Végül az ajtónak dőlve aludtam el.Mikor felkeltem a a hátam el volt gémberedve.Zsibbadt.Nagy nehezen rászántam magam, hogy kimenjek valami ehető után nézni.

Azonban mikor kinyitottam az ajtót Ni-chan esett be.A feje koppant előttem egyet a padlón,majd ennek hatására fel is kelt.

-Hát te?-valami nagyon fura fejet vághattam, ugyanis felnevetett arcom láttán.

-Tegnap itt aludtunk el Kei-vel-vakarta meg a tarkóját, miközben feltornázta magát a földről.

-És mire fel?

-Jó kérdés...Magam sem emlékszem rá tisztán és pontosan-kinéztem a szobám elé,ahol tényleg a falnak dőlve aludt?Talán, nem tudom...Pár másodperc múlva ez is kiderült, mert mikor kinyitotta szemeit és észrevett, rám mosolygott.

Olyan aranyos,igen talán ez a megfelelő jelző.Aranyosan festett.Kezeit karba téve,támasztotta a falat.Haja össze-vissza állt,komás arca engem is mosolygásra késztetett, egy kis pír mellett.Soha nem láttam még ilyen őszintén mosolyogni ezelőtt.

Leplezve zavartságom,becsuktam előttük az ajtót.Felöltöztem, majd lassan nekiálltam összerakodni a cuccaim alaposan ügyelve arra, hogy semmit se hagyjak itt.

Valahogy nem fért bele minden a táskáimba,ami idefele belefért, így ezzel szívtam egy ideig.Kopogtak az ajtón, így egy sor káromkodás után fogadtam is az illetőt.

-Oh,pont jókor jössz-béztem a bátyàm vörös szemeibe.

-Parancsolsz?

-Ugye van még üres helyed a táskádban?

-Van, mié-be sem fejezhette a mondatát, mert egy rakatnyi összehajtogatott ruhát nyomtam a kezébe.

-Így talán mindenem elfér-tanulmányoztam a táskáim-Igen, így jó...Mégegyszer köszi, hogy elrakod-mosolyogtam az esetlenül ajtómban álló fiúra.

Kimentünk a vasútállomásra, majd lerakodtuk a cuccaink egy pad köré.

-Meleg van-ültem le legyezve magam a kezemmel.

-Nem bánnám, ha jönne az a szar-vágódott le mellém Haru.

Mikor bejelentették előszőr, hogy csak 5 percet késik már akkor kerülgetett az agyfasz, ugyanis jól tudtam mi fog következik.

-Nah...Innen ma nem megyünk haza.

*Szíves elnézésüket kérjük a kellemetlenségekért.A vonat előre láthatólag egy órát késik.Köszönjük megértésüket*

-[Név],légyszíves ne szórd ránk átkaid.Innen látom a sötét aurát körülötted,a motyogásoddal,pedig még ijesztőbb az összkép.

-Beverjem a cuki pofidat csini fiú?-fordultam felé kissé pszihopatán mosolyogva.

-Csöndbe maradok-fordult el.

-Jobban jársz...

Miután letelt ez az örökké valóság,felszálltunk a vonatra, ahol egy üres helyet sem láttam.

-Hé,erre-fordultam Haru irányába, ahonnan a hang is jött.

-Én had üljek az ablak mellett!-ugráltam oda a 4-es üléshez.A táskáinkat a fiúk feldobálták, a csomagtároló részhez.

Mellém Kei ült le, velem szemben Ni-chan, mellette, pedig Haru.

-Nah végre valamire használható is vagy...-fordultam a szőke fiú felé, aki csak mosolygott.

A téma elterelődött valami számomra teljesen érdektelen felé, így inkább a hű társaim, telefonom és fülesem vettem igénybe, a fiúk hallgatása helyett.

Egy idő után nehezedtek szemhéjaim, csak nem kellett volna hajnali 5-ig fennt lenni és 8-ig aludni.De csak lehet.Elnyomott az álom.

Mikor lassan kinyitottam szemeim, rájöttem, hol is vagyok éppen.Kei válláról emeltem fel a fejem.Lehet csak rosszul láttam, de Ni-chan lenéző pillantását is elkaptam,miközben ébredeztem.

Hazafelé menet ketté válltak útjaink,Haru Kei-vel tartott, én pedig a bátyámmal.Így elköszöntünk egymástól 1 nap erejéig.

-Sziasztok!-integettem a fiúknak.Mikor lefordultak az egyik utcában.Hirtelen Kei hátrafordult, majd egy puszit nyomott az arcomra.

-Neked is szia-indultak el újra.Én még mindig a sokkos állapotomban néztem távolodó alakjukat, amikor Ni-chan rángatott vissza a jelenben.

-Kei, nem olyan, mint aminek mutatja magát-indult el hazafele.

-Miért is nem?Biztos csak féltékeny vagy-mentem előre.