rockerchannel - nek💕
Nem tudom, mennyire sikeredett szedre.😶

Ahhoz, hogy ember legyél, nyomorúságosnak kell érezned magad. Senkinek.
Egy teljes katasztrófának.
Fájdalom intenzív. A fájdalom mindenhol ott van. Félek, még egy tétova, erőtlen lélegzetvétellel megfulladnék. Könnyeimmel öntözöm hát sírod kiszáradt gyomjait, melyek az élet múlandóságait jelzik.
És ni, itt jön a zápor! Zuhogó cseppek közt göndör hajam tincsekbe tapadva hull homlokomba, percek alatt süpped csizmám a sárba.
És én hiába, megsimítom egyszer, megsimítom kétszer a gravírozott feliratot, mely a márványban díszeleg, nem olyan, mint mikor puha bőrödet cirógattam. Mikor beleremegtél az érintésembe, egyre többet kívántál belőlem...
Vágyad jeléül nem szolgál más, csak a szél fújta száradt bokor, mely feletted különös táncot jár.
Vajon milyen érzés lehet a föld alatt feküdni? Egyedül vagy, magányosan? Érzékeled jelenlétem, a fájdalmat, mi fekete méregként itatja át szívemet? Itt vagy velem? Szeretsz még?
„Michael Gordon Clifford
1995 – 2016”
Oly sok múlik egy emberen. Rengeteg! Szinte elképzelhetetlen a teher, mi vállát nyomja neki, ki arra az útra lép. A bűntudat, ha halált okoz; az öröm, mikor életet ment.
Téged mégsem tudott megmenteni. A saját élettársad.
Csődöt mondtam, mint orvos, csődöt mondtam, mint szerető.
Mindhiába, tisztában voltam a következményekkel, s mégis hagytam magam meggyőzni, lebeszélni a kemoterápiáról. Azt szeretted volna, ha boldogan ki tudod használni hátralevő hónapjaidat, nem egy kórházi ágyhoz kötve.
Beleegyeztem.
Ó, de mégis miért?
Megérte ez nekem? Hogy egyszer, utoljára lássak örömet arcodon? Vajon, ha ellent mondok máshogy sül el? Nem lenne sokkal jobb száz évig élni, közösen megöregedni a tudattal, a halál már csak barátként jöhet, nem tolvajként?
Mert Ashton Irwin büszkeségét ellopta.
Téged.
Mondd, mondd meg hát, szerelmem, miért tetted? Attól féltél, szépen lassan kiábrándulok belőled, ha kezdetét veszik a kezelések? Hogy nem fog el a vágy, ahányszor duzzadt ajkaidra nézek?
Holnapra már az egész temető tele lesz halottjait sirató hozzátartozókkal. Mindenszentek napján a kopár sírhelyek díszbe öltöznek, felkapják ünnepi köntösüket, így hallgatják mosolyogva az értük szóló imákat. Gyertyát gyújtanak, a sötétben ez vezeti majd vissza a kóborló lelkeket örök nyughelyükhöz.
Sajnálom azokat, kikhez nem érkeznek látogatók. A márványtömbök, melyek üresen állnak. Ilyenkor még inkább nyomorultul érzem magam, hiszen tudom az ember történetét. Ebben a csöppnyi községben mindenki ismer mindenkit. És mégsem áldoznak érte, ki egyedül hál, ki egyedül jár...
Értünk sem fognak, Michael! Hiszen mások vagyunk. Voltunk.
Ebből nem maradt más, csak egy megkeseredett fiú, furcsa vonzalmat mutatva a temetőhöz és halottja.
Mert még így is az enyém vagy. És az is maradsz.
A legfontosabb.
Éppen ezért járok ki minden éjjel ide, a csendbe, a lelkek közé, azt kérdezve:
„Michael, nem különös: Mindenszentek ünnepén születtél, s végzeted ugyanaznap, ugyanazon órájában ért utol? Arra teremtettél, hogy meghalj! Én pedig, hogy veled haljak.”