Hogy mi tette Eastwoodot olyan sötétté? Ezt a napsütötte kisvárost ilyen felhőssé. Tyler gyakran gondolkodott ezen, de mindig ugyan azon választ kapta. Nos, sosem volt ez a hely fekete, csak az emberek tették azzá és az, ahogyan éltek itt, ahogy látták, ahogyan éreztek benne. De minden helyet ez tett azzá, akárcsak minden embert: az, ami történt vele. A fiú csendesen figyelt kifelé az ablakon, ahol vihar tombolt, az esőcseppek pedig kegyetlenül ostromolták az ablak felületét. Kint minden szürke volt és zord. Tyler ágyán ült és fáradtan támasztotta hátát a szürke falnak, a barna szemek elgyötörve figyelték az égszakadás minden mozzanatát. Tylerrel semmi sem volt már rendben, még magában sem tudta elrendezni a dolgait és csak egy dolog volt képes tudatába férkőzni. Ez pedig nem volt más, mint édesanyja, ki nem is olyan régen hunyt el. Tisztán emlékezett minden vele töltött utolsó napjára, heteire, hónapjaira.

***

- Mit szólnál ha lerajzolnánk azt a két dolgot, amire a világon a legjobban vágyunk? - vonta fel szemöldökét, kedvesen a nő és Tyler felé tolta az egyik papír lapot, majd egy ceruzát nyomott apró kezeibe, melyet a fiú örömmel ragadott el édesanyja kezei közül és azonnal nagy firkálásba kezdett. Az anya boldogan figyelte fiát, majd ő is belekezdett.

- Mesélj, milyen a suli? - szólt közbe a hosszú, barna hajú nő.

- Lett egy barátom - mondta röviden a gyerek és folytatta a hatalmas munkálatokat.

- Hogy hívják?

- Jenna - mosolyodott el Tyler. Édesanyja erre rásimította puha tenyerét fia arcára.

- És kedves lány? - érdeklődött tovább a nő, majd visszatért a rajzára.

- Szerintem az - mondta halkan Tyler. Egy ideig csend telepedett a teremre, csak a ceruza koptatta a papírt, majd Tyler végre boldogan emelte fel a művet és izgatottan nyomta anyja orra alá. A lapon egy bicikli szerepelt és ő, ahogy boldogan sétál kézen fogva anyukájával. A nő szíve összeszorult, ahogy végigmérte a képet.

- Tudod, hogy most mi fog történni velem Tyler? - kérdezte fájdalmasan az anya. A fiú ekkor kezét az asszonyéra tette és erősen megszorította.

- Ki fog hullani minden hajad? - A nő lemosolyodott és a kis kezekre tette a másik kézfejét.

- Tudod, hogy egy nagyon okos fiú vagy? - kérdezte büszkén, Tyler erre szintén elmosolyodott. Talán nem volt senki más ezen a világon, akit jobban szeretett volna édesanyjánál. A kórházi szoba azon napon nem csak fájdalommal és szomorúsággal volt tele.

***

Tyler összeszorult szívvel emlékezett vissza három évvel ez előtti időkre. Kedvtelenül forgatta kanalát a zabpehelyben. Kirázta a hideg, ahogy édesanyjára gondolt és torka is összeszorult. A hiány talán az egyik legfájóbban lüktető űr a mellkasunkban. A helység is szürkén, álmos szemekkel nézett vissza a fiúra, ki még mindig az ablakon bámult kifelé, oda ahol oly kegyetlen vihar tépte a fák gyenge ágait. Egy iszonyatosan kongó üresség járt be minden kis zugot. Tylernek legszívesebben sírni lett volna kedve, de úgy döntött nem teszi ezúttal. Csak némán hátára kapta a sárga táskát, mely egyetlen igaz színként lobogott kitartóan a színtelen magányban, majd elhagyta a lakást. Hisz akármilyen vihar tombolt kint, vagy éppen bent, az iskola várt ránk, hogy az élet nagy, hazug igazságait tanítsa nekünk, melyek sosem lesznek felkészíteni az igaz életre.

A terem viszonylag csendesen morajlott, az osztály nagy része nem jött be az ítéletidőre hivatkozva. Jenna is csendesen foglalt helyet az ablakon kifelé bámuló fiú mellett. Aranyos, kék esőkabátján egymással versenyeztek a játékos esőcseppek, a lány szőke haja is ázottan kunkorodott az élénk felületen. El kezdte kigombolni a kis patentokat kabátján, azonban meg torpant egy pillanatra. Tyler felsóhajtott.

- Minden rendben Tyler? - érdeklődött a lány.

- Szeretem a vihart - szólalt meg végre, de barna szemeit még mindig nem vette le a kinti látványról. Mintha azokban az íriszekben megváltozott volna valami egy pillanatra.

- Miért? - kérdezte érdeklődve a lány, de nagyon is örült, hogy régi barátja végre ismét szót vált vele. Tyler jobban koncentrálni kezdett erre kérdésre a kinti történésekre. Mintha akkor csak neki sötétedett volna be jobban az ég és hasított volna végig a magas felhő rengetegen egy hófehér kígyó, kegyetlen kígyó, a villám.

- Mert olyan mint én. Dühös, sötét és mégis minden ellenére, nem is olyan erős, mint gondolná. Egyedül van és fél is... Talán - Tyler ekkor már elkapta elsötétült tekintetét és zavarodottan sütötte le szemeit. Jenna pedig ismét szomorúan tekintett rá, de tudta most nem kell szólnia, érezte azt a harcot, ami benne zajlik, még ha csak egy aprócska részét is. Tyler belsője, mintha tényleg szilánkokra tört volna, mely szilánkok nem passzoltak egymáshoz.

xxx

- Érdekes alak vagy te Tyler - mosolygott orra alatt Josh és tovább lépkedett a másik nyomában. Tyler csak megrázta a fejét és koncentrált, hogy a fák közt el ne tévessze jobbra, vagy éppen balra kell fordulni.

- Ugye nem tévedtünk el? - kérdezte bohókásan Josh.

- Nem, nem - morogta Tyler és letért az ösvényről, Josh pedig szótlanul követte őt. Ekkor mutatta meg magát a lombok közt bujkáló kis építmény, ott üldögélt az görbe ágak közt és várta a fiúkat, akik nagy örömmel indultak meg felé. Tyler imádta itt tölteni az idejét, ha tehette. Olyan csendes rejtekhely volt az emberek elől, a világ elől. Igazából nem tudta, hogyan került ide, egyik nap csak úgy rátalált. Talán az idők kezdete óta ott állt és várta a kitaszítottakat, akinek rejtekre volt szükségük. Tyler megkapaszkodott a törzsbe vert fákon és így mászott tovább még pár ágon. Az egyik vastagabbon megpihent és várta a másikat, aki nem sokkal később szintén felért. Majd együtt lépek be a kis ajtón.

- Üdvözöllek a faházamban - tárta szét ünnepélyesen karjait Tyler. Josh mosolyogva nézett körbe, a belseje nem volt olyan tágas, de pont kellemes magasságú. A földön pár pokróc és párna hevert, miket még Tyler hordott oda régebben, a falakra pedig papírok voltak tűzdelve. A házigazda érdeklődve figyelte vendégét.

- Nagyon szép - mosolygott kedvesen a másikra Josh, tényleg kedvelte a helyet, olyan otthonos és békés volt. Tyler szája is jobban felgörbült erre a válaszra.

Tyler az egyik párna csücskét piszkálta, miközben a mellette üldögélő Josh a papírokon szereplő rajzokat és írásokat figyelte.

- Zenéket írsz? - kérdezte egy kis idő után. Tyler bólintott és Josh tekintetét kezdte figyelni, próbálta kitalálni épp mit néz.

- De elég bénák - nevetett aprót.

- Majd egyszer énekelhetnél nekem. - Tyler erre összepréselte ajkait, de most az egyszer nem tiltakozott, pedig a zene egy elég kényes téma volt az életében. Még senkinek nem énekelte el a saját dalait, énekelni is csak anyukájának énekelt, még kisebb korában.

- Mi történt anyukáddal? - tette fel a hirtelen kérdést Josh és az egyik képet figyelte, melyen egy nő kedvesen mosolygott, kezei közt egy barna hajú kisbabával. Tyler szíve ismét összeszorult, ahogy maga is a fényképre pillantott.

- Meghalt - préselte ki nehezen a szavakat a fiú és a nő barna szemeit figyelte, melyek még így is olyan melegséggel töltötték el.

- Beteg volt?

- Rákos volt - mondta csendesen és emlékeiben felébredt anyukája, kinek bár minden szál haja kihullott, mégis olyan gyönyörű maradt. Akár egy angyal, az ő kedves, tündöklő őrangyala.

- Sajnálom Tyler - suttogta szomorúan Josh, erre Tyler fáradtan a vállára hajtotta fejét. A gyász egy hosszadalmas és megterhelő dolog.

- Nagyon hiányzik - súgta Tyler is, kissé remegő hangján. Ezután csak figyelték tovább a képet, de már nem szóltak semmit. A faház csendje gyógyította tovább a sérült szíveket. Minden olyan néma volt és tompán fájó azon a napon, miután a vihar végleg elvonult Eastwood felől.

*

East is up!

Ééés sikerült végre megírnom remélem még tűrhető volt ez a kis idő, amit késtem. A továbbiakban próbálok majd kissé hamarabb frissíteni. De remélem azért ez a rész is elnyerte a tetszéseteket.

Mostanában talán túl boldog voltam, hogy ilyen 'depit' megírjak, mert végre megjött a jegyem és láthatom majd ezt a két csodálatos srácot a színpadon. De majd megpróbálom visszafogni az érzelmeim, vagy majd max egy matek doga elveszi a kedvem. Ja és még nem is volt időm megköszönni a Turmixnál nyújtott támogatásotok, amiért borzalmasan hálás vagyok, nélkületek lehet már rég feladtam volna az egész írás dolgot. Köszönöm, hogy vagytok nekem!❤️

De nemsokára találkozunk, addig is:

Stay alive!