- Szóval, mi a helyzet a gyógyszerekkel Tyler? - vágott bele a dolgok közepébe Dr. Limes. Tyler elfintorodott, felfordult a gyomra, ahogy azokra a fagyott föld ízű pirulákra gondolt. Úgy érezte képes lenne tőlük abban a pillanatban vért köpni. Barna szemei az előtte elhelyezett dohányzóasztalt figyelték inkább, arcán mintha minden alkalommal egyre kevesebb lett volna a való világ iránt tanúsított érzelem.

- Egy alkalmat sem hagyhatok ki - szinte suttogta a szavakat, olyan gépiesnek hangzottak, hogy a férfit meg is rémítette.

- És mit gondolsz, hatnak? - kérdezte visszazökkentve magát a semleges pszichiáter szerepébe. Tyleren egyértelműen látszott, hogy a gyógyszerek, melyeket már hetek óta szedett drasztikusan változtatják, már csak az volt a kérdés, hogy melyik irányba.

A fiú ekkor kezdett el kötésével babrálni kissé zavartan. Volt valami a nyelve hegyén, amihez, hogy kimondja még egy nagyon aprót kellett veszteni az önbizalmából és az erejéből. Elhatározta, hogy ad annak még pár másodpercet.

- A kéktől az óra mindent szürkévé változtat. A vörös, pedig megfoszt mindentől, maga alá temet. Nem tudom, ez azt jelenti, hogy hat? - Tyler ekkor már felnézett a szemben ülőre. Arca viszont olyan kétségbeesetten festett, hogy Dr. Limes egyik keze alig láthatóan megremegett. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban elsírta volna magát.

- Tyler én... - de Tyler nem hagyta, hogy belekezdjen a szakmai szarságaiba. Végre kitört belőle.

- Tényleg őrült vagyok Dr. Limes? Diliházba fognak zárni, elvisznek és bezárnak egy színtelen szobába? Ennyire beteg vagyok? - ontotta magából a szavakat rémülten a fiú. A doktor megborzongott ezekre a kérdésekre.

- Miért nem lehetek csak normális? Miért őrültem meg Dr. Limes? - Tyler ekkor már sírva kiabálta a kérdéseket a férfi felé. Teljesen megtört, talán a pirulák törték meg, talán az az évek óta gyülemlő fájdalom és a feldolgozatlan, nyers gyász, amit senki nem segített neki elfogadni. Az azonban biztos, hogy valami teljesen más lett akkor.

xxx

Tyler megsemmisülve meredt maga elé, próbált szemeivel minél messzebbi fatörzsek mögé nézni. A hinta lágyan, és ritmusosan ringott alatta. A barna szemek üvegesen, érzelemmentesen néztek, a mályva ajaka nem fénylettek apró vidámság cseppjeitől, a gyermeki arc már egyáltalán nem kapott színt a felhőtlenségtől. Még érezte, hogy bekötött kezét valaki puhán szorongatja, mintha így próbálta volna gyógyítani, de már az sem volt képes érzelmeket csalni gondolataiba, még ha valahol szíve mélyén mégis ott voltak. Josh ijedten pásztázta a másik arcát már lassan tíz perce.

- Tyler - szólította meg óvatosan Josh, de mintha nem is ebből a világból jött volna hangja. A fák közt talán több árny bújkált, mint valaha. Minden haldoklott, ahogy a tél első deres csókjai fehér csillagokat leheltek pár fűszálra.

- Tyler, nem vagy őrült, figyelj rám! - szólítgatta tovább, nem is sejthette, hogy ez már nem az egyetlen probléma. Itt már valami sokkal többről van szó. A vörös hajú fiú szíve fagyosan szorult össze, ez már nem Tyler, ez valaki teljesen más, az ő testében. Alig pislákol benne az igazi Tyler Joseph. Valami hatalmas nagy baj van.

- Ty - próbálkozott tovább Josh.

- Menjünk az erdőbe - mondta maga elé rezzenéstelen arccal. Josh egy nagyot nyelt, mintha ő is megrémült volna.

- Nem Bullryface van ott, igaz? - tette fel a kérdést, tartva a választól.

- Te is jól tudod. - Tyler egy darabig nem szólt.

- Sokkal rosszabb.

A rémisztően hegyes levelek sötéten és ellenségesen irányultak a betolakodók felé. Törzseik közt keserűen édeskedő illatok terjengtek a kegyetlen érzelmekkel, melyeket síró emlékek idéztek meg, ezeket a szigorú fenyőfák őrizték azóta. Az ég már rendkívül sötét volt az őrök feje felett és egyre rohamosabban veszített fényéből, de ez már senkit sem érdekelt. Eljött az idő annyi dolog után és, hogy mi lesz a következmény az most senkit sem izgatott.

- Te is félsz? - suttogta Tyler és mintha szavai végigfutottak volna a rideg törzsek közt. Josh ekkor szorított rá Tyler kezére és ujjait az övéi közé simította. A két fiú pár percig ott állt az sötétszürke, égig érő fák előtt kézen fogva, hogy képesek legyenek a belépésre elég bátorságot gyűjteni.

- Tudom, azt hiszem - morogta halkan Tyler és egy pillanatra úgy érezte fél Joshra nézni, mert talán eltűnik és ő csak a levegőt fogja kétségbeesetten markolni.

- Ideje visszamenni - válaszolt a vörös hajú és beléptek egy olyan helyre, mely sokkal őrültebb, veszedelmesebb és színtelenebb dolgokat foglalt magába, mint bármi ezen az átkozott világon. Tyler piros tornacipője a savanyú talajba süppedt, de nem olyan mélyen és vizesen, hogy megcsússzon. A sötét ég pedig fojtó takaróként borult az erdőre, szörnyeket hozva magával, melyeknek szemeik vörös, éhező vérfákjaként lobogtak. Az éj vérengzve kapkodta mancsait a gyerekek után, kik menekültek az emlékek farkasi elől, melyek a beszurkolt csontokra éheztek. Az ösvény keskeny volt, mintha direkt nem fért volna el rajta két ember, csak egy alaknak volt rajta helye. Tyler hátrapillantott még utoljára, oda ahol a fenyők még nem zárták el annak a halovány fények is az útját, remegőn vett levegőt. Barna szemeiben valami megváltozott, ahogy felfogott mindent, valaki ott állt az erdő szélén. Ő nem jöhet be, vörös szemei kezdtek kialudni, gonosz alakja tűnni látszott, ahogy egyre beljebb értek a sűrű örökzöldek közt. Talán eltűnik örökre. Tyler egy darabja viszont úgy mégis vele hal.

- Ő kint maradt - mondta rendkívül halkan, de egy apó könnyedség érzet is végigrohant rajta. Minta integetett volna, akkor már nem volt dühös a világra, már nem volt benne annyi mocsok, ő is megkönnyebbült, majd teste fodros füstté formálódott, mikor frissvér szemei végleg kialudtak és az éjjel pusztult el végleg. Annyi idő után, nem is lehet tudni milyen érzéseket hagy, talán kicsit mégis hiányzik, de az a nehéz szűkös érzés a mellkasban végre alább hagy.

- Ő nem jöhet be, és nélküled nem tud létezni - suttogta Josh és akkor már közelebb húzódva sétált Tyler mellett, de kezét egy percre sem engedte el.

A vörös szemű elbúcsúzott. Eggyé lett a vérzőn éjszín éggel.

Tyler vállai leereszkedtek, mintha egész életében feszesen tartotta volna őket. Lehunyta szemeit egy pillanatra, majd feltekintett a feje felé, a faágak közt néha fel-felragyogtak a tündér csillagok. Gyönyörűek voltak, mint apró iránytűk egy másik világ felé.

- Azt hiszem látom, de lehet annyira félek, hogy talán csak odaképzelem - bámult maga elé Tyler és az ösvény végén minthogyha tényleg ott lett volna egy kis tisztás. Ott kint a fullasztón világtalan fákon túl egy kegyetlenül, húsbavájón éles, fehér valami. Még pár lépést tettek és akkor Tyler eltolta az egyik nehéz ágat, arcán egy fájdalmas keserű hullám söpört végig, vonásai megváltoztak. Szemeiben csak tiszta fájdalom ébredt, kristálytiszta ismerős hideg. Azon a helyen december volt már, vérző december, halott december. Tombolt a hóvihar és kétségbeesett, reszketeg zokogást hordozott magában.

- A tó - suttogta tömény kínnal hangjában. Felismerte és teste megfeszült. Ekkor rémülten fogott rá a levegőre, zihálva fordult el. Josh eltűnt mellőle. Kapkodni kezdte tekintetét.

- Ne, ne, ne, ne, ne - ejtette ki remegő ajkain tiltakozón. Ez nem lehetett nem történhetett így.

- Josh! - Tyler kétségbeesetten kiáltott a süket fák közé. Sietve indult meg az ösvény felé, vagyis csak, ahol előbb még a keskeny út volt. Már azt sem találta.

- Josh! - hisztérikus, sikoly szerű kiáltás hagyta el reszkető ajkait. Rohanni kezdett de céltalan volt, elveszett. Akárhová fordult sötétség tárult szemei elé, vagyis semmi, mintha ő maga is megszűnt volna létezni. Akkor volt kegyetlenül egyedül életében. Tyler sírva és tapogatózva rohant, reményt vesztve keresett valamit. A kiutat talán, már maga sem tudta annyira megőrjítette a végtelen feketeség, a semmi, mely körbefogta és elvette minden épp eszét. Nem volt kiút. Idővel megérezte a parázsló szemek kárörvendő érintését a hideg és gyötört bőrén. A legrosszabb mégis az volt, hogy nem szóltak semmit csak élettelenül meredtek rá. Ekkor érezte meg, hogy Bullryface hírnök érzelmei szilánkokat vernek agyába és lelkébe.

- Josh! - ordított fel végső elkeseredésében, melybe beleremegtek a fák is. Tyler úgy érezte meg fog halni, nem talál ki többé. Még soha nem volt annyira halálra rémülve, mint azon az éjszakán. Élve fogják felfalni, széttépi a sötétség, ez lesz a temetője. Senki sem talál majd a testére. Tyler alakja már egyáltalán nem volt kivehető a törzsek közt, csak a szemeiben és arcán verődött vissza néha egy-egy csillag kódor fénye. A pánik is kezdett rátörni, tüdeje egyre kisebbre és kisebbre szűkült. Le kellett guggolnia egy fatörzs mentén. Szorosan összezárta szemeit és füleit is befogta, nem akarta látni és hallani sem őket. Akkor már gyorsan kívánta elhagyni ezt a mérgező világot. Az egész fenyvest betöltötte a pánikkal itatott féktelen és elveszett zokogás.

- Ty...Ty - ragadta meg valaki határozottan a vállát.

- Itt vagyok! Itt vagyok! - Tyler döbbenten nézett fel lázasan csillogó szemeivel a másikra, még szája is tátva maradt, bár alig látta őt, de egyszerűen csak tudta, hogy ő az. El sem hitte, lehetetlen volt.

- J-Josh - kapkodta a levegőt. Josh segített neki felkelni, Tyler ekkor rendkívül szorosan és ragaszkodón ölelte magához még kissé zokogva.

- El kell tűnnünk innen - morogta valami sötét tónussal a hangjába és átkarolva Tylert kezdtek rohanni. Ki a tömény őrületből.

Josh dallamos hangjával csitítgatta a még mindig rettegő Tyler, aki karjai közt zihált és arcát a másik pulcsijába temette teljesen. Néha belesimított barna hajába, szinte lehetetlen volt ezek után lenyugtatni, teljesen sokkolta az egész. Már az is kérdéses volt, hogy ezek után meg tud-e majd szólalni. A vörös hajú minden erejével azon volt, hogy nyugalmasabb állapotba tudja hozni. Tyler azonban teljesen magán kívül volt, talán nem is ebben a világban. Josh egy kis idő után rendkívül óvatosan eltolta magától, de csak annyira, hogy a homlokuk összeérjen, Tyler kissé borostyános szemeiben még mindig ott reszketett az a töméntelen félelem. Minden erejével kapaszkodott Josh tekintetébe. Formás, mályva szájacskája is fékezhetetlenül mozogott. Egész testében remegett

- Nem lesz semmi baj most már - suttogta és egy rendkívül tapintatos, érzékeny és kíméletes csókot nyomott Tyler nyárfalevél ajkaira. Tyler jéggé dermedt testét ekkor egy haloványan bizsergető érzés futotta át, bár képtelen volt kitölteni azt, de csillapította a pillanatnyi rémületét.

A faház békés szürke csendje védelmezőn fonta őket körbe azon az éjjen. Tyler akkor nem aludt otthon, lábra állni sem volt ereje. Így szenderedtek álomba ketten egymást ragaszkodón ölelve a faház biztos magaslatában, végre egy apró nyugalomban.

De ez még mindig nem volt az igazság, közel sem volt annak mondható.