Tyler nem látogathatták, nem arról volt szó, hogy nem akarta látni senki, egyszerűen csak nem engedték. Dr. Morris és az orvosok csak úgy eldöntötték, helyette, hogy nem lenne még jó látogatókat fogadnia, még nem volt megfelelő állapotban szerintük. Bár Tyler ezt máshogyan gondolta, túl kimerült és törött volt ahhoz, hogy szembeszálljon a felnőtt emberek akaratával, akik minden jel szerint értettek ehhez. Már két napja csak a nővéreket látta és az orvosokat vizit idején, hogy mindenhol megtapogassák és megszurkálják a tűikkel. Ő pedig csak eltűrte és remélte, hogy egyszer vége lesz az egésznek és haza mehet, bár abban sem volt biztos, hogy otthon jól lesz. Talán már soha sem lesz jól. Az álmatlan éjszakái is szörnyűek voltak. Az emlékeknek próbált gátat szabni kemény munkával, de már lehetetlen volt. Túl késő, azok csak ömlöttek megállíthatatlanul.

Tyler szemei egyre fáradtabban és céltalanabbul tekintettek a fehér falakra, alig maradt bennük valami érdeklődés a környezet iránt. A fiú végleg szembesült a benne rejlő sötétség keltőjével, ismét olyan reménytelen volt és lehetetlen, mint akkor. Nem maradt belőle semmi, csak a fekete bőre és a vörös szemei, mintha ő maga lett volna Blurryface.

- El tudod nekem mesélni Tyler? - szólalt fel tapintatosan Dr. Morris. Tyler még mindig mozdulatlanul figyelt kifelé az ablakon, figyelte az édes altatót csepegő esőcseppeket, olyan csodásak voltak, mégis oly hamar elérte őket a feloldozó vég. Akkor valami mássá lettek egybeolvadtak a száraz földdel.

- Szeretnéd, ha én mondanám ki? - kérdezte halkan a nő és arca kissé szomorkásabba fordult. Tyler erőtlenül bólintott és ismét a kint tomboló nyári viharra figyelt. Azt hitte az majd segít elterelni gondolatait, de erről semmi a világon nem volt képes elvezetni, mert ez volt maga a világ. Dr. Morris nagyot sóhajtott és levette a szemüvegét, még várt egy kicsit, hogy Tyler felkészülhessen. A fiú rászorított a fehér paplanra, kirázta a hideg.

- Josh nem létezik. - A mondat kegyetlenül vágat át a szobát.

- Már nem létezik. - Mikor a nő kíméletesebb hangja elért Tylerhez, ő fájdalmas levegőt vett.

- Tyler... Josh meghalt. - Tyler arca végtelenül világvesztettbe fordult és összeszorította szemeit, majd halkan kezdett sírdogálni, de akkor már nem voltak olyan nehezek a levegővételei, nem fenyegetett a pánikroham, bár Dr. Morris megfeszülve figyelte a fiút.

- Már négy éve. - Akár éles jégkések hatoltak a beteg, így is súlyosan vérző szívébe. Tyler remegő levegőt vett és arcát folyamatosan mosó könnytengerrel pillantott ismét az ablakra úgy sírt az égbolt akár csak ő. Vérzett. Elvérzett, fájdalmat, emlékeket, szeretetet vérzett. Túl sokat vesztett.

- Emlékszel még akkor decemberre? - a nő szinte már suttogta a kérdést. A barna szemek mintha kivilágosodtak volna úgy merült el a víz táncában és csak egy apró ideig úgy tűnt, mintha hó hullt volna a házak vörös falai közt, mint fekete fájdalom hideg arca. Olyan volt pont, mint akkor. Iszonyatosan nehéz, lehetetlen félelem. Tylert befedték a jeges december csípő virágai, akárcsak Josht.

***

Négy évvel korábban, december.

A faház deszkái vacogva zárták magukba a két kisebb fiút, elzárva őket a zord világtól, mint azt mindig is tették. Megvédték őket. Egymással szemben ültek és csak némán figyeltek, hallgatták a pelyhek óvatos neszét odakintről, olyan volt, mint mikor róka oson az árvalányhaj mezőn, selymes. Selyemcsend ölelte őket anyai óvással, hisz még olyan gyermeteg volt szívük és lelkük is. Nem érdemeltek meg semmi éjszínt világukban.

- Ty - szólalt meg végül Josh és felhőcukor ajkai cseresznyés mosolyra görbültek. Borostyán futtatta szemei pedig érdekesen táncoltatták a fényt. Tyler nem válaszolt csak türelmesen pillogott esőbarna bogaraival a másikra. Mályva szájacskája próbálta utánozni Josh utánozhatatlan mosolyát. Várt. Josh pedig láthatóan kissé izgatottnak tűnt.

- Csókoltál meg már valaha is valakit? - kérdezte kissé szégyenlősen és arca forró vérbe borult, így virradtak piros rózsák arcán. Tyler félszegen és kissé butuskán rázta meg a fejét, őt is kezdték pezsegtetni a lángocskák.

- Én szeretnélek akkor - suttogta és hideg orraik lassan összeértek. Tyler lehunyta a szemeit és akkor megérezte ajkain a bíbor, gyermek csókot, elzárva a tejszínű világtól. Új érzelmek születtek december színterén két, apró, gyermeki szívben akkoriban.

*

A hó roppant, ahogy a két fiú a fekete fenyőfák nedves ágai közt járkált. Rendkívüli hideg tombolt akkoriban és hóvihar közelgett, azonban erről a két lélek mit sem sejtett. A fák közt olyan borzongató csend volt a lépéseken kívül, mintha óvva intette volna vendégeit, az út folytatásáról. Talán suttogtak is a tűleveleik sötét meséket jövőjükről, de ők nem érthették, akkor még nem.

Josht kirázta a hideg, Tyler ekkor kezdte el egy kissé ijedten keresni a kezét. Kicsi ujjaik tökéletesen fonódtak egymásba, mintha két szerelmes fecske épített volna fészket tökéletes szalmaszálakból. Josh szorosabban szorított a másik hideg, puha kezeire. El akarta terelni a figyelmét a feléjük magasodó lidérc fákról, mert kezdett ő is kissé tartani valamitől.

- Egyszer szeretném, ha kék lehetne a hajam, mit az ég - mesélte kedvesen. Tyler bólintott.

- Az nagyon szép lenne.

A két fiú lassan az erdő széléhez ért, és Josh eltolta maguk elől a súlyos, hófedte ágat, melyről így megannyi fehér teher hullott le. A hó ekkor már egyre zordabban kavargott a levegőben, eltakarva a kéklő eget.

- Miért vagyunk itt? - kérdezte Tyler kissé aggódva.

- Ez egy kicsit nehéz dolog Ty. Túl kell mennünk a tavon és akkor ott lesz az én szörnyem - mondta sötét tekintettel és kiléptek a tisztásra még mindig kéz a kézben. Tyler kissé megrémült a másik kijelentésére, de kíváncsivá is tette.

- Miért van ott Josh? És miért megyünk oda?

- Mert elbújt az emberektől. Elbújt tőlem, hogy megkereshessem és hóba temethessem, hogy többé ne is jöjjön vissza. Mert Blurryface ott van, és senki nem tudja, hogy csak a sárgától fél és így bánthat másokat is. Nem hagyhatom, hogy másnak is baja essen, nem hagyhatom, hogy neked bajod essen Ty - mesélte komolyan és közben tovább lépkedtek. Tyler elmosolyodott az orra alatt. A hópelyhek lassan egyre lehetetlenebbül sűrűbben estek, már alig lehetett látni tőlük. Mindenhol ott táncoltak. De a két fiú nem állt meg, haladtak tovább. Nem állhattak meg. Le kellett győzniük a sötétet.

Csak egyetlen pillanat volt az, amikor a keserves minden felett döntő reccsenés, a mélybe húzta Josht majd Tlyert is. A tömény feketeség elnyelt mindent, bekúszott Tyler orrába és szájába, a tüdejét feszegette élesen. Szemei elé is csak a fény hiánya tárult. Mintha semmi nem lett volna. Mint maga a halál. Azt hitte, hogy a sötétség nyert egy pillanatig, aztán mikor a hideg csontjait kezdte rágni akkor eszmélt fel, hogy Josh kezeit szorítja még mindig, erősen. De ő nem szorít vissza. Rémülten kezdett kapálózni, hogy feljebb juthasson, hogy a víz felszínére küzdhesse magukat, de még magát is alig bírta. Ajaki közül buborékok szökdöstek a felszíni, tört fények felé. Rémisztő volt, mintha maga a halál úszkált volna a tudata körül, ott repkedett, mint egy részeges szentjánosbogár. Lassan kezdte volna álomba ringatni Tylert. Egyre reménytelenebbül próbált feljutni és akkor újra csak a maga súlyát érezte a vízben. A teste azonnal túlélni akarásról bizonyságot téve küzdötte fel magát. Ujjai kaparták a havas jeget, ahogy egyre messzebbre húzta magát kínok közt. Szörnyen, fuldokolva köhögött és így ömlött ki Tyler száján a víz, és az orrába fészkelő hideg miatt csorogni kezdett a vére onnan. Egész teste rettenetesen remegett. Arcán rettegő könnyek patakzottak és szinte azonnal a lilásodó bőrhöz fagytak. A fiú szempillái is fehéredni kezdtek és néhány tincse is. Hangos zihálásai csak még lehetetlenebbe torzultak, mikor meglátta a rengeteg vért a lék körüli tiszta hóban. Csak tudta, hogy nem az övé, nem folyhatott ki még annyi vér orrán. Ujjait már egyáltalán nem érezte csak iszonyatos fájdalmat helyükön, mintha lilulni kezdtek volna. De akkor már szinte alig volt magánál, csak a nádak susogás volt az egyetlen hátborzongatóan sötét dolog, amit utoljára halott, ez vette el az eszméletét.

- Josh - ezt dideregték még utoljára szederjes ajaki a süket, világtalan hóviharnak. Senki sem hallotta. Talán Blurryface láthatott valamit a mérgező ágak közül.

Tylerre két órával később találtak rá, csak a ráhulló hónak és édesapja aggodalmának köszönhette, hogy túlélte. Josh testét pedig egy nappal később emelték ki a tisztás fekete kistavából, a jelentés szerint fagyás és súlyos vérveszteség volt a halál oka.

***

A hó ismét eső alakjába változott.

- Josh - suttogta Tyler. Ez volt az igazság hát.

- Joshnak komoly mentális problémái voltak, nagyon beteg volt Tyler. Hasonló tüneteket produkált, mint te, szinte ugyan azokat, mint te anyukád halála után. Mintha magadra vetted volna az összes dolgot Joshtól – mondta gondterhelten Dr. Morris.

- Szóval én is beteg vagyok. Végre beismeri, hogy őrül vagyok? – fordult végre a pszichiáter felé a fiú.

- Nem ezt mondom, de ha így folytatod, és nem tudsz kilábalni ebből, csak jobban magadra döntöd a világot, akkor skizofréniával is diagnosztizálhatlak és azzal, hogy ön-és közveszélyes vagy. Azt szeretném, ha végre rendbe jönnél és a gyógyszerek nem befolyásolnák az elméd. Tyler, én azt sem állíthatom, hogy teljesen normális tüneteket produkálsz ezeken kívül, de egyértelműen jóval kevesebb gonddal küzdesz, mint amit magadnak kreáltál most.

- És mi van ha... ha én nem akarom, hogy Josh eltűnjön a fejemből? – kérdezte csendesen, de kicsit bosszús hanglejtéssel, néha még egy-egy, kisebb zokogás is feltört belőle.

Nem lehetett megint egyedül, abba belehalt volna és azt Dr. Morris sem akarhatta. Neki tökéletesen megfelelt ez így. Tetszett a hazugság, amit épített a beteg agya.

- Nem érted meg, hogy ez mennyire veszélyes nem csak rád, de a környezetedre is. Saját magadat pusztítod vele Tyler, minden értelemben. Nézz magadra, most is egy kórházi ágyban fekszel! Tyler majdnem meghaltál! Majdnem megölted magad! – Dr. Morris hangja dühösebben csattant fel, Tyler sosem hallotta még ilyennek.

- Azt akarom, hogy menjen ki! Nem akarom többet látni! A családomat szeretném, apát és Jennat, és azt is szeretném, ha Josh itt lenne velem, de maga csak papol itt nekem, hogy megölhetem ezzel magam, de nem tudja visszahozni, senki sem tudja. Nem tud szart sem arról, milyen elképzelhetetlenül és kibírhatatlanul fáj. É-Én szerettem őt, érti?! Az én hülye, tudatlan gyerek fejemmel. Zárasson csak ahová akar, de nem fog ettől megfosztani, sosem bírja majd elvenni tőlem ezzel a rohadt fájdalommal járó elmezavart. Bárcsak tudná... bárcsak bárki képes lenne rá – az utolsó szavai ismét könnyekbe fulladtak, nehéz könnyekbe. Tyler rég nem beszélte így ki a szívét, már biztos volt, hogy nem maradt benne egy gyógyszer sem. Dr. Morris szótlan maradt kivételesen nem jutott szóhoz.

- Nem akarok megint egyedül lenni. Senkinek nem kéne ezen a világon egyedül lenni. Meghalok, ha még egyszer meg kell ölnöm őt – zokogta tovább majd kezei közé temette az arcát kínjában. Tehetetlennek érezte magát.

- Csak Josht akarom. Ennyit akarok, azt akarom, hogy itt legyen, hogy nevessen és megcsókolhassam, hogy befestethesse a haját kékre, mint az ég, azt akarom, hogy megismerhesse az anyukámat, és nevessenek azon, milyen hülye hajam volt régen, azt akarom, hogy úgy igazán, felnőtt szerelemmel is szerethessem. Azt akarom, hogy éljen, hogy ne legyen eltemetve anyukám mellé.

Tyler már megállíthatatlanul és keservesen sírt, de végre kimondta minden gondjának igaz okát, mely december véres jegével vette kezdetét.

De Josh halott volt és Tyler hiába akarta mindezt.

Képes a gyász egy életen át emészteni az embert?