L U K E

– Nem hallod? Állj már meg! – fut utánad a szőke hajú fiú lihegve.
Karod után kap, késztet, hogy felvedd vele a szemkontaktust. Könnyáztatta arccal végigvezeted tekinteted Luke – on, árulkodó jelet keresve kifejezésén, ami mutatná, hazudik neked, de vonásai megingathatatlanok.
– Miért rohangálsz az éjjel közepén, y/n? – mosolyodik el kedvesen. Lábaid elgyengülnek az angyali arc láttán, de próbálod magad tartani, elvégre... Hahó, most dühös vagy rá! – Nem te mondtad délután, milyen fontos a vizsgáim letétele? Te akartál tanulni velem, de most... Mi a baj?
Ez a kijelentése teszi be nálad a kaput. Még van pofája ezt mondani az elmúlt órák eseményei után?!
– Te szemét! – téped ki a kezed szorításából, majd erőset löksz mellkasán. – Hogy mered...? Mondd csak, mennyit fáradozol naponta ennek a bunkó imázsnak az elsajátításán?
– Nem értem. Mi történt... – rebegi.
– Hogy mi? – kiabálod sírva. – Mindenféle hamis dologgal áltatsz, aztán kiderül, hogy barátnőd van?! Calum is megmondta: mindenkivel ezt csinálod.
Luke egy percig hitetlenül mered rád. Mikor már megunnád a magyarázatára való felesleges várakozást, megfordulnál, ismét megakadályoz a hazaindulásban.
– Félreérted. – vigyorog. – Tudod, miért mondtam ezt? – halványan megrázod a fejed. – Mert a tudat, hogy egy másik fiú érjen hozzád, az... az egyszerűen megőrjít. Én csak féltékennyé akartalak tenni. Arzaylea nem is a barátnőm! Soha nem jártunk, nem is fogunk.
– Te... te tényleg ezt tetted? – alig jutsz szóhoz. – De. Miért? Hiszem nem is kedvelsz engem.
Jóformán alig tudod befejezni a mondatot, Luke birtokba veszi ajkaidat. Kezdetben lassan, finoman csókol, azután ez átcsap vad smárolásba. Ujjaidat puha fürtjei közé vezeted, ő derekadnál gyűrögeti a felsőd textiljét, így izgatva fel téged, s húzva közelebb magához.
– Valóban nem kedveltelek. – súgja, miközben homlokodnak támasztja homlokát. – Szeretlek.
– Szeretlek. – suttogod vissza, majd nyakába fúrod fejed.