Tudom jól, hogy már megint hibáztam!
S talán most minden bizalmadat elvágtam.
Megszakadt a minket összefüző kötelék.
Helyette már csak sötéten tátong a lék.

Hiányzik a lágyan csengő szavad!
Az, hogy veled töltve az idő mindig szalad.
Az, hogy a napodról ne is kelljen kérdeznem,
Mert biztosan tudhattam, hogy elmeséled.

Hiányzik a belém vetett korlátok nélküli bizalmad!
Az, hogy a legmélyebb titkaidat is rám zúdítottad.
Az, hogy a legkisebb apróságot is órákig taglaltad,
S ezzel minden egyes pillanatomat feldobtad.

Hiányzik az, hogy tudjam vagy nekem!
Az, hogy ne kérdőjelezzem meg az érzéseim.
Az, hogy tudjam hányadán is állunk.
Mi most vajon végleg idegenekké válunk?

Hiányzik az őszinte, ragyogó nevetésed!
Az, hogy a lelkierődet soha el nem veszíted.
Az, hogy ha padlón vagy akkor is  segítesz ,
Mert te így mások bajain sokat enyhíthetsz.

Hiányzik minden, ami te voltál s vagy!
Hogy melletted mindig is szép nap virrad!
Az, ahogy nem csak a karod, a lelked is magához ölelt.
Az a mérhetetlen nyugalom és béke, ami csak veled tölt el .