C A L U M

A sötétség teljesen eluralta már az éjszakát, mégis téged furcsa mód ez megnyugtat. Jelen pillanatban ez a szín tökéletesen passzol fekete, megfacsart lelkedhez.
A szirt nyugalmat sugároz, mely valamennyire átjárja elmédet, mégsem tudsz szabadulni az aznapi történésektől. Nehezen emészted meg, ha hazudnak neked, főleg mikor olyasvalakiről van szó, kiben feltétel nélkül megbíztál, s kezébe merted volna adni életedet.
– Gondoltam, hogy itt leszel. – szólal meg mögötted egy hang. Felesleges megfordulnod, pontosan tudod, ki az új jövevény.
– Hood. – szűröd fogaid közül. – Mit akarsz?
– Már kiskorodban is vonzottak a titokzatos helyek téged. – mondja. Mit sem törődve utálkozó hangsúlyoddal, szúrós tekinteteddel, helyet foglal melletted a sziklán. – Olyan... békés ez.
Összepréseled az ajkad, végül mégis megeresztesz egy halvány mosolyt.
– Valóban. – biccentesz. – Szeretem innen fentről szemlélni a várost. A fények... megbabonáznak. És néha... – elpirulsz. Fogalmad sincs, be avathatod – e Calumot a titkodba, de végül arra az elhatározásra jutsz, hogy mindent felteszel egy lapra. – ... néha azt képzelem, nem vagyok a tagja. Kívülről szemlélem, gyönyörködöm a kilátásban, és ilyenkor sokkal emberibbnek hiszem ezt az egészet. – sóhajtasz.
Való igaz, a gondolataid tényleg elkalandoztak egy kicsikét, amit a fiú észre is vesz.
– Sajnálom. – hajtja le a fejét.
Egy pillanatra rápillantasz, majd hitetlenül felhorkansz vadul tiltakozva.
– Pontosan tudtad, Hood. A legjobb barátja vagy, el nem hiszem, hogy nem tűnt fel, mit művel a hátérben! – fakadsz ki.
– Csak volt a barátom. – súgja. – És komolyan nem tudtam, hogy... hogy...
– Mondd csak ki! – nevetsz fel erőltetetten. – Hogy megcsalt! Nem olyan nehéz. – ingatod a fejed lassan.
Azután a némaság csendje lepelként borul rátok. Egyikőtök sem szólal meg;  te, mert nem akarsz, Calum, mert nem tudja, mit mondhatna.
Végül mégis ő töri meg a csendet.
– Tudod, szerintem ez az egész nemtörődöm és rideg stílust csak azért erőltetted magadra, hogy az emberek azt higgyék, erős vagy. – hangosan fújtatsz. – De belül zokogsz...
– Nem. Komolyan leszarom. – veszed félvállról. – Csak azt sajnálom, hogy fél évemet rápazaroltam. Valamint ostromlom magam, amiért elhittem, valaki szerethet engem. – keserű vigyorra húzod a szádat. – Pedig amint tudjuk, ez lehetetlen!
– Nem az. Van, aki szeret. – tiltakozik.
– Például?
– Én. – nyögi ki kis idő után.
Teljesen ledöbbensz. Pislogás nélkül meredsz rá, várod, mikor kiáltja el magát egy „Bevetted!” – kijelentéssel, de nem teszi.
– Na, ne viccelj már! – vihogsz feszülten.
– Nem szokásom. – most először néz a szemedbe közvetlenül.
Tekintete vágyakozó, ahogy ajkaidra siklik. Nem tudod, miért, de mikor megcsókol, nem taszítod el, sokkal inkább közelebb hajolsz, s még többet akarsz Calumtól.