Már napok óta esett akkor az eső, minden borús volt és nehéz illatú, a szívet mardosta. Édes volt, de mégis olyan szörnyen cukros, Tyler a halálhoz tudta hasonlítani. Josh eltűnt és Tyler szörnyen rettegett, hogy örökké. A kissé kopott hintaszék halkan nyikorgott a tornácon, mintha a fiú a lágy csapadék ritmusára ringatta volna maga alatt. Arcának vonásai néha elkeseredve rezzentek meg, ahogy felvillant benne pár gondolat. Sokáig ücsörgött még ott, a ház fedezékében a víz elől, mikor is, akárcsak egy kósza felhő, egy gyönyörű kék szín bukkant fel a postaláda mellett. Tökéletesen hasonlított egy szellemre, mintha csak kóborolt volna, talán már meg sem ismerte a környéket. Alakjáról, talán az eső mosta le azokat a hajdan élő színeket. Josh olvadozott, egybeolvadni látszott az idővel, a valósággal. 

A kék hajú fiú megállt egy pillanatra.

Tyler óvatosan indult meg felé, talán félt, hogy elijeszti. Amint azonban megállt előtte, Josh ismét, visszanyerte égő színeit és keserű mosolyt húzott felhőcukor ajakira, pont mint régen. Tyler érezte, tudta mi az, ami történik. Barna haja minden egyes pillanattal csak vizesebb lett, akárcsak Josh kék tincsei. Sápadt arcán folydogáltak a kis cseppek, melyek lassan könnyekkel is vegyültek. Kinyújtotta egyik kezét Josh felé, melyet ő óvatosan megszorított.

- Kérlek ne sírj Ty. Nézd! Az eget is megríkattad - mosolyodott el még érzelmesebben Josh.

- Ez nem igazságos - suttogta, de nem fékezte könnyeit, már így is vörös szemeiben.

- Pedig ez a legnagyobb igazság.

- De... Josh, te eltűnsz - a szavak egyre nehezebben hagyták el a száját. Tyler makacsul szorította a másik kezeit. 

- Tudom. Úgy, mint akárki más ebben az életben. Mindenki halványul, ahogy az idő halad. Nézd csak meg! Te is - emelte fel kezeiket Josh, és Tyler ekkor vette csak észre, hogy ujjain a fekete foltok ismét egyre feljebb kúsznak, de már nem érdekelte.

- Nem akarom, hogy meghalj. Sosem akartam.

Josh borostyános szemei talán sosem voltak olyan fakók, mint akkor.

- Tudom Ty. De nem halok meg, csak a kék égbe olvadok, mint ahogy szeretted volna - suttogta egyre gyengébben Josh, de még mindig egy búcsú mosoly ült ajakin.

- Kérlek, csak maradj velem. Én belehalok - könyörgött egyre keserűbben Tyler. 

- Nem lehet. Mennem kell, akár csak neked - rázta meg a fejét komolyan.

- Josh... istenem - zokogott fel és akkor csak egy pillanata szorította össze szemeit fájdalmában. De mikor kinyitotta Josh már nem volt sehol. Eltűnt. Csodásan ragyogó kék haja egybeolvadt a végtelen, kéklő éggel, még gyönyörűbbé téve azt. Ő tette a legmesésebbé. Mintha Josh ott lett volna egy pillanatra mindenben, minden apró és nagy dologban egyszerre, ő volt minden. Az emléke átfogott mindent, mint egy lágy tenger ringatta a világot emlékével. Majd ez megszakad és a valóság tovább eresztette könnyeit.

Josh elment. Végleg.

 Tyler pár pillanatig rémülten, lélegzetét visszafojtva figyelte az eget. Kezében pedig még ott érezte Joshét, pont, mint egy igazi szellemét. Majd egy hang nélkül rogyott térdeire és úgy meredt a semmibe, könnyei pedig csak úgy záporoztak, akár a fellegek, melyek eltakarták a hihetetlen eget. 

Tyler soha életében nem érzett még olyat, mit akkor. Megmagyarázhatatlan volt. Végtelen és hihetetlenül véges. Mint az égbolt és az élet. Rettegő hiány tele valamivel. Lehetetlen érzés volt.

Mint, amikor az ember becsukja a szemét és csak a sárgás fényeket látva elképzeli, hogy egy olyan valóságban él, ahol minden olyan mintha nem is létezne. Gyönyörűen szívszaggató.

Volt valami hihetetlen, de az mégis csak kínzó semmi volt.

***

 A faház teteje csendben tűrte, ahogy a két fiú rajta feküdt. Már hosszú percek óta figyelték a lombok közt átszűrődő napfényt. Néha gyermekien fel-felkacagtak. Nyár volt, talán akkor volt utoljára igaz nyár Tyler életében. Kellemes melegség bujkált a fák közt. Tyler apró kezeit maga elé emelte és néha ujjait összecsukta, máskor eltávolította őket egymástól, így hol fény simította arcát, hol árnyék vetült rá. Egy kis idő után Josh is társult hozzá. Bőrükön selymes fényfoltok úsztak, melyek frissen zöldellő levelek közt szöktek feléjük. Egy idő után azonban Josh Tyler felé fordult és őt kezdte figyelni. Úgy figyelte őt, mintha csak egy délibáb lenne, egy forró, nyári álom, melyet a fények formáltak.

- Ty - szólalt meg csendesen.

- Igen?

- Mire gondolsz most? - kérdezte halkan, hogy hangja tökéletesen beleilljen a nyári idillbe. Tyler pár percig elgondolkozott.

- Arra, hogy mindennek olyan hamar vége lesz, ezek a fények is majd eltűnnek és aztán nemsokára meg tél lesz és én azt nem akarom - mesélte kissé elszomorodva. De Josh megértően mosolygott továbbra is felé. Bár Tyler még mindig csak a mesés fényeket figyelte, az ágakon túlról érkezőket.

- És te Josh? - Tyler maga mellé eresztette végül a kezét és ujjaival a másiké után kezdett kutatni, melyet lassan meg is talált ás ragaszkodón szorított rá.

- Rád. Mert te akkor is itt leszel, ha majd jön a tél és még az után is és még az után is - ezeket a kedves szavakat szinte már suttogta Josh.

- De ha te eltűnnél, megígéred, hogy az égbe olvadsz? - kérdezte nagyot nyelve Tyler. Josh egy ideig elgondolkozott ezen a furcsa kérdésen.

- Mert, majd ha akkor lehunyom a szemem és a fényeket követem, nem csak egy másik helyen érzem majd magam, hanem veled. Itt, veled - Tyler torka összeszorult.

- Mintha örökké velem maradnál. Mintha örökké velem lennél. Sosem felejtenélek el és te sem engem, ha majd én is eltűnök.

- Ígérem.

***

Tyler erőszakosan törölte le arcáról a búcsúkönnyeket. Lassan már tényleg nyár volt és megjelentek az emlékek fényei a fejfák közt is, minden olyan békésen csendes volt. Tyler végre lerakta a kezei közt szorongatott, kéklő virágokat és a sírra helyezte. De ahogy ott állt és nézte a kőbe vésett nevet, mégis egy végső mosolyra kellett húznia csókolt ajkait. 

"Itt nyugszik Joshua W. Dun"

A fiú felnézett az égre, de az a pillanat épp elég volt ahhoz, hogy felidézze azt a nyári napot a faháznál. A tündérként táncoló fényeket. Mintha egy pillanatra érezte volna maga mellett Josht, pont, mint akkor és ez teljesen betöltötte a szívét. 

- Tyler - szólította meg őt a lány. 

- Minden rendben - bólintott Jenna felé, aki ekkor megfogta a kezét biztatóan. A két fiatal pedig lassan kézen fogva indult tovább. 

Egy kis idő elteltével Jenna azonban megállt és szembefordult Tylerrel.

- Köszönök mindent - szólalt meg csendesen Tyler.

- Most, hogy harcoltál Joshért ideje, hogy magadért harcolj Ty - mondta komolyan a szőke lány és kék szemeiben valami megmagyarázhatatlan ragyogott fel. Tyler nem teljesen értette mire céloz.

- Gyerünk, nem adhatod fel!

- Tyler!

*

Tudom, kicsit hamar lett most új rész, de remélem nem bánjátok. Most, pedig meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki támogatott, mert az az igazság, hogy ez a sztori csak miattatok létezik, ha ti nem lennétek talán sosem kezdtem volna bele. Tényleg rengeteget jelent nekem a támogatásotok és biztatásotok, mióta írok rengeteget segített nekem ez az olvasó közösség, nem is tudom mi lenne most velem nélkületek. Egyszerűen csak hihetetlenül hálás vagyok nektek, és annyira örülök annak is, hogy valakinek ezzel a kis történettel segíteni tudtam valamit. Mivel lassan a végéhez ér ez az utazás, gondoltam ideje elmondanom, hogy mennyire de mennyire hálás vagyok nektek és miattatok vagyok képes folytatni az írást és, hogy mennyi erőt adtok nekem a hétköznapokban is, ha szükség van rá, akárcsak Josh és Tyler.

Stay alive frens! ❤️