Három év. Ennyi telt el az utolsó találkozásunk óta. Pont három éve volt az a végzetes nap, amikor legyőzött és börtönbe zárt, hogy sose láthassam a napot. Életem végéig egy cellában, egyedül. Nem látogat senki, de most lejött hozzám. Nem mintha hiányoznék neki, gondolom csak bukásomra akar emlékeztetni. Látom, hogy közeledik de csak fekszem az ágyamon és olvasok tovább. Amikor leér, a cellámhoz lép.
Némán áll egy helyben és néz gondolom várja, hogy észrevegyem. Felé fordulok, mintha csak most venném észre.
- Bátyám - kezdem hűvösen - Minek "köszönhetem" a látogatásod?
- Hiányoztál.. - gúnyosan felhorkantottam - Rég láttalak.
- Én itt voltam, bármikor lejöhettél volna. De gondolom a barátnőddel foglalkoztál - tudom, hogy ezzel felhúzhatom de nem érdekel. - Ő hogy van?
- Tudod, hogy nem láttam vagy három éve! Lehet, hogy téged legyőztelek, de elég nagy káoszt okoztál magad után! - kiabált, már-már ordított - Az apánk majdnem meghalt és te csak a hatalommal foglalkoztál!
- Te itt se voltál!
- A te hibádból nem voltam itt jól tudod!
- Ezért jöttél? Veszekedni?
- Nem, igazából kiengedlek. Mivel én vagyok az új uralkodó, ezért kiengedlek. Apánk rám bízott mindent, ő teljesen visszavonult.
- Érdekes... - mondtam miközben hatástalanította a védelmet. - Visszavonult már most?
Kisétáltam a cellámból, majd a mostohabátyám mellé álltam. Ekkor hirtelen eltüntettem a klónom és belöktem a cellába, majd rázártam.
- Köszönöm, bátyám! - felvettem az alakját - Viszlát, örökre!
Elindultam a folyosón és még hallottam, hogy ordít utánam.
- Lokiiiiii!!!!!!!!