livvieisafangirl - nek🤗😍 (bocsi, ha szed, ilyen hangulatban vagyok. Remélem, azért még tetszik... egy picit😏)

A gimnáziumunkban mindenki ismeri őt. Sokak oda vannak érte, fiúk csapata próbál bekerülni a baráti körébe, hogy minden valamit is számító házibuliban részt vehessen. Lányok hada csorgassa a nyálát, mikor elhalad mellettük a folyosón. Feszülős ruhát vesznek fel, mely láttatni engedi domborulataikat, csakhogy észlelje őket.
Kétség kívül, mindannyiunkból kiváltja a lehetetlent.
Luke Robert Hemmings.
Ma is, ahogy minden áldott nap, csengetés előtt két perccel vonul végig a folyosón szakadt farmerében, fekete bőrdzsekijében, mutatóujján méregdrága autójának slusszkulcsait pörgetve. Iskolánk örömlányai máris kelletni kezdik magukat. Pilláimat lehunyva jobbnak látom, ha gyorsan eliszkolok, hiszen én mihez kezdhetnék...?
Gondolataim viharfelhőjében becsusszanok a padba, s várom a mellettem ülő felbukkanását. Egyik részem örül, amiért Luke a padtársam – így majdnem minden nap érezhetem a közelségét, illatától görcsbe rándulhat a gyomrom, megremeghetnek lábaim mély, érdes hangjától. Elmém okosabb fele mégis azt sugallja az esetek többségében, ezzel csak önmagamnak okozom fájdalmat. A fiú egyértelműen nem érez irántam semmit, törtrészét sem táplálja, én mégis bizakodok...
A remény hal meg utoljára, nem igaz?
Nos, éppen itt lenne az ideje.
– Csá, Clifford! – veti oda nekem. Converse – be bújtatott lábait felrakja az asztalra, székével hintázni kezd, miközben legjobb barátjának kiabál oda a terem végébe.
„Kaptál egy másodperc, személyre szabott figyelmet. Milyen volt, Michael?”
– Öhm... Luke... – motyogom elhaló hangon a fiúnak, de nem hallja meg. Szívem már a torkomban dobog, úgy érzem, menten kipakolom reggelimet cipőjére. Elképzelhetetlen, hogy egy fiú ilyen zavart váltson ki belőlem. – Luke... – próbálkozom ismét.
A szőke hajú tincsei közé túr, majd felém pillant. Ledermedek, amit lesajnálóan végigmér, arcom tűzpirossá válik, mikor szemeimbe néz.
– A buzi Clifford új kiszemeltet talált? – vihog Calum, mire mindenki felnevet a teremben.
Nem fáj. Hozzászoktam már a többiek reakciójához.
Egyedül az üt szíven, mikor meghallom Luke fuldokoló röhögését.
– Calum! – szól rá barátjára a fiú tetetett komolysággal, mikor meglátja ajkaimat remegni. Olyan erősen szorongatom a pad szélét, bütykeim már kifehérednek.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre belép a tanárnő. Kifújva a levegőt állok fel, ezzel üdvözölve, hálát adva az égnek, amiért negyvenöt percig legalább nyugtom lesz, szabadulhatok a gúnyos, megalázó megjegyzésektől, megvető és lenéző pillantásoktól.
Hát, majdnem teljesült a kívánságom.
– Luke Hemmings! – hallatszik az osztályfőnöknőnk szigorú hangja, s ezúttal tudni lehet, nem puszta fegyelmezésről van szó. Valami komoly dolgot követett el. – Az igazgatói irodába! – mutat ellentmondást nem tűrő hangon az ajtó felé.
– Mi a fasznak? – vihog fel flegmán, majd lepacsizik a mögötte ülő Ashtonnal. – Azért nem csapathat ki, mert hagyta magát megkúratni. Akkor ön is jönne velem, ugye, tisztában van a tényállással?
A tanárnő arca megmerevedik egy pillanatra, elpirul zavarában, vagy inkább szégyenében, azután átveszi helyét a méreg. Kiszáradt torokkal, sajgó szívvel hallgok.
– Ó, nem ezért, kedves! – szűri fogai közül. – Hanem, mert kokaint találtak a szekrényedben. Az igazgatóiba! Most!
Mi? Nem. Nem lehet!
Nem csaphatják ki! Ez az egyetlen esélyem, hogy lássam. Azután soha többé nem találkoznánk.
Hirtelen ötlettől vezényelve felállok.
– Az... az enyém. – motyogom remegő hangon. Mindenki síri csendben bámul rám, az osztályfőnök csalódottan, egyben ledöbbenve mered hol Luke arcára, hol az enyémre. – Csak nem mertem... a sajátomba rakni... ezért került... hozzá. – habogom.
– Mi a faszt csinálsz, Clifford? – szűri Luke a fogai közül. – Fejezd be! Ne hazudj!
Nem érdekel az egyetem, nem érdekelnek a jegyeim, nem érdekel ha kicsapnak, vagy ha ezért anyáékat kell hallgatnom, egy életen át. Luke érdekel.
Remegő térdekkel, a többiek szúrós, hitetlen tekintetét állva az ajtóhoz sétálok, lenyomom a kilincset, viszont még mielőtt kilépnék, visszanézek rá.
Ámulva, kinyílt szájjal fúrja tekintetét az enyémbe. Fejét ingatja, érzelmeivel viaskodva dobol a lábával. Mintha... sajnálna. Butának tart, egyértelmű. Szemeiben ezúttal valami különös csillogást veszek észre, mit sehogy nem tudok beazonosítani.
Nagyot sóhajtok, és kimegyek az osztályteremből.