikor tűzön – vízen keresztülmennél a szeretteidért...
De én hol helyezkedem el az értékrendedben, Henry?
Elpazarolni a napokat, olyasmiről álmodozni, amit nem hozhatok vissza. Körülnézni, az életem összes színe kifakult, inkább elsétálok. Már azelőtt hiányoltam, mielőtt elmentél.
Valami váratlan történik. A megszokott rutinoddal szemben eltérően kioltod lámpád gyér fényét, szobád ablakából sötét világít a deres éjben. Egy kósza hajtincset fülem mögé tűrve állok, meredek a rideg tömbre, majd ujjaimat összedörzsölve otthonunkhoz vezető útra lépek.
Ám mielőtt eltávolodhatnék, hirtelen kitárod az ajtót, a hátad mögül kiszűrődő fényárban elmosolyodsz, mint egy angyal. Kusza hajad az égnek meredezik, szürke, átható szemeiddel engem mustrálsz.
– Szia. – lágyulnak el szigorú vonásaid. – Gyere be!
– Szia. – súgom vissza, ahogy a világ lángra lobban körülöttem.