Ismét a fehér falak. Felfalják az érzelmeket és tompán sajgó tisztasággal mossák fel az ember sebes lelkét, hogy még jobban kimarja azt. Az a hideg, szúrós, havas szag, ami ott körbeölel minket, olyan akár egy élet utolsó szava, sírásra késztet, nem tudod lenyelni a könnyeket. Azonban van, hogy fémes emlékkel keveredve próbál jeges ködöt önteni a fejünkbe. Szörnyű, ahogy megpróbál elvarázsolni fekete érzésekkel, fehér hangú arcokkal. Olyan, mintha örök életedben egyedül kéne küzdened egy decemberi napon a kistó sértő jegén. Végtelenül kétségbeejtő.

Tyler azon a héten már másodjára volt a kórház ismerős falai közt, azonban minél többször kényszerült a színtelen, gyógyszer illatú csempék közé, annál rosszabbul viselte magát. Azok a kemikáliával áztatott emlékek ránehezedtek a lelkére, nem hagyták szabadulni azt a tépázottat. A fiú egyik kezében a véres konyharuhát szorongatta, míg a másik már friss kötésben pompázott. Három öltéssel varrták össze. Tyler kimerülten döntötte a hideg csempének fejét és az éles fényeket figyelte a plafonon. Nem szólt, nem adott hangot, csak némán csorogtak könnyei, de ez már rég nem fizikai fájdalomnak volt nyoma.

A vörös szemű legyőzte, felülkerekedett rajta és ő nem tudott mit tenni. Már nem maradt ereje a harchoz. Egyre közelebb került a feladáshoz. Elfogyott a sárga a világból és csak egy sötét, rideg hely maradt utána, melyben minden lépésedet parázsló szemek követik, éhesen merednek rád, lyukat égettek a papír bőrödbe. Minden lelket és tudatot be akarnak kormolni a fájón lüktető mocskukkal.

***

Tyler apró kezei makacsan szorították, a hideg női kezet. Hatalmas őzike szemei rémülten figyelték a nő arcát. Kis, mályvaszín ajkacskája remegett, ahogy édesanyjának arca málna vörösből szederjes kékbe árnyalódott. Olyan volt, mintha a hófalak akarták volna magukba szívni, nem régen még tündöklő alakját. Rémisztő volt, minden olyan könnyen képes volt tovavillanni egy pillantás. 

- Anya? - suttogta Tyler, de a nő nem reagált. 

- Anya! - kiabálta a kisgyerek. Akkor érezte magát először teljesen egyedül abban a hatalmas, jeges világban. Nem állt mellette senki, nem fogta a kezét csak egy szellem. Nem volt más csak az a gúnyos szúrós szag a fehér falak közt. Senki más csak ő egyedül.

Tyler akkor tíz éves volt, és a mellkasában egy hatalmas, fájdalmasan tátongó üresség lüktetett. Ekkor fészkelte be magát a vörös szemű, addig hízelgett míg a fiú mit sem sejtve engedte be. Magányos volt és azt akarta, hogy ez ne így legyen, mert abba belehalt volna.

- Anya kérlek - suttogta zokogva és apró kezeivel átölelte a békés, fekete csendrózsákkal futtatott testet.

- Gyere ide Tyler! - ragadta meg apja a kezét és lerántotta az ágytól. Tyler csak zokogott és szorosan ölelte magához édesapját, aki felkapva őt lépett ki a kórteremből, miközben megpróbálta visszatartani az oly makacs könnyeit. Neki sem volt könnyebb és a férfi tudta is, hogy nem innentől már nem is lesz az.

***

- Nem! - szorított rá Tyler a kórházi ágy szélére. A pirulák mások voltak, kék és piros. Ez nem jó, eddig csak egyszer volt piros, már nagyon régen, nem szabad bevenni, mert minden megváltozik.

- Tyler be kell venned, apukád azt mondta magadban beszéltél, mielőtt a tükörre ütöttél. Ez segíteni fog - hízelgett az ápolónő. 

- Kérem ne! Nem akarom, hogy megint minden eltűnjön - tiltakozott a fiú és ellökte a nő kezét, melyben a pohár vizet tartotta.

- Tyler, a gyógyszer csak megnyugtat. Be kell venned - kérlelte tovább a szőke nő, de Tyler hajthatatlan volt.

- Nem akarom! Minden színtelen lesz és hangtalan. Meg akarnak ölni, megölnek ezzel - tört ki a kiáltás a fiúból. A nő erre rémülten állt fel az ágy széléről. Nem lehet nem engedheti, akkor minden megint olyan lesz, mint régen, mikor még kisebb volt. Ki fog fakulni a világ és átmossa az emlékeit, olyan lesz tőlük, mint egy bábú. De, ami a legrosszabb végtelenül egyedül lesz. Nem tehetik ezt vele. 

- Kérlek ne, apa ne hagyd nekik! - kérlelte apját Tyler, mikor az belépett a helységbe.

- Muszáj Tyler, a te érdekedben - válaszolta csendesen a férfi és a teremben orvosok váltották le őt. Tyler nyugtatót kapott és így már nem tudott küzdeni a gyógyszerek ellen, megkapta a pirosat is. Világának vörös mérgét, mely szépen lassan rombol le körülötte minden érzelmet. Minden dolgot, melytől nem érezte már annyira egyedül magát. Lassan ölt, de akkor kíméletlenül pusztított mindent az idővel.

 Tyler kimerülve feküdt a hófehér szobában szeme alatt száradt könnyek fehérlettek. Üresen meredt maga elé, olyan volt mintha ismét a kistónál térdelne a hóban és nézné azt a végtelen égboltot, mely szintén tejszínűn rágcsálná el csontjait. Mint akkor, most is csak egy tehetetlen kisgyerek volt a tó fájó jegén.

- Ty... - szólította meg apja, de a fiú elfordult és apróra összehúzta magát, majd erősen összeszorította szemeit. Nem volt remény benne és senki sem segített. Nem is tudott segíteni.

xxx

Tyler megsemmisülve meredt a szürkés dohányzóasztalra. Barna szemeiben semmi sem tükröződött, sötét volt és hideg, már vörösen hidegedett.

- Nemsokára visszamész az iskolába, gondoltam beszélhetnénk Jennaról - kezdte Dr. Limes. Tyler meg sem rezzent.

- Régen annyit beszéltél róla, mi történt?

Tyler lassan felemelte a fejét, az őszes férfire nézett, de arca semmiféle érzelmet nem mutatott. Dr. Limes akkor borzasztóan sajnálta a fiút, szörnyű volt így látnia, pedig szakmájából adódóan nem kellett volna így éreznie. Ilyenkor mindig emlékezett milyen volt, az első foglalkozáson, egy összetört fiú, de mégis volt benne küzdeni vágyás és kibeszélt magából minden világfájdalmat. De akkor már nem volt benne semmi, egy halovány akarat sem, egy tiszta gondolat sem és ez minden egyes alkalommal rosszabbodott. A pszichiáter őszintén aggódott a fiúért.

- Hiányzik Jenna, ő képes volt segíteni nekem, de én csak darabokra téptem őt. A vörös szemű is bántotta. Nem akarom, hogy miattam rossz legyen neki - morogta maga elé Tyler. Már reménytelenül nyílt meg a doktor előtt.

- És ezt ő is így gondolja?

- Nem mondja ki de tudom, hogy így van, látom rajta.

- De mégis küzd érted Tyler, ő nem akar feladni téged. Tudja, hogy képes megbirkózni a démonaiddal, hogy aztán segíthessen és ezért tart ki melletted. Talán ő tudna segíteni.

- Már feladta, már nem küzd értem és ez is miattam van - sütötte le egy pillanatra szemeit.

- Hát akkor mit tervezel most? 

- Talán jobb lesz, ha tényleg beveszem a vörös gyógyszert és akkor senkinek nem leszek majd gond. Csak a vörös szemű és mi fogunk maradni egy fekete ködös szobában, ahol még sincsenek színek. 

Teljesen üres leszek.

...

  Tyler már napok óta csak a falakat bámulta akkor, azokat a hideg falakat. Üres volt és céltalan, mióta édesanyja meghalt nem mozdult ki a házból, csak néha figyelt az ablak felé és elvétve evett csak valamennyi falatot, vagy épp beszélt pár szót Dr. Limes- hez. Édesapja akkoriban nagyon aggódott érte. Félt, hogy fia fel fogja adni, rettegett ettől, de próbált küzdeni ő maga is Tylerért. 

Így telt el egy reggel, mikor a fiú hideg szemekkel figyelte az ablakon túli világot, olyan távolinak és zordnak tűnt akkor számára, mintha kitagadta volna. Száműzte. Sosem érezte magát annyira láthatatlan, fagyos szellemnek, mintha megszűnt volna létezni és körülötte is megszűnt volna minden, csak lebegett a sötétségben. 

A földszintről halk beszélgetések szűrődtek fel a szoba kis résein keresztül de nem tartottak sokáig a repkedő értelmetlen szavak. Egy kisebb csendesség után azonban hangos és gyors léptek igyekeztek Tyler fájdalommal telt szobája felé. A fiú összerezzent, ahogy a kilincs megnyikordult. Ideje sem volt megfordulni, mert a váratlan vendég azonnal sietve indult meg az ágy felé és borult a másik nyakába. A lány pityeregni kezdett. Tyler pár pillanatig azt sem tudta hol van majd, végre hagyta, hogy erőt vegyen rajta az érzés újra és ős is szorosan szorította magához a lányt. Mindketten sírtak.

- Annyira sajnálom az anyukádat Tyler. Nagyon, nagyon, a szép anyukádat - suttogta sírva a szőke kislány. Tyler már zokogott.

- De én szeretlek és most is itt vagyok Ty - szipogta Jenna és kis kezei belemarkoltak Tyler fekete pólójába, hogy éreztesse tényleg létezik és ott van. Minden erejével azon volt, hogy vigasztalni próbálja a vigasztalhatatlan barátját, már akkor is csak ott akart neki lenni és segíteni. Hihetetlenül kedvelte a másikat.

- És ott van még apukád is - folytatta Jenna és könnyes kék szemei szomorúan pislogtak kifelé az ablakon, hogy gondolkozzon a további szavain. Tyler képtelen volt már szólni, a könnyei nem engedtek utat a szavaknak.

- És...és ott van még Josh is.

...

Helló, helló!

Mostanában csak úgy jönnek az ötletek, remélem örültök neki. Mert én nagyon örülök, a ti visszajelzéseiteknek tényleg nagyon jól esnek és sokkal több kedvem van így egy-egy új résznek nekiállni. Szóval csak meg akartam köszönni nektek, de remélem ezzel a résszel most felborzoltam azért a kedélyeket. :D

Nemsokára találkozunk, de addig is:

Jó olvasást itt!

And stay alive! ||-//

(Ja és ha valaki tud jó Ferard fanficet az írja meg, nagyon megköszönném.❤️)