Egyre feljebb és feljebb másztam. Nem érdekelt, hogy milyen magasan vagyok. Nem érdekelt, hogy mekkorát eshetek. Nem érdekelt semmi, csak menekültem előle. Magam elől. A hegy tetejére érve lepillantottam az alattam elterülő erdőre. Az öngyilkosság gondolata kezdett fogalmazódni bennem, mint mindig ha magas helyen vagyok. Elképzeltem, hogy egyet előrelépek és lezuhanok. A fák kicsit tompítanák az esést, de meghalnék. Túl könnyű lenne, de most nem is ezért voltam itt. Az elmém próbálta kiűzni a fejemből az aggodalmat. Hirtelen sok "Mi lesz ha...?" kérdés vetült fel bennem. Megpróbáltam átgondolni a helyzetemet. Miért félek? És főképp: Kitől? Mitől?
Az emberek általában teljesen logikus dolgoktól félnek: pókok, magasság, fájdalom, halál, tömeg előtti szereplés. Én ezektől csak kevésbé félek (jó kivéve a tömeget). Az én legfőbb félelmeim teljesen irracionálisak. Félek, hogy nem vagyok/leszek/voltam elég jó az élethez. Félek, hogy az én mesémnek nem Happy End a vége. Félek, hogy ezzel egyszer szembesülnöm kell. És akkor már nem lesz visszaút.