Lelépett. Anyám megint lelépett. Sokkal könnyebb lenne neki, ha én nem lennék... Nem kéne idegeskednie, azért, mert lázas vagyok vagy hogy mi is van vagy lesz velem. Ezt is csak azért teszi, mert a gyereke vagyok. Nem másért.

-Elmegyek fürdeni, nem baj?-szólalt meg hirtelen Nii-chan.

-Menj csak-dőltem hátra a kanapén és nem sokkal később meg is hallottam a víz csobogását.

Miért élsz még egyáltalán? Van bárki is, aki azért szeret, mert olyan vagy amilyen? Hány embernek voltál eddig a terhére? Inkább... Hány embernek nem voltál eddig a terhére? Minden egyes álló nap elviselnek. A kérdés az, hogy meddig lesz ez még így? Egy idő után rád unnak. Majd egy szép napon, amikor már mindenki rád unt, ami vészesen közeleg, úgyis meghalsz. Nem tök mindegy, hogy előbb vagy utóbb?

Miután a fiú kijött a fürdőből felkapva a törölközőmet, én is elindultam. Megengedtem egy kád forró vizet és keresni kezdtem. Keresni azt az egy dolgot, amire szükségem van. Beleültem a kádba, aztán... Aztán csak megtörtént. Az idő ismét belassult. Csak én voltam és az elszíneződni kezdő kád víz.

Egy, kettő, három. Csíp, szinte már mar. Mégsem olyan tűrhetetlen, mint amilyennek gondoltam, hogy lesz. Öt, hat, aztán már hét csík éktelenkedett a karomon. Eddig számoltam, utána már csak fejtvesztve húzogattam a karomon azt a... Mindegy is.

Kop. Kop. Kop. Kop. Kop.

Kopognak?

-Hé. [Név]. Minden rendben?Már egy órája bennt vagy... -feleszméltem a bambulásból. Eddig szinte csak néztem a semmibe.

-P-persze-ismét leöblítettem a tigris csíkos alkaromat és kiszálltam a kádból. Magam köré csavartam a törölközőt és egyenesen a szobámba mentem.

-[Név]?!-a hangja hallatán megugrottam.

-M-mond.

-Elugrok Haru-val valamerre. Megleszel?

-Meg...-motyogtam az orrom alatt,majd hangosan is megismételtem-Meg!Menj csak!

Na tessék... Miben fogadunk, hogy még ő is előbb fog érzéseket táplálni Haru iránt, minthogy valakit érdekeljek.

Óvatosan áttöröltem a kezemet, majd felvéve egy hosszúujjút bebújtam az ágyamba. A telefonom nem vettem elő, minek? Úgy sem keresett senki...

✨✨✨

Most ért véget a második hét, amit itthon töltöttem. Január. 14-e van. Hétfő reggel. Szinte egész végig lázasan ültem otthon. Sosem szoktam belázasodni... Az alkarom még mindig sebes. De már a régiek kezdenek leesni és hegesedni, az újak, pedig éppen már nem véreznek.Letekertem a gézt a kezemről, majd a csapba beledobva lehypoztam. Jobb mint a semmi. Utána úgy is kidobom...

Anyumék már ugyan hazaértek, azonban le is léptek megint valahova. Ez lehet kegyetlenül fog hangzani, de sokkal jobb volt, amíg csak ketten voltunk... Nem volt sem üzletiút, sem "hagyok itthon pénzt, osszátok be kajára" és legfőképp nem ennyi "majd ha hazajöttünk". Anya mindig is ott volt nekem, hiába dolgozott. Ha valamit mondani akartam neki, simán megtehettem, hisz csak felvette a telefont, nagyvonalakban elmondtam neki, miről van szó, mikor pedig hazaért kibeszéltük. Értem én, hogy új kapcsolata van, de... Hiányzik az, hogy velem is foglalkozzon.

Egy fekete pulcsit és a kabátomat felvéve elindultam otthonról, miután bezártam a lakást. Nii-chan már rég elment itthonról. Mármint... Nem időben, hanem 1 órával ezelőtt. Ki tudja mit csinál épp... Én pedig... Kivételesen időben vagyok...Pont befogok érni az óra kezdés után 2 perccel. A tanár még nincs bennt, a többiekkel, pedig már nem kell beszélgetnem. Tökéletes.

Ezalatt a két hét alatt elő sem vettem a telefonom. Csak gépeztem, ott is kerülve a közösségi médiát, a YouTube-ot kivéve.