a fiatal pincérnő most egy hátsó sikátorban bámészkodva a kis étterem falát támasztotta. pár perce jött ki, és csak pár perce volt éppen, csak annyi, hogy egy cigarettát elszívjon. nem akart sietni, de persze tudta, hogy mindjárt vissza kell mennie, újabb és újabb először fehér, majd színesre összemaszatolt tányérokkal futkározni az asztalok között. így hát nem várhatott túl sokáig. előhúzta a farzsebéből az öngyújtót, és már rá is gyújtott egy szálra. éppen az első füstfelhőt fújta ki az orrán, amikor megjelent mellette a társa, egy másik pincérnő. nem idősebb, mint ő, talán huszonhét-huszonnyolc éves.

- szép esténk van - köszönt a felbukkanó. - bár ebben a betontömbben, hiába néz fel az ember az égre, nem fog csillagokat látni - utalt a dohányzó lány ég felé emelt arcára, aki nem lehetett tudni, valóban a csillagokat keresi-e, avagy csak az ég felé fújt füstfelhőt csodálja.

- hogyne, tudom - felelte a másik. levette szemét a sötét égről, és a társára nézett. - te nem dohányzol, Mutsu, akkor minek jöttél ki? bár nem szemrehányásként mondom - rázta gyorsan a fejét.

a mellette lévő lány nekitámaszkodott a falnak, akár ő, mélyet sóhajtott, mielőtt megszólalt volna.

- magányosnak tűntél - mondta.

- az is vagyok - felelte a dohányzó lány egy újabb füstfelhő keretében.

valahol megzörrent egy szemeteskuka, egy kóbor cica ugorhatott rá. a két lány egy pillanatra abbahagyta a beszélgetést, majd Mutsu kérdezett:

- ha magányos vagy, miért jöttél ki? nem ilyenkor kellene a többiekkel együtt maradnod, Mari?

- talán igen - nevetett Mari. - de odabent olyan magányosnak érzem magam, hogy megfulladok. így hát kimenekülök, hogy a magányomban egyedül lehessek. ezáltal sokkal inkább szinkronban tudom tartani az érzést és a külvilág szituációját, nem? legalábbis én így gondolom - mondta vállat rándítva. nem mintha ez olyan jellegtelen dolog lett volna az életében. de nem szerette, ha másoknak kell panaszkodnia. ahhoz rideg volt. de persze néha ő is megnyílt.

Mutsu hallgatott. Marira várt, hogy folytassa az okfejtését, avagy éppen azt, ahogy a lelkét kiönti. meg akarta neki adni ezt a lehetőséget, hogy valaki meghallgatja. Mutsu kedves ember volt. Mari kevésbé.

- amikor eljöttem otthonról, ide, külföldre, sokat tépelődtem, hogy mit kövessek, a szerelmemet avagy az álmaimat. én önző voltam, nem akartam lemondani Japánról. ezer éve álmodtam a cseresznyefákról, amíg tanultam. és hiába lettem szerelmes, nem tudott a párom maradásra bírni. az ablakom előtt virágzó szilvafa olyan volt, mint egy sakuraszerű fa, de nem volt japán cseresznye, tudod, hiába próbáltam másként nézni rá. nem tudtam megelégedni. és most, hogy eljöttem, értettem csak meg, hogy mit veszítettem el.

Mutsu hallgatott, de tudta, miről van szó. Mari, aki rajongott a keletért, megfeledkezett az egyik legfőbb keleti tanításról: nem az a fontos, hogy az utad hova vezet, hanem az, hogy azt az utat kivel teszed meg. ugyanolyan ez, mint Konfucius mondása: nem a cél a fontos, hanem az út, mely elvezet hozzá. hiába éred el, amit szerettél volna, hiába jutsz el álmaid országába. ha nincs melletted senki, aki kísérne, nyomorultabbul fogod érezni magad, mint az, aki az otthonát veszíti el. mert tulajdonképpen nem a sors veszi el, hanem magad veszejted el a saját otthonod. Mari pedig pont ezt tette meg.

- tudod, hogy itt is vannak emberek, akik a szeretteiddé válhatnak, ugye? - kérdezte hirtelen Mutsu. - csak be kell jönnöd azon az ajtón. meg kell nyílnod, és barátokra lelhetsz.

Mari furcsán mosolygott.

- nem túl könnyű - sóhajtott Mari.

- azt senki sem mondta, hogy könnyű. de a második esélyek sosem könnyűek és sosem tartanak hosszan. azért hát, ha be szeretnél jönni, addig kell megtenned, amíg az ajtó valóban nyitva áll.

Mutsu a kis étterem hátsó ajtajára mutatott, mely résnyire nyitva volt.

- látod? nyitva van. gyere be rajta, mert egyszer becsukódik - mondta, miközben lassan visszaballagott az étterem bejáratához. - gyere - intett, aztán bement.

a hátsó ajtót azonban résnyire nyitva hagyta maga után.

_________________________________

halihó! köszönöm, ha elolvastad. ezer éve nem írtam, így picit bizonytalan vagyok a képességeimben, de ezt a történetet, amit kiötlöttem, szerettem volna megosztani veletek. köszönet General Irohnak, aki mostanában az Avatár sorozatban life-changing tanításokat oszt meg velem! :3 ha hálás lehetek egy rajzfilmfigurának, akkor ő az, aki segít abban, hogy ne adjam fel, és napról napra küzdjek az érettségi előtt.

https://youtu.be/CGO-qZ66MAw