Csumi!

De kreténül érzem most magam😹😹 Köszön egyáltalán még így valaki? Nem... Nem hiszem.

Mindenesetre,üdvözlök minden egyes eddig eljutót a geci kringé story-mban, amit ma realizáltam, hogy több, mint 2 éve kezdtem el. Lol (Nem véletlen olyan,amilyen)

Ezentúl baszott hosszú részek lesznek, mert Wattpad bácsi csak 200 részt enged, viszont én azért sem indítok új könyvet, hanem ebbe fogom beleerőszakolni a maradék történést. Ha beledöglök is befejezem már ezt.

Aztán végre lelkiismeret furdalás nélkül foglalkozhatok a Draft-ban lévő könyveimmel, amik már rendesen vannak/lesznek megfogalmazva😗✌🏻

Nah... Igazából csak ennyit akartam.

╭━━╮╱╱╱╱╱╭╮
┃╭╮┃╱╱╱╱╱┃┃
┃╰╯╰┳━┳╮╭┫╰━╮
┃╭━╮┃╭┫┃┃┃╭╮┃
┃╰━╯┃┃┃╰╯┃┃┃┃
╰━━━┻╯╰━━┻╯╰╯

---

Valahogy annyira szégyelltem magamat. Hogy gondolhattam ilyet, akár pár másodpercig is a fiúról, hogy csak a bűntudata miatt foglalkozik velem?

Ő tényleg... Tényleg egy jó ember.

Hiába ellenkeztem, most az egyszer kierőszakolta belőlem, mi is a bajom. Nem sűrűn szokta ezt csinálni...

Azonban nem sokáig lehettünk kettesben. Talán, ha 15 percen át bömböltem, a fejemet a nyakhajlatába fúrva, amikor is valaki röhögve rontott be az ajtón.

A könnyeim egyből elapadtak, ahogy a konyha ajtóban álló két fiúra fel kaptam a fejem,akik szinte lefagyva álltak ott. A mosoly az arcukról hamar leolvadt, a földön szétszórt, színes gyógyszerek és a konyhapulton lévő pia láttán. Helyette inkább kikerekedett szemekkel bámultak engem és a parkettán ülő fiút.

-[Név]?

-Mi történt?!

-Ohh!Drága Nii-chan!-szólalt fel gúnyosan, az engem egyre jobban szorító szőke-Mégis hol a bánatban voltál eddig?! Akkor talán tudhatnád majdnem mi történt, sőt! Majdnem sem történt volna meg!

-N-ne... -rángattam meg Sho pulcsiját, de ő teljesen figyelmen kívül hagyott.

-Miért nem bírsz oda figyelni [Név]-re?! Hogy lehetsz ilyen vak, hogy nem veszed észre, hogy valakire szüksége volt?! Jah... Látom, jobb dolgod volt... -nézett végig Haru-n, azonban ő csak csendben állt továbbra is-Hogy lehet valakit ennyire elhanyagolni egy másik ember miatt?! Tudod te mióta tart ez? Hogy hányszor bömbölt többek között miattad is?!

Fogalmam sincs hány percig szídhatta a szőke, Ryo-t,de egy idő után abbahagyta és felállított a földől,nehogy felfázzak.Aztán leültünk a nappaliba és mindent ki kellett tálalnom...A fiú azt mondta,hogyha nem én,akkor majd ő fog mindent elmondani. A mellettem ülő szőke még mindig idegesen méregette a másik kettőt,hiába mondtam neki,hogy ők nem tehetnek semmiről.

Szinte harapófogóval kellett belőlem kihúzni a szavakat,hiszen nem éppen vagyok büszke arra amit épp tenni készültem,főleg nem még másoknak is elmondani...És bár simán megkockáztathattam volna,hogy felugrok a kanapéról és bezárkózom a szobába, akárhányszor csak megfordult a fejemben mindhárman meglengették a telefonjukat,ahol csak egyetlen egy érintés lett volna és az már tárcsázza is anyámat,akiről mostanában még csak hallani sem hallottam. Mondjuk...Fogadni mernék rá,hogy egyből felvenné és ha valamelyikük elcsiripeli neki,még hogyha csak azt is,ma mit csináltam,egyből hazajönne,aztán kapnék legalább két jó nagy pofont. És nem is a pofontól féltem...Hanem attól,hogy ezt a büdös életbe nem fogja nekem elfelejteni.

Őszintén...Fogalmam sincs,hogyan is reagálna.Természetesen csak a két pofon után. Vagy elkezdene faggatni vagy csendben maradna-ez a rosszabbik opció.Aztán ha nem ez a kettő,akkor megpróbálná megbeszélni velem-khmm...ismét faggat- és a legrosszabb,besokal és elvisz a dilidokihoz.Na!Az kéne még!Még több ember,akivel összeveszhetek ebbe a geci jó, életnek csúfolt szarban!

Amint-nagy nehezen-elérkeztem a mai nap végéhez a meséléssel Haru egyből a nyakamba ugrott nem törődve azzal,hogy amúgy hanyatt vágódtunk a kanapén.

-Te hülye vagy?!Nincs kint mind a négy kereked?!Miért nem szóltál?!-kiabálta ,miközben már rendesen fojtogatott.Egy pillanatra sikerült Nii-chan-ra néznem.Ugyanúgy ült ott,ahol eddig és csak bambult.Vajon mennyire vertem nála ki ezzel a biztosítékot? Hosszú másodpercek teltek el,mikor végre felszólalt.Szóval még nem kapott infarktust...

-Akkor...Na várjál...Most nem vágom...Akkor ti most együtt vagytok?-nézett felváltva rám és Sho-ra.

-Nem!Ezt magyaráztam fél óráig az előbb!

-Ohh...Akkor miért sértődtek meg rád a lányok?

-Mert szerintük meg igen.

-És...Miért nem mondod el nekik,hogy nem?-ráncolta a homlokát.

-Szerinted nem próbáltam?-mosolyodtam el idegesen.Nem hiszem el,hogy Haru mindent felfogott,ő pedig még a felét sem.

-Bocs...Ismét kérdeznék...Akkor...Te most ezért nem tesizel?

-Hogy lehetsz ekkora egy tahó?!-fordult felé Haru felszólalva-Ki a faszt érdekel,hogy ezért nem tesizik-e vagy sem?!

-Én...Csak...Kicsit...Ömm..Kicsit nem tudom.Nem tudok mit mondani...-remek. Most hogy felfogta, mit ecsetelnem másfél órán keresztül, kezd bepánikolni...-El kéne mondani anyádnak...

-Mi?!Meg ne próbáld!-kerekedtek ki a szemeim lelökve magamról Haru-t,ahogy felültem.

-Hát...Akkor...Akkor most mit csináljunk? Ez nem normális...Ez nem normális!-vitte feljebb a hangerejét-Érted?! Nem normális! Meg is halhattál volna!

-Igen...Ez volt a cél...-motyogtam az orrom alatt,azonban rápillatva Haru szomorú tekintére inkább nem fejeztem be a mondandóm.

-Hülye vagy?! Ezért ilyet csinálni?! Komolyan nem vagy normális! Kit érdekel az a hülye létra,meg a festett szőke ribanca?! Ne legyél IQ light-os!Gondolkodjál már el! Ilyen faszság miatt megölni magad?! Ki a faszt érdekelnek?!

-Engem! Engem érdekelnek! Nem láttam és nem is látom,hogy lenne rá jobb megoldás! Fogod?!-kiabáltam rá,amire kissé megugrott-Nem csak miattuk! Nem csak miattuk! Én...Én egyszerűen csak nem érzem úgy,hogy bármi jó is származna abból,hogy élek! Mindenkit csak hátráltatok! Mindenki csak az idejét vesztegeti rám! Mindenkinek sokkal jobb lenne ha nem lennék! Sokkal jobb!

-Milyen mindenki?! Hallod te,hogy mit beszélsz?! Tényleg ilyen kurva hülye vagy,hogy nem fogod fel hogy nem vagy nyűg vagy mi a fasz?!

-De! De igen is az vagyok! Megint miattam kell erről beszélgetni! Lehetett volna annyi eszem, hogy bezárom azt a kurva ajtót, aztán csak le nyelnem azt a szart! Sokkal jobb lett volna úgy!

-Na...-rángatta meg a hosszúujjúmat Haru.

-Igazad van! Kurvára sokkal jobb lett volna megtalálni a konyha járólapján habzó szájjal, pulzus nélkül!

-Nekem mindenképp!

-Hát akkor hajrá! Csináld!-csapott rá a lábára-De várj! Előtte hívok egy halottas kocsit,hogy mire te végzel, itt legyenek,aztán egyből vihessenek is!Vagy...Megtennéd,hogy inkább a folyóba veted magad?Nem pazarolnád a piát a depressziós fejedre! És akkor még a halottas kocsit sem kellene kihívnom!

-Hé!-szólt közbe Sho.

-Megyek csinálom is!-álltam fel a kanapéról,de ugyanazzal a lendülettel vissza is estem rá egy felszisszenés mellett.Egyből az alkaromra néztem,ahol a vékony,szürke hosszúujjúm elkezdett átázni-Remek...Még ez is-motyogtam elhúzva a számat.Haru észrevéve a foltot,ijedten engedte el az előbb elkapott kezem.

-B-Bocsánat!N-Nem akartam!

-Mindegy...-indultam meg a fürdőszoba felé.Beléptem az ajtón,azonban,mikor becsukni terveztem észrevéve a szőkét előtte szobrozni,sóhajtva beengedtem,így ő leült a kád szélére.Levettem a vékony anyagot,majd a csapba dobva forró vizet kezdtem engedni rá.

-Miért vetkőzől?!

-Mert ki kell mosnom,mielőtt foltot hagy.

-Hát de én is itt vagyok!

-Szerinted érdekel?!-raktam be a kezemet a csap alá szitkozódva,majd kibontva egy csomag gézt körbetekergettem azt az alkaromon.

-Ö-Ömm...Hozzak egy pólót?

-Nem kell...Majd én.

-Hagyd csak...-hagyta el a fürdőt sietősen.

Kellett nekem ezt csinálnom!Még ezzel is foglalkozhatok!

Mindegy...Semmi baj [Név]...Nyugodj meg...

Most,hogy jobban belegondolok...Haru már hozott nekem máskor is ruhát...Akkor...Akkor is épp Kei-nél voltam...

Mit meg nem adnék azért,hogy visszamehessek az időben,hogy aztán mindent máshogy csináljak és ne ide lyukadjak ki...

Vajon...Vajon hol ronthattam el?

Ahogy megtámaszkodtam a csap szélein, a szemeim egyből megtalálták a felette lévő tükröt. Felemelő egy látványt nyújtok...

Egy szál melltartóban, a hajam össze-vissza kócosan áll, a szemeim pirosak és be vannak dagadva a sok sírástól, nem mellesleg karikásak és véreresek az alváshiánytól, az orrom kezd kisebesedni a sok fújástól a szám, pedig olyan szinten ki van száradva, hogy még én is csak undorral nyúlnék hozzá. Úgy nézek ki, mint egy járkáló élőhalott.

Fenomenális.

A szemeim lejjebb vándoroltak, majd meg is akadtak egy helyen. Felemelve az egyik kezem végighúztam a kulcscsontom alatti részen, azonban nagyot sóhajtva vettem észre, hogy nincs ott semmi.

Teljesen elmúlt az a szívásnyom.

Ohh.. De még mikor. Csupán én még csak most vettem észre.

Semmi bizonyítékom nincs, amivel elhitethetném saját magammal, hogy én tényleg együtt voltam Kei-vel. Nincsen semmi kézzel fogható emlékem. Sem egy közös kép se semmi...

M-megtörtént egyáltalán?

Olyan, mintha csak tegnap lett volna, amikor ellógtuk az első, szerdai tesi órát. Akkor jöttünk össze hivatalosan? Azt hiszem akkor... Nem tudom. Nem emlékszem...

Minek is találkoztam én vele egyáltalán?! Kellett nekem akkoriban azt gondolnom, hogy milyen menő egy bandában lenni, meg mit tudom én! El se kellett volna mennem oda! Sőt! Szimplán... Szimplán csak...

Vajon azért hívom Ryo-t Nii-channak,az apját meg apának hogy elhitessem magammal, hogy valóban egy család vagyunk? Minek kellett ennek ilyen hirtelen megtörténnie? Anyám is csak gondol egyet, aztán egy hét múlva meg költözünk! Ráadásul össze valami idegen fószerrel meg a velem egy idős fiával,akiről én akkor még csak tudni sem tudtam... Na nem mintha hiányolnám az előző iskolám, de... Ott mégis sokkal jobb volt, mint itt. Anyám hiába műszakozott, még így is többet találkoztam vele, mint most...

Önzőség volna azt kérni tőle, hogy foglalkozzon velem is?

Igen... Valószínűleg igen. Még én sem lehetek ekkora bunkó...

Csak békén kell hagynom.Lehet,hogy épp most éli a második tini korszakát.Nem zargathatom ilyen hülyeségekkel...

Tényleg. Ő még mindig abban a hitben él, hogy együtt vagyunk Kei-vel. Ki tudja, hogy mikor jön haza,de...Vagy el sem mondjam neki? De... El kellene.

Nem.

Akkor kérdezősködne. Még egyszer el nem mondom bárkinek is... Ez az én dolgom és az ővé. Senki másé.

Vajon... Vajon most mit csinál? Mondjuk... Hagyjuk is... Hülye kérdés volt. Biztos átugrott cukrot kérni a szomszéd lányhoz... Aztán...Aztán...Tök mindegy.

Én visszautasítottam Kei-t,ő meg nem.Ennyi.

Az a lány tényleg sokkal szebb.

A fejemet elkaptam a tükörről és leülve a kád szélére, a tenyerembe temettem az arcomat.

Mikor kezdtem el könnyezni?

Már megdörzsölni sem merem a szemeimet, mert anélkül is csípnek rendesen.

Kei-t akarom.Megölelni vagy ha nem is megölelni csak... Csak hozzá érni és nevetgélni vele... Tényleg... Tényleg ilyen nehéz lenne ezt megvalósítani?

Miért kell nekem mindent elrontanom? Mindig mindent sikerül elcsesznem! Hogy lehetek? Hogy lehetek ilyen béna?!Csak...csak egyszerűen csinálnom kellett volna,amit kellene.Nem elbaltázni a dolgokat.

Miért én vagyok az a szerencsétlen,akinek sikerül mindent elrontani?

Csak le..Le kellett volna fek...-

Nem.Nem kellett volna.

Jó ez így.

Ő és Sakura egymásra találtak én meg...Én meg csak egy kitérő voltam.Egy mellékszál.

Igen.Sakura.Nem,pedig Sakurva.Nem tett ellenem semmi olyat,amiért megérdemelné,hogy így hívjam.

Szép lány. Még mindig...

Tényleg nagyon szép.És ő megtudja adni azt Kei-nek,amit nekem nem sikerült.

Ez ellen semmit sem tehetek.

Ez az ajtó hangja volt?

Lassan felemelve a fejem csak a szőke fiút pillantottam meg, egy egyszerű fekete pólóval a kezében. Ugyan nyújtotta felém a ruhát, de nem vettem el. Helyette mindkét kezem felemelve megvártam míg rámadja.

Sóhajtva és egy halvány mosollyal az arcán lépett közelebb, majd kissé leguggolva rám adta azt. Az előző görbület a száján egyből eltűnt, a tekintete, pedig komolyra váltott.

-[Név]...

-Hm?-hümmögtem jelezve, hogy figyelek,bár eléggé élettelenre sikeredett.

-Kint vannak a bordáid-csak bólintottam egyet-Nem kérsz valamit enni? Lemegyek a boltba és hozok... Vagy...

-Nem.

-Csokit?

-Csokit sem...-töröltem le óvatosan az épp kibuggyant könnyeim.

Nem szólt semmit. Sóhajtva rám nézett, majd leült a fürdőkád előtti kilépőre és a zokniját kezdte el pásztázni. Hosszú percekig csend volt.

A fiúra vezettem a tekintetem, azonban az első dolog ami beugrott, ismét Kei-hez volt köthető.

Miért... Miért kell neki is szőkének lennie?

Felemelve a kezem, a lehajtott fejű fiú felé kezdtem el vele nyúlni, azonban mikor észrevettem magam egyből leengedtem azt és megszorítottam vele a kád szélét.

Nem.

Kei-t nem helyettesíthetem mással. És még ha csak akarnám sem tudnám. Nem beszélve arról, hogy Haru a barátom. Egy nagyon jó barátom... Ha már minden mást sikerült, legalább ezt nem kellene elrontanom...

Vajon... Hogyha... Hogyha már Kei-hez nem is érhetek hozzá úgy, mint régen, attól még nevetgélhetünk közösen? Attól még lehetünk ugyanolyan jóban? Attól még... Attól még lehetek vele boldog?!

Ugye?

Ugye?!

Nem... Nem hiszem. Nem hiszem, hogy megérdemelném. Ha ő... Ha ő most végre boldog... És... És jól meg van Sakura-val... Akkor... Akkor én nem kellek oda. Nem kellek neki. Mondjuk...

Kinek is kellenék?

Ha a helyében volnék én is Sakura-t választottam volna...

-[Név]...-szólalt fel hirtelen Haru-Mielőtt...Mielőtt megint ilyeneket csinálsz... Hívj fel. Szólj nekem. Én... Én segíteni szeretnék. Csak...Szólj.Tök mindegy hány óra és milyen nap van... Csak hívj. Rendben?-nézett fel rám.

-Jó-bólintottam óvatosan, szaggatottan kifújva a levegőt. Nem fogok-Köszönöm.

-Ölelés?-tárta ki a karját elvigyorodva, így letérdelve elé, lassan körbefontam a nyakát,ő pedig egyik kezével átkarolta a derekamat a másikkal,pedig megtámaszkodott hátul-Igazából... -szólalt fel ismét,de én nem mozdultam-Szerintem most nem ölelgetnél így, hogy ha tudnád mit meg nem adtam volna azért pár hete hogy egy szál melltartóban láthassalak.

-Én most inkább elengednélek...

-Nah!Nemár!Vicc volt! Viccből mondtam!

-Biztos?-néztem rá, gyanúsan méregetve.

-Most a bátyádért fizetnék. Bocs. Lejjebb csúsztál...-vigyorodott el hamiskásan.

-[Név]?-nyitott be a fürdőbe Sho-Összeszedtem a gyógyszereket. Meg leszel?

-Meg-bólintottam elengedve Haru-t,majd kilépve a fürdőből a fiú után eredtem.

-Én most lelépek,de majd még beszélünk.

-Sajnálom...

-Mégis mit?-mosolyodott el halványan.

-Mindjárt fél egy... Bocsánat.

-Megyek-húzott közelebb a tarkómnál fogva, majd egy puszit nyomva a homlokomra kilépett az ajtón.

Időközben Haru is kitalált a fürdőből és Ryo-val kezdtek el beszélgetni valamiről, így én visszamentem a hosszú ujjúmhoz. Kijött belőle. Még sót sem kellett ráraknom...

Kiterítve a szárítóra elindultam a szobámba, de észrevettem, hogy a telefonom hiányzik. Mégis hova raktam?

A nappali felé vettem az irányt, ahol a két fiú síri csendben ücsörgött. Szóval mégsem beszélgetnek?

-Elmegyek zuhanyozni-kelt fel a kanapéról Haru, ahogy beléptem a helységbe.

-Vegyél ki valami ruhát a szekrényemből...-a fiú csak bólintott, majd eltűnt.

-Nem tudod, hol a telefonom?-szólaltam meg kis idő múlva.

-Nem-nézett felém, azonban a szemei egyből kikerekedtek, meglátva az alkarom-Te jó ég...-hajtotta le a fejét.

-Ohh...-jutott eszembe hirtelen-A párna alatt...-indultam meg felé, majd kivéve az alól, bekapcsoltam.

És én még csodálkoztam, hogy miért is tört rám Sho... 22 nem fogadott hívásom volt tőle.

-Meddig marad az ott?

-Mi?-néztem a fiúra értetlenül.

-A... A kezeden.

-Ja... Hát... Nemtom'. Sokáig.

-De... Meddig?

-Olyan... Életem végéig.

-É-Én azt hittem, hogy csak pár sebed van...

-Miért? Tényleg csak pár van.

-Hogy lenne ez "csak pár"?! Úgy nézel ki, mint egy összefirkált papír lap!

-Tom'.

-És a másik kezed?-pillantott a bekötöttre.

-Az még szebb.

-Miért nem szóltál?-motyogta maga elé,miközben összekulcsolta a kezeit és a térdére helyezte őket.

-Minek szóltam volna? Tök jól megvoltál. Nem fogok ilyen hülyeséggel odamenni hozzád-mosolyodtam el halványan,miközben kilépdeltem a konyhába.

Ismét levéve az azóta elrakott dobozt, előszedtem belőle egy darab altatót, majd mikor eszembe jutott, hogy nem ártana lefürdeni mielőtt beveszem, inkább csak a markomban szorongattam. Egy elég lesz.

Nah jó...Legyen kettő... -vettem a kezembe a levelet, azonban mielőtt kipattintom volna belőle a bogyót le is raktam a konyhapultra.

Nem. Nem szabad.

Majd inkább a folyóba vetem magam...

Magamra húzva a takarómat, a sötét szobám plafonját kezdtem el bámulni, várva arra, hogy végre fejbeverjen az altató és több, mint 2 hét után, végre rendesen tudjak aludni.

Azt hiszem sikerült.

-[Név]?Kelj fel... Reggel van.

-Még 5 perc...-szólaltam meg rekedtesen, a szemeimet továbbra is csukva tartva.

-Elfogsz késni-tűrt egy tincset a fülem mögé. Ahogy közelebb hajolt, az orromat a halvány vanília és édeskés parfümjének illata csapta meg.

-Nem baj-ráztam meg óvatosan a fejem. A tenyerét az arcomra simította, miközben biztos vagyok benne, hogy elmosolyodott.

Lassan felemeltem a kezem,hogy az ővére tegyem,azonban bárhogy is tapogatóztam nem találtam.

-Kei?-szólítottam meg, azonban mikor semmilyen visszajelzést nem kaptam,hirtelen kipattantak a szemeim.

Nincs itt senki.

Egyből felültem az ágyamon és magam mellé néztem. Itt volt. Biztos vagyok benne, hogy itt volt. Egy álom nem lehet ennyire nem lehet élethű...

Hiába pásztáztam a lepedőmet egy ránc nem volt ott, ahol előbb a fiú volt. Ott volt egyáltalán?

Igen...Ott volt.

Biztos vagyok benne...

De...

-Kei?-szólaltam fel újra, választ azonban most sem kaptam.

Képzelődtem volna?

A tenyeremet az arcomra helyezve vegyes érzelmekkel konstantáltam magamban, hogy ez nem olyan... Ez egyáltalán nem olyan, mint az előző.

Nem én voltam.

Kei volt.

Hogy lett volna már Kei? Nincs itt... Ugye?

Ha nincs itt, akkor ki volt?

Ki volt, ha nem ő?

Elkezdtem bekattanni?

Biztos, hogy elkezdtem bekattanni...

Mi ez? Valami elvonási tünet?

A szürreális gondolataimra kínosan elnevettem magam.

Hogy keverhetem össze az igazi Kei-t valami gondolatom által kreált nem létező személlyel?

Hány óra van...?

A éjjeliszekrényemen lévő telefonomért nyúlva, kissé feszülni kezdett az alkarom, amire így ránézve, egyből feltűnt, hogy a kötés félig le van róla csúszva. Ijedten kaptam a tekintetem a lepedőmre, de ott nem volt folt. Mondjuk... Ha lett volna, már az előbb is fel kellett volna tűnnie.

Megrázva a fejem, hogy észhez térítsem magam, elvettem a telefonom a kis komódról és megnéztem rajta az időt.

Reggel 6...Időben vagyok.

Ahogy végignéztem magamon- magamban megjegyezve, hogy ismét sikerült makk egészségesen felkelnem, sajnos-eszembd jutott, hogy még azt sem tudom milyen napot írunk... Milyen nap van ma?

Szerda... Dupla kémiával a legeslegelején.

Csodálatos.

Remélem érezni lehet a csöpögő iróniát a szavaimból. Ha nem, mostmár mindenkinek világos mennyire is várom, hogy ofő felesége kioktasson. Főleg azért, mert a füzetembe nincs bemásolva sem az anyag, sem a házi feladat. És ez így is marad.

Ugyan felöltöztem és a konyhába is kimentem valami reggelit keresni, de bármit is megpróbáltam kivenni a hűtőből, azt egyből vissza is raktam, mert hányingerem lett.

Egy pohár víz pont elég lesz.

Majd ha éhes vagyok úgy is eszek.

Igazából fogalmam sem volt, mit csináljak még legalább negyed nyolcig, így jobb ötletem híján leültem a Tv elé és unottan kapcsolgattam a csatornák között. Valahogy egyik sem keltette fel az érdeklődésem.

Eszembe sem jutott rendesen bepakolni és az ilyenekkel bajlódni, amíg várok. Egyszerűen minden könyvem és füzetem beledobáltam a táskámba, miszerint "jó az úgy", majd leültem az ágyamra, nézve ki a fejemből.

Utálom a szerdákat.

Igazából a hét összes napját...

Az egész hónapot. Meg az évet.

Sőt! Az egész életemet!

Nem... Ezt visszaszívom. Anyámat szeretem. Meg Kei-t is. Meg talán még Ryo is ide sorolható.

Ezentúl nem Nii-chan... Ryo.

Ryo, pedig... Mármint a másik... Nem tudom. Vele úgy sem beszéltem mostanában. Nem mintha meg kéne őket különböztetnem, amikor csak az egyikkel teremtek napi kapcsolatot.

Nagy nehezen kivárva a negyed nyolcat kisunnyogtam a bejárati ajtón. Egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni Ryo-val és Haru-val,bármennyire is bunkón hangzik ez.

Bedugva a fülembe a fülhallgatóm nagy nehezen, egyre kevesebb életkedvvel, de sikerült elérnem az iskoláig, ott pedig leülve az egyik padba a két tenyerem a térdemre szorítottam, hogy aztán nézhessek ki a fejemből, továbbra is a fülemben bömbölő zenét hallgatva.

A hajam belógott az arcom elé, de egyáltalán nem zavart, mert amíg nekem eltakarta a többieket, addig a többiek elől eltakart engem.

Így talán sikerülni fog kibírnom az iskolát.

Ahogy a padomon fehér papírt csúsztattak az orrom alá, egyből felkaptam a fejem. Csak Ryo volt az.

Értetlen fejet vágva húztam ki a fél fülhallgatómat, miközben a kezembe vettem az össze tűzött papírokat és olvasni kezdtem a legfelül lévő lapját.

-Mi ez?

-A kémia vázlat. Meg a töri,meg a földrajz.

Kissé meghatódva néztem a fiúra, főleg, hogy az előbb olyan bunkó módon szóltam oda neki-amit egyből megbántam.

Látszódott, hogy a kissé csúnya és macska kaparásra hasonlító írásáról lett lefénymásolva, mégis elmosolyodtam rajta.

-Kérsz ölelést?-tártam ki a karomat,azonban a szemei egyből a pulcsimból kissé kilógó csuklóimra terelődtek,így egyből leengedtem a azokat.

-Nem-rázta meg a fejét óvatosan-Kérsz valamit a büféből?

-Nem...-ingattam a fejemet,csakúgy,mint előbb a fiú.

-Hát jó... Akkor megyek-mutogatott az ajtó felé, a bólintásom után, pedig el is indult annak az irányába Haru-val az oldalán.

Ahogy a két, ajtón kimenő fiút néztem a tekintetem egyből megakadt valamin. Valakin...

Ahogy megláttam szinte egyből elkaptam a fejem az arcáról,de még így is láttam a nyakán azt a lila foltot.

Te jó ég... Legalább az iskolában eltakarhatná...

Ismét visszahelyeztem a fülhallgatómat, oda ahonnan az előbb kihúztam, aztán a padra hajtva fejemet hagytam, hogy tiszta könny áztatott legyen a büdös, hypo szagú falap.

Mivan velem?

Egész életemben nem sírtam még ennyit, mint ebben a pár hétben...

Olyan semmilyennek érzem magam.

Lehet jobban járnék, ha csak egyszerűen hazasétálnék.Vagy csak felülnék egy vonatra és mennék amerre csak akarok és látok.